Miután az Emberi játszmák az 1960-as évek bestsellere lett, a TA egyfajta „népi pszichológiává” vált. Voltak olyan szerzők és szakemberek, akik „meglovagolták” ezt a lehetőséget. Ezért, hogy a TA-t még „piacképesebbé” tegyék, föl is vizezték kissé Berne eredeti tanainak egyikét-másikát. Az első olvasásra feltűnő, érthető és nyilvánvaló vonásokat hangsúlyozták. Egyszerűen kihagyták azokat a vonatkozásokat, amelyek gondosabb odafigyelést, elmélyült végiggondolást igényeltek volna.

(Ian Stewart – Vann Joines: A TA – MA,
Budapest, Grafit Kiadó, 1998, 27. o.)

E tendencia nem állt meg az 1960-as években, sőt azóta bonyolódott a helyzet. Eric Berne 1970-ben meghalt; What Do You Say After You Say Hello? című főműve posztumusz jelent meg 1972-ben. Ezt magyarul 1997-ben adták ki Sorskönyv címen – és az átlag laikus olvasó (beleértve a TA-val egyébként nem foglalkozó pszichológusokat is) azt hiszik, hogy ezen a ponton megállt a világ és a tranzakcióanalízis elérte végső állapotát.

Holott erről szó sincs. Járó Katalin Tranzakcióanalízis – történeti kitekintő és perspektívák című tanulmányából idézek:

Dolgozatukban a Dusay házaspár (1989) három TA-iskolát határozott meg, amelyeket a terápia fókuszában álló énállapotok és az azokra irányuló kezelési technikák különböztetnek meg egymástól. Ezek:

– A Klasszikus Berne-i iskola – fókuszában a Felnőtt megerősítése áll, képviselői Pat Crossman, Claude Steiner, Stephan Karpman, Fanita English, Taibi Kahler.
– Az Újraszülősítési Iskola – a Gyermekiben működő mágikus Szülőiben halmozódó feszültség csökkentésére, az ún. dekatektálásra irányul, s törekvése az itt koncentrálódó energia átirányítására a terápia során kiépülő új Szülői tartományba. Képviselői Jacqui Schiff, valamint Aaron és Erick Schiff (Erick a Schiff házaspár egyik fia, akit betegei közül örökbe fogadtak, s maga is pszichiáter lett), valamint munkatársaik, Ken Mellor, Eric Sigmund.
– Az Újradöntési iskola – gyógyító munkájukban a Gyermekin belüli zsákutcák feloldására, a Szabad Gyermeki energiák felszabadítására koncentrálnak. Életre hívója Robert és Mary Goulding.

Az 1970-es évek végére idáig érkezett el a TA gondolati építménye és irányzatokra tagolódása.

(In: Járó Katalin (szerk.): A játszmák világa – Felfedezések a tranzakcióanalízis tájain,
Budapest, Háttér Kiadó, 2011, 265. o.)
 
Ehhez tegyük hozzá, hogy azóta is eltelt bő három évtized, és a TA fejlődése azóta sem állt meg.

Összefoglalva: a címben említett felvizezés ma két ok eredőjeként nyilvánul meg. Az egyik: a legtöbben úgy hiszik, hogy a TA egyenlő az Emberi játszmák és a Sorskönyv című könyvekben írottakkal. Ez kb. olyan, mintha valaki a 21. században a fizikát Newton életművével azonosítaná. A másik: még az említett műveket is csak felületesen ismerik, számos dolgot félreértenek belőle. Az előbbi példát tovább víve: mintha a fizika lényegét abban határoznák meg, hogy Newtont fejbe vágta egy alma.

Ezt a jelenséget kitűnően illusztrálja a Dívány egy mai cikke, amely már címében is téves állítást tartalmaz: A gyerek „sorskönyvét” mi írjuk.
 

„Népszerű megközelítés”?

Kezdjük a címmel, és minden további magyarázatot megelőzve idézzük a TA megalkotójának saját definícióját a sorskönyvről: „Gyermekkori döntésen alapuló, a szülők által megerősített, a későbbi események által igazolt, majd a választott alternatívában kulmináló tudattalan életterv” (Eric Berne: Sorskönyv, Budapest, Háttér Kiadó, 1997, 511. o. Kiemelés tőlem – B. B.).

A sorskönyv tehát egy életterv, amelynek készítője nem valamilyen külső (vagy fölső) entitás, hanem maga az egyén. Azt állítani, hogy a sorskönyvet a szülők írják, a sorskönyvelmélet teljes félreértelmezése.

Nagy népszerűségre tett szert az a megközelítés, mi szerint mindenki hordoz magában egy ún. sorskönyvet...

– olvassuk aztán a cikkben, majd nem sokkal később „a megközelítés hívei” kifejezéssel találkozunk. Mindez azt a látszatot kelti, hogy a tranzakcióanalízis (amely szó leírását a szerző gondosan kerüli) egy „kedves ötlet”, ami akár még egy jó kis csevegést is megér teázás közben.

Azonban a TA nem egyszerűen egy „megközelítés”, nem „kedves ötlet”, hanem – a Nemzetközi Tranzakcióanalitikus Társaság definíciója szerint – egy komplex „személyiség- és szisztematikus pszichoterápiás elmélet, amely a személyiség fejlődésével és a személyes változással foglalkozik”. Ez az elmélet immár fél évszázados múltra tekint vissza, ami csak akkor tűnik kevésnek, ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy maga a pszichológia mint tudomány is alig százötven éve született meg (Wilhelm Wundt munkássága nyomán).

Egy másik definíció szerint a TA:

...pszichoterápiás elméleti rendszer és eszköztár, valamint életerős nemzetközi szakmai közösség jól működő szervezeti keretekkel, nemzetközi és nemzeti társaságokkal, képzési és vizsgarendszerrel, kiképzőközpontokkal, rendszeres tudományos találkozókkal, több nyelven megjelenő folyóiratával és egyéb kiadványaival.

(Eric Berne, a TA megalapítója,
cikk a Magyar Tranzakcióanalitikus Egyesület oldalán)

Nem érv, csak illusztráció: a már idézett A játszmák világa című könyv – dühítően apró betűkkel szedett – irodalomjegyzéke 24 oldal terjedelmű, és mintegy 600 tételből áll.

Úgy gondolom, a TA-t „népszerű megközelítésnek” titulálni (és egy a sorskönyvről szóló cikkben nem megnevezni) rosszabb esetben leereszkedő stílustalanság, jobb esetben egyszerű tájékozatlanság és felületesség.
 

Mazsolázás

Nézzünk egy másik részletet:

Gondoljunk például olyan ártatlannak tűnő helyzetek sorozatára, mikor a gyermek szeretne figyelmet kapni, de a szülő azt mondja, ne most, apáddal beszélgetünk. Aztán ne most, annyi dolgom van. Majd ne most, egy kicsit hadd pihenjek már. A gyermek érzi, hogy alapvetően teher a létezése, még ha ez nem is fogalmazódik meg benne tudatosan. Az egyik, nem is ritkán előforduló sorskönyvi üzenet így szól: „Ne létezz!”. Ha innen nézzük, talán megborzongunk attól, hogy egy anya vagy apa ezt üzeni a csemetének, és már nem is tűnik olyan ártatlannak a sok-sok lerázó gesztus.

Az ábrázolás plasztikus, sőt valóban elkap valami fontosat a sorskönyvelméletből: a sorskönyvi üzeneteket a szülők nem szándékosan, hanem öntudatlanul közvetítik a gyerek felé. Ez igaz. Csakhogy a példa két lényeges ponton sántít. Egyrészt a Ne létezz! üzenet az ún. gátló parancsok egyike. Márpedig ezeket az üzenetek elsődlegesen – szemben a példabeli helyzetekkel – nem szavakkal, hanem nonverbális úton érkeznek a gyerek felé. Másrészt – bár egyéni különbségek természetesen léteznek – aránylag kötött, hogy a gyerek az egyes gátló parancsokat mely életkorban építi be sorskönyvébe. Konkrétan a Ne létezz! a legkorábban beépülő parancsok egyike: tipikusan az élet első hat hónapjában kerül be a sorskönyvbe. Márpedig egy hathónapos gyereket ritkán szerel le az anyja „ne most, apáddal beszélgetünk” jellegű mondatokkal.

Egy másik:

Ám mielőtt megijednénk, természetesen másfajta sorskönyvi üzenetek is írhatók. Ezeket a felszabadító üzeneteket hívják engedélyeknek, és úgy szólnak például: „Lehetsz önmagad!” „Megélheted az érzelmeidet!”. Szülőként érdemes elgondolkodni, milyen mondatok hagyják el gyakran a szánkat, és vajon elég sok, sorskönyvi értelemben vett engedélyt adunk-e a gyermeknek.

Talán csak furcsa véletlen, hogy az említett két engedély szó szerint megegyezik az én egyik cikkemben hozott példákkal. Ennél nagyobb baj, hogy a „milyen mondatok hagyják el gyakran a szánkat”, valamint az egy bekezdéssel később írt „ha nem tesszük szóvá, mi mindent találunk értékesnek a csemetében” kitételek azt sugallják, hogy az engedélyek szóbeli üzenetek. Holott ezek valójában – ahogy épp az említett cikkben magam is megírtam – a gátló parancsokhoz hasonlatosan „ugyancsak nem verbális módon, szintén a szülő Gyermekijéből indulnak és a gyerek Gyermekijébe érkeznek”.

Az ún. akasztófa-nevetéssel kapcsolatban ezt olvassuk:

Ha ilyet látunk, gyanakodhatunk, hogy az illetőnek mély meggyőződése, hogy született vesztes – holott nem született annak, csak valaha régen elhitették vele.

Az „elhitették” fordulatban ismét az a félreértés köszön vissza, amely a cikk címében is megjelenik: hogy a sorskönyvet mások (értsd: a szülők) írják, nem mi magunk. Természetesen nem véletlenül szerepel a sorskönyv definíciójában a „szülők által megerősített” jelző – de vegyük észre, hogy a „megerősített” nem egyenlő azzal, hogy „diktált”. Azt a döntést, hogy vesztes vagy nyertes életet élünk, nem a szüleink hozzák meg, hanem mi magunk. Mi hoztuk meg az ún. korai döntést, és éppen ezért (!) van lehetőségünk arra, hogy ezt felnőtt korunkban, tudatosan felülírjuk az ún. újradöntéssel.

Tragédiáról persze nincs szó akkor sem, ha az ember arra gyanakszik, ő nem éppen felszabadító sorskönyvet kapott.

Tragédiáról már csak azért sincs szó, mert a „felszabadító sorskönyv” kifejezés nem létezik (a Google konkrétan 0 db találatot ad rá). A Berne által leírt sorskönyvtípusok között szerepelt ugyan az ún. nyertes (más fordításban: győztes) sorskönyv, de a TA későbbi irodalmában feltűnően ritkán kerül elő ez a kifejezés.

Vesztesekről és nyertesekről továbbra is beszélünk, de a „nyertesnek lenni” fogalmát nem egy „másik fajta sorskönyvhöz” kötjük, hanem a sorskönyv elhagyásához, az abból való kilépéshez: az autonómiához.