Ha egy pszicho-blogger átmenetileg téma nélkül marad, egyszerű a dolga: föl kell menni a Facebookra, ahol hemzsegnek az olyan megosztások, amelyeknek a szívfacsarási indexe legalább 9/10, emellett azonban továbbgondolásra is alkalmasak. Így vagyok én a mellékelt képpel, amit önmagában briliánsnak tartok, a képaláírásba foglalt költői kérdéssel együtt (FELNŐTTÉ VÁLÁS – Megéri?) viszont bicskanyitogatónak.
 
Mi az adaptív válasz, ha azon kapjuk magunkat, hogy feldühítettük magunkat egy költői kérdésen? Egyszerű: megválaszoljuk. Erre teszek én most kísérletet.

Tehát: Megéri felnőtté válni? 
 

Kezdjük a poéngyilkossággal!

Fordítsuk le az érzelmes képaláírást úgy, hogy lehessen rá értelmes választ adni. Aki ilyet tesz, arra könnyű ráfogni, hogy sótlan, nincs szíve vagy humorérzéke, ennek ellenére a művelet megkerülhetetlen. Ugyanis a „Megéri?” kérdés szorosan véve csak akkor tekinthető értelmesnek, ha valaki döntéshelyzetben van: felmerül, hogy változtasson az aktuális helyzetén egy várható – de nem biztos – jobb reményében. Fölmerül bennem, hogy lecseréljem a kocsimat, hogy munkahelyet váltsak, hogy elváljak, hogy külföldre menjek, hogy átszokjak a kefirről a joghurtra, Windowsról a Linuxra – de vajon megéri?

A felnőtté válás nem ilyen. A gyerek, ha etetik és vigyáznak rá, felnő. Magától. Döntés vagy külön e célt szolgáló szoftver telepítése nélkül. A „Megéri?” kérdés értelmezhetetlen – hacsak a gyerek nem forgat a fejében öngyilkosságot (ami sajnos nem ritka, de valószínűleg a képet szerkesztő szívfacsarász nem erre gondolt).

A biológiai értelemben vett felnőttség tehát nem vagylagos. Van. Amire egyáltalán érdemes rákérdezni, az a következő: Jobban érzi-e magát a bőrében az, aki biológiailag felnőtt ugyan, pszichológiai értelemben azonban gyermek maradt?

A kép sugallta válasz egyszavas: igen. Hiszen a gyermek világa ártatlanul egyszerű, tele van mesével és csodákkal; pár egymásra helyezett műanyag bigyó számára az igazinál is igazibb hajó, dínó, tank vagy repülőgép. Milyen üres, milyen kiábrándítóan szürke ehhez képest a felnőttek világa!

Az én válaszom hosszabb lesz egy szónál, ami talán nem róható fel hibaként egy olyan blognak, amelynek egyik elsődleges témája a Szülői, a Felnőtt és a Gyermeki énállapotok elemzése. Kérdésünk ugyanis, amely a tranzakcióanalízis (TA) rendszerén belül megválaszolható, így hangzik:

Mi történik akkor, ha valakinek hiányzik a Felnőtt énállapota, avagy – szélsőségesebb esetben – mind a Felnőtt, mind a Szülői hiányzik, azaz csak Gyermekije van?
  

Exkluzív betegségek

 Térjünk vissza a címben említett oroszlánhoz. Mint köztudott, az oroszlánnak azért van farka, hogy ha a bojt kint marad a ketrecből, legyen mivel visszahúznia. A vicc poénja egy kevésbé urbánus verzióban így hangzik: – Milyen hülyén nézne már ki, hogy oroszlán–semmi–bojt?!
 
Idézzük fel a TA nemzetközi emblémáját, amely ez oldal fejlécében is látható: három karika egymáson – mint egy hóember. A hóember feje a Szülői, hasa a Felnőtt, lába a Gyermeki énállapot. És most az oroszlános tanmesénk alapján képzeljük el, hogy nézne ki a hóemberünk has nélkül: fej–semmi–láb. És vajon mennyire hóemberszerű, ha a háromból csak az alsó hógolyó van meg? Tél végén látni ilyesmit – elég kiábrándító látvány.

A TA ismeri ezt a jelenséget. Az egészséges felnőtt ember három énállapottal rendelkezik, ha pedig még autonóm is az illető, akkor szabadon járkál ki-be egyik énállapotból a másikba. Azonban megesik – nem is ritkán –, hogy valakinek három énállapot helyett csak kettő, sőt mindössze egy áll rendelkezésére. A TA ezt az ún. énállapot-patológiák között tartja számon, és úgy nevezi: kizárás. Vagy – ha el akarja ijeszteni a laikusokat – így: exklúzió.

Ezzel voltaképpen meg is válaszoltuk a kérdést: aki kizárja Felnőtt (avagy Szülői és Felnőtt) énállapotát, az nem teljesebb és boldogabb életet él, hanem ellenkezőleg: patologikus, azaz beteg. Itt azonban szögezzük le, hogy a „beteg” nem holmi dehonesztáló címke, amit a fehér köpenyes tudós-orvos akaszt a nyakába annak, aki nem tud előle idejében elszaladni. Patológiáról a modern pszichiátriához hasonlóan csak akkor beszélünk, ha teljesül az alábbi kritérium:

A tünetek klinikailag jelentős szenvedést vagy a szociális, foglalkozási vagy egyéb fontos működések romlását okozzák.

A TA tehát nem címkéz, nem minősít hanem egyszerűen rámutat arra, hogy ha valaki háromnál kevesebb énállapottal gazdálkodik, akkor vagy ő, vagy a környezete, de valaki bizonyosan megszívja.

Nézzük meg röviden, hogyan! 
 

Gyors fejszámolás után...

...átlátható, hogy az exklúzió hat változatban valósulhat meg. Három úgy, hogy kizárunk egy-egy énállapotot. Ekkor – kevéssé frappánsan – kizárt Szülőiről (vagy Felnőttről vagy Gyermekiről) beszélünk. Három pedig úgy, hogy kettőt-kettőt zárunk ki. Ez esetben az egyetlen „maradékot” nevezzük meg, és a kizáró vagy állandó jelzőt tesszük elé.

A kizárások fajtáiról hosszan lehet elmélkedni. Az alapelv minden esetben az, hogy egyik énállapotunk sem véletlenül alakult ki, hanem mindegyiknek megvan a maga funkciója. A kizárással az a baj, hogy egy vagy több funkció egyszerűen kiesik, s így az egyén nem tud teljes életet élni.

A Háttér Kiadó gondozásában, Járó Katalin szerkesztésében jelent meg 2011-ben A játszmák világa – Felfedezések a tranzakcióanalízis táján című kötet. Az énállapot-patológiákat bemutató fejezetben mindegyik kizáráshoz egy-egy rövid címke tartozik – ezeket idézem most, pár mondatnyi illusztrációval megtámogatva.
 
  
Kizárt Szülői: érték- és normahiányos gátlástalanság
Az ilyen ember ösztönvezérelt, azaz nagyon jól tudja, hogy mit akar, és képes is megragadni célja eléréséhez a szükséges erőforrásokat. Azonban, ahogy a politikában mondják, hiányzik nála a „fékek és ellensúlyok” rendszere. Arcpirulás nélkül használja ki környezetét, és – mivel Gyermekijén belül kiválóan működik a Kis Professzor – sikeresen manipulál bárkit, hogy aztán – ha learatta a gyümölcsöket – cserben hagyja őt. A közbeszédben az ilyen – amúgy sokszor végtelenül szimpatikus – embereket hívják pszichopatának.

Kizárt Felnőtt: döntésképtelenség; szünetel a valóságészlelés
Az emberi lét legnagyobb konfliktusa, hogy ösztöneinkből eredően az egész világot be akarjuk kebelezni, a világ azonban ezt nem hagyja. E konfliktus a Gyermeki késztetések és a Szülői normavilág találkozásában bontakozik ki, és a Felnőtt énállapot az, amely képes e kettő között hatékonyan lavírozni. A Felnőtt ugyanis a Gyermeki hiedelmei és a Szülői előítéletei nélkül csakis a tényekre, a valóságra reagál, és hatékony döntések sorozatán át képes az egyént életben tartani és vágyott céljai felé terelgetni. Már ha van Felnőtt énállapot. Ha nincs, akkor marad a Gyermeki „Akarom!” és a Szülői „Nem szabad!” belső, soha meg nem szűnő viaskodása, amely – végső soron – a valósággal való kapcsolat teljes megszűnéséhez vezethet. Ennek egyik példája a szkizofrénia.

Kizárt Gyermeki: öröm és játékosság nélküli életvitel
Aki kizárja önnön Gyermekijét, az nem csak a legózástól fosztja meg saját magát, hanem általában minden olyan tevékenységtől, amihez az szükséges, hogy valaki képes legyen felhőtlenül élvezni a pillanatot. Kizárt Gyermekivel nemcsak a mesék (könyvek, filmek) világa szűnik meg, hanem minden örömforrás. Az étkezés ízek orgiája helyett csupán jól szabályozott tápanyagfelvétel lesz. Kizárt Gyermekivel lehetséges ugyan mintaszerű közösüléseket abszolválni, de önfeledten szeretkezni, vagy legalább egy falrengetőt kefélni – soha. Az ilyen ember hatékony árutermelő, és minden számláját időben kiegyenlíti – csak épp minek. 
 
  
Kizáró Szülői: a szabályok egyeduralma
„Parancsra tettem” – így védekeztek a háborús bűnösök a nürnbergi perben, és ezt hozták fel mentségül az Auschwitz-per vádlottjai is. Ezen elborzadhatunk, minősíthetjük cinizmusnak vagy a felelősség elhárításának, de fontos értenünk, hogy felelősséget vállalni az tud, akinek van mivel. Márpedig erre a szabályok és előítéletek tárháza, a fejünkben őrzött törvénykönyv nem alkalmas. Akinek kizáró Szülői énállapota van, annak nincs humorérzéke, legfeljebb a nagybácsi-humor borzasztóbbnál borzasztóbb darabjait süti el újra meg újra, miközben magabiztosan kinyilatkoztatja, hogy mi is valójában az élet egyetlen helyes útja. A lágy tojást csakis a hegyes végénél szabad feltörni. Azért, mert így van rendjén.

Kizáró Felnőtt: a racionalitás, az adatfeldolgozás egyeduralma
Az ilyen ember hatékony robot. Semmi másról nem szól az élete, mint az információk begyűjtéséről, osztályozásáról, elrendezéséről, feldolgozásáról, és a leghatékonyabb megoldás kivitelezéséről. Tökéletes középvezető, aki képes fontos döntéseket meghozni, azonban nincs se fantáziája, se empátiája, se értékrendje; nincsenek álmai, hiányzik belőle a kreativitás, de nem korlátozzák a közösség által elfogadott szabályok sem. Sótlan és unalmas, alkalmasint veszélyes is.

Kizáró Gyermeki: a szükségletek rabsága
Az iskolaérettség egyik legfontosabb kritériuma, hogy a gyerek képes késleltetni szükségletei kielégülését. (E nélkül ugyanis nem tudna veszteg maradni negyvenöt percen keresztül.) Van, akinek ez felnőttkorában sem sikerül. Akinek kizárólag a gyermeki énállapota létezik, az ha akar valamit, azonnal akarja, és cirkuszol, ha nem kapja meg. Átgázol mindenkin, de nem hideg számítással – ahhoz ugyanis Felnőtt énállapot kellene –, hanem ész nélkül, ahogy pillanatnyi hangulata diktálja. Teljesen az érzelmei irányítják, ezért leperegnek róla a „de hát értsd meg, hogy tüdőrákot okozhat, ráadásul a fél fizetésed rámegy” jellegű érvek. Felfogja ugyan őket, de értékrend és adekvát megküzdési stratégiák hiányában képtelen tervezni, képtelen a saját jólétéről gondoskodni. 
 

Árnyalás

A fenti – reményeim szerint érzékletes – leírások után szeretném hangsúlyozni, hogy valamely énállapot teljes kizárása nagyon ritka. A valóságban, a hétköznapjainkban arról van szó, hogy valaki aránytalanul sok vagy kevés időt tölt valamely énállapotában; látványosan többet vagy kevesebbet, mint amennyi az optimális működéshez megfelelő volna.

Az, hogy ha éhesek vagyunk, eszünk, ha álmosak, alszunk, a Gyermeki megnyilvánulása. Olyan ember, akiből mindenféle ösztönkésztetés hiányzik, egyszerűen nem létezik. Ha valakinek teljes mértékben hiányzik a valóságorientációja (azaz egyáltalán nincs Felnőttje), akkor az illető csak zárt intézetben képes vegetálni, állandó felügyelet mellett. Akinek a személyiségében pedig legalább nyomokban nincs jelen a Szülői énállapot, azt záros időn belül kiveti minden társaság és közösség, elvégre ezek szabályok szerint és értékek mentén szerveződnek.

Végül térjünk vissza a facebookos leletre.

Az installáció készítője jól rámutat a kizárt Gyermeki fonákságára. Sugallt következtetése azonban helytelen, mert megoldásként a kizáró Gyermekit, de legalábbis a kizárt Felnőttet javasolja. Holott az egészséges élethez az szükséges, hogy mindhárom énállapotunk fejlett legyen, és – a helyzet kívánalmainak megfelelően – szabad átjárásunk legyen egyikből a másikba.

Ez az autonómia.