Ha e kérdést valaki másnak szegezzük neki, az valójában soha nem kérdés, hanem mindig állítás („Te nem vagy normális!”). Ellenben az önmagában elbizonytalanodó ember könnyen fölteszi nem költői, hanem igazi, többnyire aggódó kérdésként: „Én normális vagyok?” – És választ vár rá önmagától, környezetétől, Istentől, a kozmosztól – vagy épp a terapeutától.

Isten és a kozmosz nevében nem nyilatkozom, de a „normális vagyok-e?” kérdéshez pszichológiai szempontból van hozzáfűznivalóm, méghozzá nem is egy, hanem négy. Ezek a következők:

1. A „normális” nem pszichológiai fogalom.
2. A „gyakori” nem egyenlő azzal, hogy „normális”.
3. A „ritkának gondolt” nem egyenlő azzal, hogy „ritka”.
4. A „ritka” nem egyenlő azzal, hogy „kóros”.

Nézzük sorra.

„Há’ noooormális?!”

A kérdést tessék Besenyő Pista bácsi hangján hallani. Ha ez sikerült, már pozícionáltuk is a normalitásra való rákérdezést a társadalomban. Ugyanis annak eldöntésére, hogy mi normális és mi nem, kultúránkban nem a pszichológia hivatott, hanem a fodrász, a taxis vagy a kigyúrt erősember, illetve a bíróság, a rendőrség, az egyház és a kormány – vagyis általában mindazok, aki sokat beszélnek és/vagy nagyot tudnak ütni.

A Magyar értelmező kéziszótárban azt olvassuk, hogy a norma: „a társadalmi együttélés során kialakult szabály, irányelv”. Pillanatnyi továbbgondolás után beláthatjuk, hogy ennél szubjektívebb, változékonyabb fogalmat nehezen találhatnánk. A múlt században még abnormális volt, ha valaki rendszeresen kezet és arcot mosott, a fürdés pedig egyenesen botránkoztató cselekedetnek számított. Spártában normális volt a véznább csecsemők, a mai Japánban az öregek kitétele. Nem olyan régen és nem olyan távol megkívánt norma volt a szőke haj, kék szem, a magas, vékony testalkat és a nem túl görbe orr. Hogy mi lett e norma következménye, azt tudjuk. Bár ne tudnánk.

A norma a többség szava. A többség szava viszont – szerencsére – nem Isten szava. A norma személyenként és korszakonként módosul.

(Birtalan Balázs:
Halállal lakoljanak? – A homoszexuális ember és a kereszténység,
Budapest, Cartafilus, 1997.)

A pszichológia – mint tudomány – azzal foglalkozik, hogy emberi jelenségeket, viselkedéseket leírjon, s azokat különböző modellek szerint megmagyarázza. Ezen elfoglaltsága során feltünteti a megfigyelt viselkedésminták előfordulásának gyakoriságát is. De hogy e gyakoriságokból bármilyen következtetést levonjon az adott viselkedés „normális” voltára nézve, arra a pszichológus nem jogosult. Ha mégis megteszi, akkor azt – minden látszat ellenére – nem pszichológusként teszi, hanem fodrászként, taxisként, rendőrként vagy prédikátorként.

„Együnk lószart – tízmilliárd légy nem tévedhet!”

Ha azt, ami „normális”, közelebbi meghatározás nélkül valamiféle pozitív, klassz, előrevivő dolognak tartjuk, akkor a fenti graffiti önmagában választ ad kérdésünkre, miszerint egy gyakori, elterjedt – mondhatni: szabványos – viselkedés szükségszerűen normális-e. Választ ad – mégpedig tagadó választ.

Figyelem: nincs szó zsigeri tagadásról! Nem azt állítom, hogy ami gyakori, az nem normális, csupán azt, hogy nem szükségszerűen az.

Attól, hogy valami gyakori, elterjedt, még lehet pozitív. Emberek tömege csinálja például azt, hogy éjszaka alszik, ezzel regenerálva szervezetét. Én erre – mint fodrász, taxis stb. – azt mondom, hogy ez igenis jó dolog. Ugyanakkor emberek tömege csinálja azt, hogy felnőttként is a csecsemőkori szorongásai közepette kialakított hiedelemrendszer szerint éli az életét. Erre – mint bíró, prédikátor stb. – azt mondom, hogy rossz dolog, hogy „abnormális”, és hogy ezen lehet változtatni.

A forradásos herezacskó

Idősebbek emlékeznek még Veres Pali bácsira, a jóságos szexológusra, aki évtizedeken keresztül válaszolta meg az olvasók – elsősorban a fiatalság – érdeklődő, aggodalmaskodó és kétségbeesett leveleit az ifjúsági lapok hasábjain. Egyik levélírója egy rémült tinédzser fiú volt, aki azt írta: őelőle valamit titkolnak. Ő ugyanis meg van győződve arról, hogy csecsemőkorában rajta valamilyen orvosi beavatkozást végeztek, de erről senki nem hajlandó beszélni neki. És hogy ezt történt, onnan tudja, hogy megtalálta magán a műtét nyomát, tudniillik felfedezett egy forradást, amely a herezacskója középvonalán fut végig. Mondja már meg a doktor úr: milyen szörnyűséget művelhettek vele annak idején?!

A doktor úr kedves, elnéző mosolya szinte sugárzott a sorok közül: türelmesen elmagyarázta, hogy a herezacskó gyárilag olyan, amilyen: mivel két lebenyből van összenőve, mindenkién látható a nevezett forradás.

Emlékszem, ezen annak idején jót röhögtem, és évtizedekre el is felejtkeztem róla. Mostanában jutott csak eszembe, amikor saját klienseimtől hallottam számos olyan – többnyire nagy nehézségek árán kimondott – történetet, amelyekről meg vannak győződve, hogy – a maguk szörnyűségében és szégyenletességében – teljesen egyedülállóak. Többnyire ekkor hangzik el a fentebb citált kérdés: „Én normális vagyok?”

E jelenség kulcsa: az összehasonlítás hiánya. Ahogy a levélíró kamasz fiú a sajátján kívül feltehetőleg még nem találkozott más herezacskóval, úgy vagyunk valamennyien életünk számos eseményével, gondolatával, fantáziájával. Mivel nem látunk bele mások fejébe, gyerek- és hálószobájába, ezért hajlunk arra, hogy bizonyos, általunk megélt jelenségeket egyedülállónak tételezzünk fel.

Tipikusan ilyen a kismamák kényszergondolata arra nézve, hogy csecsemőjüket bántalmazzák vagy megöljék. Aki nem foglalkozott legalább érintőlegesen pszichoterápiával, az meg van győződve arról, hogy „ilyen szörnyűség” csakis az ő fejében születhet meg, tehát bizonyára „valami szörnyű baj” van vele. Ugyanez a helyzet bármilyen agresszív fantáziával. Ugyanez az amúgy heteroszexuális érdeklődésű férfiak és nők egyszer-egyszer felszikrázó homoszexuális érdeklődésével. Ugyanez az öngyilkossági gondolatokkal, a fejünkben megszólaló hangokkal, az akaratunk ellenére megránduló izmokkal, a felnőttkori maszturbációval, az ürítéssel kapcsolatos nehézségekkel – és még sorolhatnám hosszasan.

Számos dolog van az életünkben, amelyekről kellemetlen beszélni, így aztán nem is beszélünk róla. Mivel pedig a környezetünkben lévők pontosan ugyanígy vannak vele, mi is, ők is azt hisszük, hogy problémánkkal egyedül vagyunk a világban. Hogy csak a mi herezacskónkon fut végig forradás – tehát nem vagyunk normálisak.

És mi van a fehér hollóval?

Azt ugyanis nemcsak ritkának hisszük, hanem tényleg ritka. A fenti eszmefuttatás ellenére léteznek olyan testi, érzelmi és viselkedéses megnyilvánulások, amelyeket a kutató pszichológusok valóban az „igen ritka” megjelöléssel látnának el. Mi következik ebből? Láttuk már, hogy a gyakori nem feltétlenül normális, de mi van a fordítottjával: a ritka vajon nem szükségszerűen abnormális?

Az egyszerűség kedvéért maradjunk a mentális rendellenességeknél, és itt a „rendellenes” szó semmi egyebet nem jelent, mint hogy a statisztikai értelemben vett többségtől eltérő. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) adja ki a Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders (magyarul: Mentális rendellenességek diagnosztikai és statisztikai kézikönyve) című kiadványt, amelynek becsületes neve világszerte: DSM. (Ennek hatályos verziója a 2000-ben kiadott DSM-IV-TR.)

A DSM felsorolja a pszichiátria által számon tartott mentális betegségeket, és felsorolja azok diagnosztikus kritériumait. Ez magyarul annyit tesz, hogy az adott betegség neve alatt szerepel egy tünetlista, és ha valaki e listából produkálja a meghatározott darabszámú tünetet (mondjuk 9-ből 5-öt; ez betegségenként változó), akkor az illetőt föl lehet címkézni azzal, hogy ő valóban Hallucnogén intoxikációban (F16.0x), Anorexia nervosában (F50.0) vagy mondjuk Bipoláris II zavarban (F31.8) szenved.

A diagnózis felállítása bonyolult dolog, a pszichiáter kompetenciájába tartozik. De neki sem egyszerű az élete, ugyanis szinte minden betegség kritériumai között szerepel egy meglehetősen gumiszabálynak nevezhető tétel. Ez többnyire ebben a formában olvasható:

A tünetek klinikailag jelentős szenvedést vagy a szociális, foglalkozási vagy egyéb fontos működések romlását okozzák.

Ezt a mondatot nem lehet elégszer elolvasni, hogy nagyszerűségét felfogjuk. Kultúránkról általában elmondható, hogy egyedülálló az észosztásban a tekintetben, hogy mi a jó és mi a rossz, és e felosztást hajlandó karddal, máglyával és atombombával is megvédelmezni. A másként viselkedőket – az „őrülteket” – hol megégették, hol leláncolva tartották. A 19. században kezdett – nagyon lassan – elterjedni az a felfogás, amely szerint az elmebetegeket is emberszámba lehet és kell venni. A 20. század második felére – részint az ún. anti-pszichiátriai mozgalom – hatására elkezdett beérni az a gondolat, hogy a pszichiátria nagyon gyakran semmi más, mint egyike az állam erőszakszervezeteinek, amely alkalmas arra, hogy a „nem szabványos” elemeket kikapcsolja, eltüntesse a zárt osztályok süllyesztőiben – függetlenül minden tudományos megfontolástól vagy az egyénnek és környezetének személyes életminőségétől.

E borzalmakra adott válaszként lehet tekinteni az említett gumiszabályra, ami fontossága miatt álljon itt még egyszer:

A tünetek klinikailag jelentős szenvedést vagy a szociális, foglalkozási vagy egyéb fontos működések romlását okozzák.

Magyarán nincs az a ritka, nincs az a furcsa tünet, ami alapján valakit „abnormálisnak”, „bolondnak” vagy „betegnek” lehetne bélyegezni akkor, ha az sem az illető, sem környezete életében nem okoz problémát.

Vagyis ha a kliens – pirulva és szepegve – beszámol valami „nyilván szörnyű” dologról, akkor teljesen adekvát megkérdezni:

– Túl azon, hogy ez „milyen szörnyű”: zavar ez téged vagy bárki mást?

Az ilyen jellegű kérdésre – túl az első meglepődésen – gyakran hallani tagadó választ, megkönnyebbült sóhaj kíséretében. És máris el lehet engedni a teljesen fölösleges „Én normális vagyok?” kérdést, s lehet helyette sokkal értelmesebb, fontosabb témákkal dolgozni.