Szólok előre: nem fogom megválaszolni ezt a kérdést. Sőt nem is nyilvánítok itt politikai véleményt. (Aki nem hülye, a sorok közül úgyis kiolvashatja a nézeteimet.) Amiről írok, az egy jelenség, amely meglehetősen régi keletű, de mintha új formában bukkanna fel napjainkban.

A Fidesz 2002-es választási veresége után Orbán Viktor hónapokra eltűnt a nyilvánosság elől, és a baloldalon lábra kapott a pletyka, hogy idegösszeomlását kezelteti külföldön. Aztán visszatért, teljes vértezetben – a többit tudjuk. Az utóbbi hetekben azonban újra előkerült a téma: hírportálok véleményrovatában, blogokon, Facebook-megosztásokban rendre jelennek meg a találgatások, laikus-diganózisok a miniszterelnök mentális állapotáról. Az elmélkedéseket többnyire fényképek illusztrálják: elkapott pillanatok, amikor Orbán bambán néz, vakarózik, a száját nyalogatja. Ez utóbbiban önjelölt hozzáértők felismerni vélték az antipszihotikumok mellékhatásaként jelentkező szájszárazság tünetét.

Az érvelés pedig egyszerű, mint a kétszerkettő: aki elmebeteg, az kezeltesse magát, és ne vezessen országot (de lehetőleg még kocsit sem). Kicsit kifejtve: az elmebetegség azt jelenti – mondják –, hogy az egyénnek megszűnik a realitásérzéke, a valóságészlelése, ennek következtében, ha döntéseket hoz, azokat nem a tényekre fogja alapozni, hanem saját téveseszméire. Ergo: hibás döntéseket fog hozni. Aki pedig hibásan dönt, alkalmatlan a vezetésre. Q. E.  D.

Mit szól vajon a pszichológia ehhez az érveléshez? Vélhetőleg semmit, mert olyan, hogy „a” pszichológia, nem létezik. Azt viszont elmondom, mit szólok hozzá én.

Döntések, okok

Nos, nem tetszik az érvelés. Károsnak, veszélyesnek, kirekesztőnek és megalázónak tartom. Nem Orbán Viktorra – ő nem érdekel. Hanem azokra, akiknek bármilyen jellegű mentális problémájuk van.

Tisztázzunk először valamit!

A laikus gondolkodás az épelméjűség szempontjából két csoportra osztja az embereket: vannak az épelméjűek, és vannak a bolondok. A pszichiátria ezzel szemben nem ismer olyan fogalmakat, mint „bolond”, „őrült”, „tébolyult”. A pszichiátria a „mentális zavar” kifejezést használja, abból pedig rengeteg van. Hangulatzavarok, szorongásos zavarok, pszichotikus zavarok, disszociatív zavarok, evési zavarok, személyiségzavarok stb. Az „elmebetegség” megjelölés előfordul ugyan, de nincs egyértelműen letisztázott jelentése. Leginkább a „pszichotikus zavar” szinonimájaként használják – kivéve, amikor nem. Hanem például a bipoláris zavar mániás szakaszára. Vagy a kényszercselekedetekre. Vagy bármi másra. És enyhén szólva nem tekinthető píszínek.

A fenti érvelés azt állítja, hogy aki elmebeteg, az nem észleli megfelelően a valóságot, ezért sorozatosan rossz döntéseket hoz. Aki pedig sorozatosan rossz döntéseket hoz, az ne legyen miniszterelnök. Sietek leszögezni, hogy ez utóbbival maximálisan egyetértek: aki sorozatosan rossz döntéseket hoz, az ne legyen miniszterelnök. Csakhogy.

Csakhogy felmerül a kérdés, hogy az illető miért hoz rossz döntéseket. Márpedig úgy gondolom, hogy ez a kérdés ilyen esetben illegitim. Nem lehet, nem szabad, nem érdemes feltenni. Ugyanis ha az a helyzet, hogy valaki miniszterelnökként sorozatosan rossz döntéseket hoz, akkor teljesen mindegy, hogy mi van ennek a hátterében. Korrupció? Összeesküvés? Mentális zavar? Sima hozzá nem értés? Nem érdekes: ebben az esetben az illető nem alkalmas arra, hogy miniszterelnök legyen. Vagyis gyakorlati, politikai szempontból az égvilágon semmi jelentősége annak, hogy az illető mentális állapota milyen.

Ha mégis kijátsszák ellene a bolond-kártyát, annak oka van. Ez az ok pedig nem más, mint a mentális zavarban szenvedőkkel szembeni előítéletes félelem, amit nevezhetünk akár bolondofóbiának is. 
 

Bolondofóbia

A bolondofóbia olyan, mint bármely más előítélet: tele van általánosításokkal, csúsztatásokkal. Nézzük például azt a sztereotípiát, hogy „aki elmebeteg, az nem észleli megfelelően a valóságot”. Ez nem igaz. A valóságpercepció torzulása korántsem minden mentális zavar velejárója. Leginkább a pszichotikus zavarokra jellemző, de egyrészt nem mindegyikre, másrészt azokra is csak bizonyos szakaszokban, harmadrészt a torzulás megléte nem fekete-fehér dolog, miszerint vagy van, vagy nincs, hanem nagyon széles skálán mozog. Amint a blogon már volt szó róla: valamennyiünk valóságészlelése tartalmaz torzításokat. Nagyon nehéz meghúzni a határt, hogy ennek mértéke hol lépi át az egészségest a patologikustól elválasztó határt.

Civilizált társadalmunk eredendő bűne (avagy gyártási hibája), hogy a világ létezőit, köztük az embereket magabiztosan osztja fel jóra és rosszra. És ahogy a közhellyé vált mondás tartja: a felosztást mindig a jók végzik. E felosztás szerint vagyunk „mi, normálisok”, és vannak „ők, a bolondok”. Mi vagyunk a jók. Ők a rosszak. A bolondok rosszak, félni kell tőlük. Gonoszok, kiszámíthatatlanok, pusztító szándékúak.

Ezt a sztereotípiát alkalmazzák az utóbbi időben Orbán Viktor ellen. Aki – ismétlem – személy szerint engem teljesen hidegen hagy. És – ismétlem – aki sorozatosan rossz döntéseket hoz, az ne legyen miniszterelnök. Valamint – ismétlem –, noha nem nyilvánítok a Sorskönyv nélkül oldalain politikai véleményt, a sorok közül könnyen kiolvashatóak, hogy vajon mit gondolok a mostani kormány döntéseiről.

Orbán Viktor elmeállapota tehát nem érdekel, azonban az ellene felhozott sztereotípia nagyon is. Társadalmunkban ugyanis azok, akik valamilyen pszichés problémával küzdenek (avagy nem küzdenek, hanem megadták magukat neki), nemhogy kisebbséget alkotnak: többségben vannak. Alkohol-, nikotin-, drogfüggés. Személyfüggés. Szorongás. Depresszió. Feldolgozatlan veszteségek. Túlevés, anorexia. Álmatlanság, aluszékonyság. Potencia- és orgazmusproblémák. Emberek tömege tapasztalja, hogy valami nem stimmel vele. És emberek tömege tapasztalja a másikról, hogy valami nem stimmel vele. Nárcisztikus viselkedés. Családon belüli erőszak. Kiszámíthatatlanság, megbízhatatlanság. Hűtlenség.

Még egyszer mondom: meggyőződésem, hogy a pszichés problémával küszködők többségben vannak. Alkalmilag nézzünk szét magunk körül: otthon, a munkahelyen vagy az utcán.

Egy régi vicc:

A bolondokháza udvarán levegőznek a bolondok. Kint az utcán gyülekeznek a látogatók: várják a látogatási idő kezdetét. Az egyik bolond odamegy a kerítéshez, és kiszól:

– Mondjátok csak, sokan vagytok ott bent?
  

„Az a szerencsétlen, aki ezeket irta...”

„...mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni. Őt olyasmiért verték, amit soha nem tett volna. Ő az a gyermek, akit nem szerettek s akit ezen kívűl azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik. Igy kivánja ő a szeretetet azért, hogy ne bántsák.”

E szavakkal kezdődik József Attila Szabad ötletek jegyzéke című írása. Azért idézem itt, mert ennél jobb illusztrációt nem tudok hirtelen annak illusztrálására, ami az elsődleges mondanivalóm: függetlenül attól, hogy kire alkalmazzák, a bolond-kártya kijátszása valakivel szemben mindig mélyen igazságtalan.

Szenvedni rossz. Pszichésen szenvedni alkalmasint rosszabb, mint testben szenvedni. Amíg a társadalomnak van viszonylag kész válasza arra, ha valaki náthás, reumás vagy rákos; amíg a testi betegségben szenvedők részesülhetnek a betegségelőnyben, addig a pszichés betegségekhez való általános hozzáállás ijesztően primitív.

Az átlagember (aki persze nem létezik) a mentális zavarban szenvedőket nemes egyszerűséggel kiröhögi és lehülyézi; a depresszióst vigasztalni próbálja (és bosszankodik a makacsságán, hogy nem vigasztalódik meg); a szorongónak legjobb esetben is elmagyarázza, hogy nincs mitől félnie, de általában csak megveti; az alkoholfüggőnek annyi a mondanivalója, hogy „Ne igyál már annyit!”, a gyászolónak pedig: „Őszinte részvétem, de hát az élet megy tovább.” Tanácsot ad vagy elhatárolódik; az empátia szót vagy nem ismeri, vagy a gyengeség jelének tartja. Esetleg azt gondolja róla: „Szép-szép, de nem az én műfajom.” Önismeretről és a személyiségfejlődésről nem hallott, vagy ha igen, úri huncutságnak tartja.

Röviden: pszichológiai kultúránk szánalmas – ennyit akartam mondani.

Jó volna valami bizakodó (egyszersmind realista) befejezés, de ehhez a témához sajnos semmi ilyen nem jut most az eszembe.