Ezen az oldalon eddig ritka volt a politizálás, és ezen a jövőben sem szeretnék változtatni. Azonban ma a következőket olvastam egy cikkben:

A tavaly elfogadott Nemzeti alaptantervben és a kerettantervekben is szerepel, hogy szeptembertől a testnevelésórákon tanítani kell a meditációt és a relaxációt. Eddig közel kétszáz pedagógus végezte el a továbbképzést, amely alapján taníthatják a relaxációt a diákoknak – mondta a Beol.hu-nak Bagdy Emőke pszichológus, a Magyar Relaxációs és Szimbólumterápiás Egyesület elnöke, a program egyik kidolgozója.

Kezdem azzal, hogy minden tiszteletem Bagdy Emőkéé, aki vitán felül a hazai pszichológiai élet egyik legnagyobb alakja. Folytatom azzal, hogy a relaxációt és a meditációt kiváló dolognak tartom, és teljes lelkesedéssel támogatnék bármilyen kezdeményezést, amely azt célozza, hogy minél többen sajátítsák el az önismeret, testtudatosítás és stresszkezelés ezen eszközeinek bármelyikét.

Csakhogy van itt két gond, amelyek miatt ez a kormányintézkedés egész egyszerűen nem felel meg a legelemibb egészségügyi alapelvnek: „Nil nocere!” Azaz (szabad fordításban): „Bármit szabad, csak ne ártsunk!”
 

Izomból laza?!

Bármely pszichológia szakos hallgató megmondhatja, hogy ha egy tetszés szerinti önismereti vagy személyiségfejlesztő módszer a képzés kötelező részeként szerepel, akkor az annyit ér, mint halottnak a csók. Hallgatót mondtam – az oktatókhoz ugyanis nem biztos, hogy eljut a valóság.
 
Egy medikus barátom mesélte, hogy amikor az egyetemen az autogén tréninget mint tantárgyat tanulták, akkor egyrészt mindenki leszarta az egészet, és senkinek esze ágában sem volt gyakorolni, másrészt a hallgatók azon versenyeztek egymással, hogy ki tud nagyobbat hazudni, amikor be kell számolni órán, hogy ki mennyit gyakorolt otthon.

Ez nem arra bizonyíték, hogy milyen elvetemültek az egyetemisták. Ez egyszerűen csak azt az evidens tényt illusztrálja, hogy önismerni, személyiségfejlődni és relaxálni nem lehet parancsszóra. Az emberi psziché szentély, ahová alázat, türelem és megfelelő előkészületek nélkül lehetetlen bejutni. Minden ember életében különleges – hogy ne mondjam: szent – pillanat az, amelyben megérik az elhatározás, hogy most van itt az ideje a befelé figyelésnek, a saját mélységbe való alászállásnak. Ezt a pillanatot nem lehet sürgetni, kikényszeríteni.

És az még csak a kisebb baj, hogy valaki, akit relaxációra kényszerítenek, röhög az egészen, és semmit nem profitál belőle. Ennél sokkal tragikusabb, hogy amikor későbbi életében valóban eljut oda, hogy elinduljon önmaga felé, akkor a relaxációt – mint egyszer már kipróbált, a szemében hiteltelen módszert – egyszerűen kihúzza a szóba jöhető eszközök listájáról.
 

Cserbenhagyásos gázolás

Az, hogy az egész intézkedés nem fogja elérni a célját, ráadásul utálat tárgyává teszi az önismeret és lazítás minden válfaját, csupán kínos és dühítő.

Ennél azonban nagyobb veszély is van a pakliban. Tudniillik bármennyire is nem veszi komolyan az osztály többsége az egész gyakorlást, egész biztos, hogy lesznek olyanok, akik komolyan veszik. Márpedig aki komolyan átadja magát a relaxációnak, az módosult tudatállapotba kerül. Ez a dolog természetes velejárója. Módosult tudatállapot előfordulhat lazítás nélkül, de tisztességes relaxációról nem beszélhetünk módosult tudatállapot nélkül.

Márpedig a módosult tudatállapot veszélyes üzem. Kiszámíthatatlan és bejósolhatatlan, hogy milyen változások indulnak el ilyenkor az egyénben – pláne, ha gyerekről van szó. A megnyíló tudattalan olyan tartalmakkal áraszthatja el a tudatot, amelyek kezeléséhez gyakorlott szakember szükséges. A 30 órás (értsd: egy hosszú hétvégés) elméleti tanfolyamon átesett átképzős orosztanár tréner tudása ehhez egész egyszerűen kevés.

A pszichoterápiás folklór számos hátborzongató történetet ismer. A képzésem során hallottam olyan esetről, amikor valaki egy kulcsos házban vagy miben egész csoportra való alvajáró félhülyével találkozott: a hétvégi kurzus során regresszióba jutottak, átéltek mindenféle fantasztikus élményeket, aztán a tréner, zsebében a részvételi díjjal, beszállt az Audijába és elhajtott, nem törődve azzal, hogy a résztvevőkkel mi lesz, hogy visszatalálnak-e a valóságba.

Egy szakmai kongresszuson valaki elmesélte, hogy egy síró hang hívta fel, és csak nagyon nehezen kerekedett ki inkább elnyelt, mint kimondott szavaiból a történet: részt vett egy csoportos imagináción, aminek során nagyon nagy mélységeket járt meg. A kurzus vezetője ebből mit sem vett észre. Közben eltelt vagy négy nap, és az illető azóta zombiként, prepszichotikus állapotban járkál a világban, és az élete egy merő rettegés.

Magam is átéltem csoportos transz során olyan élményt, amit mindennek neveznék, csak kellemesnek nem, és nem a vezetőn múlott, hogy nem ragadtam bele az aktuális pokolba.

Mindezeket nem azért írom, hogy bárkit elriasszak a relaxációtól vagy akár a hipnózistól. Távol álljon tőlem. A fent leírt valamennyi eset kezelhető és kézben tartható, ha olyasvalaki irányítja a folyamatot, aki átfogó pszichológiai ismeretekkel bír, és szupervízió mellett kellő gyakorlatra tett szert.

De gyorstalpalón átesett tanárokra bízni azt, hogy kisgyerekek és serdülők miként birkóznak meg a tudattalan biztonságából előtörő szörnyekkel – ezt a kormányintézkedést életveszélyes felelőtlenségnek tartom.