Eljött az ideje, hogy bevalljam: ha a megfelelő pillanatban nem találkozom egy gyermekrajzzal, akkor ma a Sorskönyv nélkül blog nem létezik. Az évek során ugyan csomó mindent összeolvastam a tranzakcióanalízisről (TA), de a fogalmak és szakkifejezések sokasága egyszerűen nem állt össze a fejemben egyetlen koherens, átlátható egésszé. Aztán jött a rajz.
2010 tavaszán, az Integratív Pszichoterápiás Egyesület éves konferenciáján részt vettem egy műhelyen, amelyet Rosta Teodóra tartott, s amely a lakonikus rövidségű Sorskönyv címet viselte. A jól felépített előadás illusztrációjaként mutatta be azt a bizonyos rajzot, s ez a rajz a maga egyszerűségében hirtelen helyre tett mindent a fejemben.
Ezt az illusztrációt azóta sokaknak elmeséltem, de a maga valójában soha nem mutattam be. Most sem fogom, ugyanis tiszteletben tartom a direkt módon megfogalmazott kérést, hogy legyek szíves nem lenyúlni valaki más szellemi termékét. Ehelyett azt választottam, hogy én magam készítek egy (valamivel bővebb) rajzot, amelynek egyetlen motívuma sem egyezik meg az eredetivel, mégis azt gondolom, betöltheti ugyanazt a funkciót. Tessék, itt a rajz, nincs egy órája, hogy elkészült. Az igényességéért egykori rajztanáraimnál, a kép minőségéért a Nokiánál tessék reklamálni.
Műfaját tekintve a kép allegória: minden eleme kifejez valamit, nevezetesen a TA egy-egy fogalmát. Nem fogom századszor is kifejteni e fogalmak jelentését; aki valamit nem ért, a Címkefelhő megfelelő linkjeire kattintva eljuthat olyan íráshoz, ahol pontos definíciókat talál. Ehelyett egyszerűen „kiszótárazom” a képet, rámutatva az egyes fogalmak összefüggéseire.
Az esetleges vak olvasók kedvéért kezdem a kép leírásával. A rajz főalakja egy ember, aki meglehetősen fásultan néz maga elé, miközben egy hokedlin álldogál. Ez a hokedli egy terebélyes, ámde jobbára kiszáradt fa tövében található. A fa egyik ágáról kötél lóg alá, amely emberünk nyakán hurokban végződik. Ilyenformán a hokedli megakadályozza, hogy az illető megfulladjon. Kényelmesnek nem mondható helyzetében hősünk jobb híján ábrándozik: a képen található egy gondolatbuborék, amelyben ugyanőt láthatjuk, amint önfeledt mosollyal az arcán, kitárt karral repül hegyek és falvak fölött. Emellett a kép előteréből – a fa és a hokedli mellől – egy út vezet a messzeségbe. Figyelmesebben szemügyre véve a rajzot, feltűnhet egy furcsaság: az épp hogy csak fel nem akasztott embert nem őrzi senki, sőt a keze sincs lekötözve. Minden további nélkül leemelhetné a hurkot a nyakából, és a hokedliről veszély nélkül lelépve elindulhatna az úton, maga mögött hagyva egy életre ezt az egész paradox helyzetet.
Szótár a képhez
A messzibe vesző út az autonómiát jelképezi. Hősünk voltaképpen megtehetné, hogy elindul ezen az úton – a saját útján –, mégsem teszi. Ehelyett áll fásultan a hokedlin, kötéllel a nyakában, és álmodozik.
A terebélyes, ám kiszáradt fa emberünk származási családját jelképezi. Elsősorban a szüleit, de a tényből, hogy a fa balra és fölfele alaposan kinyúlik a képből, valamint a földből kidagadó, vaskos gyökerekből megsejthetjük, hogy a múltba veszően generációk sokasága sűrűsödik e fában mint szimbólumban.
A fáról lógó kötél jeleníti meg a sorskönyv fő fogalmát: a szülőktől származó gátló parancsokat. E kötél végső soron fulladásos halálhoz vezethet; e lehetőség nem más, mint a tragikus sorskönyv beteljesedése.
Ahogy a méreg ellenszere az ellenméreg, a bűbájé az ellenbűbáj, úgy a sorskönyvi tragédia megakadályozására az ellensorskönyv hivatott, amit a hokedlin való fásult álldogálás szimbolizál. Maga hokedli pedig a gátló parancsok ellenszereit, az ellenparancsokat jelképezi. Az, hogy a hokedli a fa tövében áll, arra utal, hogy az ellenparancsok pontosan ugyanúgy a családhoz tartoznak – azaz onnan származnak –, mint a fáról lelógó kötél, azaz a gátló parancsok.
A gondolatbuborékban egy olyan kép jelenik meg, ami homlokegyenest az ellentéte az akasztáshoz közeli állapotnak és a fulladásos halálnak: ez az ellentétes sorskönyv, ami a szabadság illúzióját nyújtja annak, aki valójában a sorskönyve által kijelölt életet éli.
Összefüggések
A csaknem felakasztott, hokedlin állva ábrándozó ember egyazon helyzetet szimbolizálja: a sorskönyvben élt életet. Ugyanazon sorskönyv valójában háromféleképpen élhető meg. Egyrészt a maga brutális valójában – ez a gátló parancsok által meghatározott sorskönyvi végzet. Másrészt engedelmes és unalmas módon végigbégetve az életet – ez az ellenparancsok mentén szervezett ellensorskönyv. A legtöbb ember ezt éli: egész életében azon a hokedlin ácsorog unott pofával, ahová annak idején anya meg apa – számára ismeretlen oknál fogva – felállította. Harmadrészt lehetséges a sorskönyv által előirányzott életnek pontról pontra az ellentétét megvalósítani – ez az ellentétes sorskönyv. Ez, mint láttuk, a szabadság illúzióját nyújtja, de éppen azért, mert semmi egyébről nem szól, mint a sorskönyv tagadásáról, ugyanúgy nem szakad el kiszáradt fától, mint a másik két megélési mód.
Fontos észrevenni, hogy emberünk nyakán a kötél viszonylag laza. Mindaddig laza is marad, amíg szófogadóan áll a hokedlin. Csak akkor válik veszélyessé, ha lelép róla. Ez egyben rámutat arra, hogy a pszichoterápia nem játék, továbbá életveszélyes dolog kéretlen jó tanácsokkal bombázni felebarátainkat. Aki egy kicsit messzebbről szemléli a jelenetet, az a kötelet talán észre sem veszi. Csak azt látja, hogy emberünk áll a hokedlin, ahelyett, hogy leszállna róla. Ha ebben a helyzetben azt mondjuk emberünknek, hogy „Ne marháskodj már, lépj le arról a nyavalyás sámliról, ott van a saját utad, indulj el rajta!”, akkor könnyen lehet, hogy amaz engedelmeskedik, valóban lelép – és belepusztul, megfojtja a kötél.
Lefordítva: az ember nem véletlenül alakít ki magának testi és lelki tüneteket, nem véletlenül viselkedik patologikus módon: mindezen megnyilvánulások, legyenek amúgy bármilyen fájdalmasak vagy destruktívak, alkalmasint életmentő szereppel bírnak. Nem szabad senkitől elvenni a tüneteit – azaz leléptetni a hokedliről –, amíg ott a nyakában a kötél, azaz amíg a gátló parancsai fogva tartják. Ha ezt teszi bárki, az bizonyosan visszaüt valamilyen formában. A kötelező sorrend tehát az, hogy előbb érvényteleníteni kell a gátló parancsokat, utána lehet szó új, adaptív viselkedés kialakításáról. A logikai sorrend akkor is ez, ha a kétféle „szabadulás” párhuzamosan zajlik egyazon terápiás folyamaton belül.
Kiemeltük a kép leírásánál, hogy emberünk egyetlen mozdulattal leemelhetné a hurkot a nyakából. Az égvilágon senki nem akadályozza meg ebben. Akik egykor a nyakába tették a kötelet, azok már nincsenek ott: gyakorlatilag semmilyen hatalommal nem bírnak fölötte. Hogy ő mégsem teszi meg ezt a lépést, annak oka az a sorskönyvi hiedelem, hogy ő képtelen erre. A lelke mélyén azt hiszi, hogy akik felakasztották és a hokedlire állították – valójában a saját szülei, jóllehet ezt ő maga feltehetőleg már nem tudja – továbbra is ott vannak, és szigorúan megbüntetik, ha szabadulni próbál. Ez a mélyen gyökerező hiedelem a Gyermeki énállapotban, azon belül az Sz1-gyel jelölt, Mágikus Szülőinek nevezett képződményben fészkel. Ugyanezt hívjuk a TA-ban Elektródának is, mert amint a kísérleti állat teljesen irracionális viselkedést produkál, ha a fejébe ültetett elektródán keresztül ingerlik, úgy az ember is egészen képtelen dolgokat hajlandó megtenni, ha alig kivehető hangon elsuttogja fejében rémisztő parancsait a Mágikus Szülő.
Szabadulni csak úgy lehet, ha felismerjük, hogy a fejünkben ilyenkor megszólaló hang – pl. „Anya csak akkor fog szeretni, ha nem mutatod ki az érzelmeidet!” – vagy egyszerűen hazudik, vagy ha amit mond, egykor igaz is volt, mára teljes mértékben irreleváns. A kiszáradt fa alatt nem állnak őrök.
Az autonómia útjának semmi köze se a fához, se a kötélhez, se a hokedlihez, de az ábrándhoz sem. Az arra kanyarog, amerre dolga van, amerre akar. Ugyanakkor fontos észrevennünk, hogy ez az út a fa mellett halad el. Ezen az úton járva – saját igényünk szerint! – bármikor visszatérhetünk a fához, és mindazt, ami abban valódi érték, birtokba vehetjük, fölhasználhatjuk.
Az autonómia tehát még véletlenül sem jelenti a család és a gyökerek szükségszerű megtagadását. Az autonóm ember is követheti a családjától kapott értékrendet, ha úgy akarja. Csak éppen döntéseit már nem egy halálra rémült, félig felakasztott kisgyermek hozza meg, hanem ő maga, a saját felnőtt bölcsessége birtokában.
Utolsó kommentek