Csaknem hat évvel ezelőtti írtam egy másfél oldalas szösszenetet, amely ezt a – némiképp önironikus – címet viselte: Pszichológiai esettanulmányok. Az írás bevezető mondata a következő volt: „Két pszichológiai tézist szeretnék demonstrálni, egy-egy történettel.”
E tézisek közül alább a másodikat osztom meg, a hozzá tartozó történettel egyetemben. Maga a tézis így hangzik:
Az ember nem a valóságra reagál, hanem arra a képre, amit ő maga kialakít a valóságról.
Előbb azonban számot adok arról, miért épp most elevenedett fel bennem a régi történet.
Miért épp most?
Becsületszavamra, én voltam a legjobban meglepve, amikor láttam, hogy a Hogyan váljunk antiszemitává? című cikkem 2. része múlt pénteken kikerült az Index címlapjára. E fordulat az átlagos napi 100 látogató helyett aznap 9513 embert hozott a blogomra. Mivel az „antiszemitizmus” elég erős hívószó, ad hoc olvasóim többsége vélhetőleg olyanokból került ki, akik nem szociálpszichológiai okfejtésre vágytak, hanem valamely, a zsidóság témájába vágó cikket sejtettek a cím mögött.
Hogy elejét vegyem a csalódásoknak, több óvintézkedést tettem. Egyrészt a 2. rész URL-je így végződött: „onigazolas_kognitiv_disszonancia”. Másrészt a cikket a következő egyértelműsítéssel indítottam: Előre szólok: e kétrészes cikk nem a zsidóságról szól, nem az antiszemitizmusról, még csak nem is a politikáról. Egy olyan pszichológiai jelenségről szól, amelyben kivétel nélkül mindannyian érintettek vagyunk.
E jelenséget – a kognitív disszonanciát – egy tökéletesen fiktív és meglehetősen mesterkélt történet segítségével igyekeztem bemutatni. A bemutatás során egyértelműen leszögeztem, hogy
- a kognitív disszonancia – a bemutatott példán túlmenően – bármilyen ideológiai elkötelezettség vagy hovatartozás kialakulásában szerepet kaphat;
- e hovatartozások bármelyike – beleértve a példának hozott antiszemitizmust is – számos más módon is kialakulhat.
Utólag is úgy gondolom, hogy írásom, ha nem is volt didaktikusan szájbarágós, egyértelműen elmondja magáról, miről szól valójában, és miről nem szól.
Csakhogy ismét megbizonyosodhattam afelől, amit évek óta tudok, és ami – mellesleg – a kognitív terápia alapja: Az ember nem a valóságra reagál, hanem arra a képre, amit ő maga kialakít a valóságról.
Ha az olvasó is szeretne megbizonyosodni erről, javaslom, olvasson bele a poszthoz érkezett kommentáradatba, amelynek mintegy 95%-a semmi másról nem szól, mint a zsidóságról, az antiszemitizmus okairól, a zsidó világ-összeesküvésről. (A holokauszt-relativizáló megjegyzéseket ne keresse senki: minekutána ez az a pont, ahol a terapeuta szerepszemélyiségem sem hajlandó a semlegesség látszatát kelteni, töröltem őket.)
Hát ez juttatta eszembe a régi történetet.
A történet
A háttérhez tartozik, hogy jó ideig meglehetősen sok feldolgozni valóm volt anyám majd két évtizeddel korábbi halálával kapcsolatban; dolgoztam ezzel egyéni terápiában és pszichodrámán egyaránt. A megértéséhez továbbá nem haszontalan tudni, hogy az írás az utolsó olyan tavaszon készült, amikor – már fenntartásokkal ugyan, mégis – még egyértelműen katolikusnak vallottam magam.
A történet dátuma nagypéntek. Egy órával a szertartás előtt már ott voltam Törökbálinton, és ez alatt az idő alatt nemcsak megnéztem a domboldalra épített, nagyon impozáns kálváriát, hanem végig is jártam elmélkedve a keresztutat. (Gondoltam, az utolsó pillanatban behozom, amit lehet, a nagyböjti készületlenségemből.) A stációk cikcakkban jönnek sorra, én komótosan mentem egyiktől a másikhoz, és szent elmémben szent gondolatokat forgattam a szent események szent jelentéséről. Az elmélkedést segítették a kálvária szépen formázott domborművei, amelyeken jól kivehetően – és meglepő módon aránylag giccsmentesen – látszott az adott jelenet. Ez okból nem is volt zavaró a stációk címét jelölő feliratok hiánya – meg aztán vagyok olyan öreg katolikus róka, hogy kotta nélkül is tudjam a keresztutat.
Amikor a negyedik állomáshoz értem, belemerültem az alakok szemlélésébe. Néztem a domborművet, és hosszasan gondolkodtam Cirenei Simonról, a segítségnyújtásról általában, arról, hogy vajon szívesen segített-e cipelni a keresztet, vagy csak a kényszernek engedett, arról, hogy a fiai később ismert alakjai voltak az őskeresztény gyülekezetnek, stb.
Mintegy három perc ácsorgás és elmélkedés után ötlött a szemembe: a dombormű, amit éppen figyelmesen nézek, nem Cirenei Simont ábrázolja. De nagyon nem ám. Nem is tehetné, mondjuk, hiszen Cirenei Simon az ötödik stáció szereplője. Ez pedig itt a negyedik. Amelynek témája tudvalevőleg: Jézus anyjával találkozik.
Ahogy tovább bandukoltam az ötödik állomás felé, meg kell mondjam, roppant hülyén éreztem magam. Ugyanakkor az azzal való kínos szembesülésem, miszerint az „anya + halál” téma még mindig olyan necces számomra, hogy a valóságot is képes vagyok eltorzítani miatta, katartikus is volt egyben. Általában hajlok arra, hogy bámulattal adózzam az emberi psziché bravúrjai előtt. Ez az eset pedig – eltekintve azon nüansztól, hogy én voltam a szereplője – azóta is lenyűgöz, mivel gyönyörű illusztrációja annak, hogy az ember nem a valóságra reagál, hanem arra a képre, amit ő maga kialakít a valóságról.
Quod erat demonstrandum.
Utolsó kommentek