Hónapok óta tervezem, de most jött el az ideje, hogy leírjam. Most, hogy a mellékelt képre bukkantam a Facebookon. Szó se róla, nagyon cuki; a nézőnek könnybe lábad a szeme a meghatottságtól és/vagy a szája sarkai lassan elindulnak a fülek felé. Az ilyen érzelemvezérelt helyzet szinte automatikusan billent át Gyermeki énállapotba. És köztudott, hogy a gyerekek fogékonysága a külső befolyásolásra (az ún. szuggesztibilitása) nagyobb, mint a felnőtteké. Gyermeki énállapotba lépve tehát szuggesztibilisebbek vagyunk, mint általában. És ilyenkor könnyen elhiszünk sok mindent – többek között a cuki képek alá írt életbölcsességeket is. És ez elég baj.

Mit csinál, ami nem öl meg?

Az „Ami nem öl meg, az megerősít” állítás a bulvárpszichológia egyik legnagyobb közhelye. A közhelyek általában azért alakulnak ki, mert igazak. Általában, de nem mindig. Van olyan, hogy egy mondás azért terjed el és válik közhellyé, mert vigasztalóan cseng a fülnek, mert jó lenne, ha igaz lenne. Ez a helyzet a fenti állítással is.

Az élet számos nehéz helyzet elé állít minket, amelyekbe ugyan nem halunk bele, de megviselnek. És egy Beékelt Mackót az ő Nagy Megszorultságában könnyen megvigasztal a gondolat: ami történt, végső soron a javára válik. Csakhogy ez sajnos korántsem igaz.

Bármi, ami történik velünk, tanulságul szolgálhat számunkra a jövőre nézve – ez rendben van. Ugyanakkor az ember ellenálló képessége, immunitása olyan egyenleg, amely nemcsak növekedni, de csökkenni is tud. Van olyan, hogy valami az életünkre tör, és nem öl meg – ugyanakkor megviseli a testet és a pszichét: nemhogy növeli, de egyenesen csökkenti az ellenálló képességünket. Nem erősít meg: gyöngít. És ha újra átéljük, tovább gyöngít.

Gondoljunk a krónikus betegségek pszichés megélésére. Gondoljunk az ismétlődő stresszre, akár otthon, akár munkahelyen vagy másutt. Gondoljunk a családon belüli erőszakra, gondoljunk a szexuálisan rendszeresen zaklatott gyerekekre. Gondoljunk a katasztrófákra, a váratlan tragédiákra – és az ezt követő mentális betegségre, amit úgy hívnak: poszttraumás tünetegyüttes (PTSD). Vegyük le a cukiságokra fókuszáló Facebook-szemüveget, és lássuk meg magunk körül a valóságot: azokat az emberi roncsokat, akik napról napra tengődve próbálják összekaparni magukat olyan szintre, hogy legalább vegetálni képesek legyenek. És vegyük észre élettörténetükben azokat a behatásokat, amelyek következtében ilyenné váltak. Amelyek ugyan nem ölték meg őket, de nemhogy megerősítették volna, hanem legyöngítették, felőrölték.

A veszteségek, a fájdalmak, a tragédiák elkerülhetetlen részei az életünknek. És való igaz: nem szükségszerű, hogy ha ilyesmi történik velünk, belepusztuljunk vagy belebetegedjünk. Ha megfelelő az önismeretünk..., ha tudatosan használjuk erőforrásainkat..., ha támogató és elfogadó környezetben élünk..., ha kiléptünk a sorskönyvünkből..., ha fejlettek a megküzdési stratégiáink... – akkor ezen események akár javunkra is válhatnak.

Akár.

De a kisarkított „Ami nem öl meg, az megerősít” mondat, túl azon, hogy konkrétan nem igaz, saját életünkre vonatkoztatva nem több olcsó vigasznál és önbecsapásnál, másra vonatkoztatva pedig egyszerűen az empátia hiánya.

 
<Észosztás OFF>