Vannak idegen eredetű szavaink, amelyek részét képezik az átlagosan művelt magyar ember szókincsének (pl. szex). A depriváció szó nem tartozik ezek közé. Tapasztalataim szerint sokan önkéntelenül a lényegesen elterjedtebb deprimáltság szóra (levertségre) asszociálnak róla. Furcsa módon, noha a két szónak semmi köze egymáshoz, az asszociáció nem teljesen hibás. E séma érzelmi megnyilvánulása valóban lehet levertség is – sok más mellett, ahogy azt mindjárt látni fogjuk.

A depriváció szó jelentése: megfosztottság. Olyasvalaminek a hiánya, ami „kellene, hogy legyen”. E kitétel ismerős lehet már a skolasztikából is, amely szerint „jó az, ami saját létmódjának megfelelő”. Klasszikus példával élve, más eset a látás – mint jó dolog – hiánya egy darab kőnél, és más egy kismacskánál. A kőnek – a maga létmódja (természete) szerint – nem dolga, hogy lásson, a kismacskának viszont igen. A kő esetében nem beszélhetünk a „látástól – tehát valami jótól – való megfosztottságról”, ezért a látás hiánya a kőben nem nevezhető rossznak. A rossz ugyanis – e rendszer logikája szerint – nem a jó puszta hiánya, hanem a jótól való megfosztottság („privatio boni”). Ha a kő nem lát, az „jó”. Ha a kismacska nem lát, az „rossz”. Ennyit a skolasztikáról.

A sématerápia harmadik sémája, az Érzelmi depriváció (Ed, Emotional deprivation) Young szerint egyike a leggyakoribbaknak. (A másik kettő a Csökkentértékűség–szégyen és a Behódolás – ezekről majd a maguk idején lesz szó.) És mivel olyasvalaminek a hiányára mutat rá, ami az embernek „saját létmódja” szerint kijárna, az Ed sémát már a régi skolasztikusok is jogosan illették volna a „rossz” jelzővel (jóllehet ugyanez a jelző ugyanezen oknál fogva mind a 18 sémára elmondható lenne).

Mi jár ki az embernek?

Igen, tudjuk: a műfogsora. De most komolyan: melyek azok az alapvető dolgok, amelyeknek a hiányát önálló sémaként tartjuk számon? Elvégre a hiány nem csak erre az egy sémára jellemző: mint láttuk, az egész sématerápia logikája arra épül, hogy minden embernek megvannak ugyanazon érzelmi alapszükségletei, és ha ezek kielégítésében (elsősorban gyerek- és serdülőkorban) valami defekt lép fel, az vezet a korai maladaptív sémák kialakulásához.
 
Ebben az értelemben valamennyi sémát tekinthetjük megfosztottságnak. Az Érzelmi depriváció annyiban különbözik a többitől, hogy az e sémával rendelkező ember szubjektíve is azt éli át, hogy valami fontos dolog hiányzik az életéből. Pontosabban három dolog valamelyike.

„Nincs olyan ember, aki...”

A félreértések elkerülése végett: még mindig az I. sématartományban járunk: Elszakítottság és elutasítottság, amely mögött az általános alapszükséglet a következő: biztonságos kötődés, stabilitás, elfogadás, gondoskodás. Akinek aktív az Érzelmi depriváció sémája, annak a gondolatait három hiedelem valamelyike (vagy mindegyike) határozza meg. A három hiedelem közös nevezője a következő: „Nincs olyan ember, aki...”


1. verzió: A gondoskodás megvonása. A hiedelem: „Nincs olyan ember, aki megtartana, odafigyelne rám, megérintene, megölelne.”

Emlékszünk még a Fehérlófia című mesére? (Igen, amelyikben a Hétszünyű Kapanyányimonyók szerepel.) A mese azzal kezdődik, hogy volt egyszer egy fehér ló.

Ez a fehér ló egyszer megellett, lett neki egy fia, azt hét esztendeig szoptatta, akkor azt mondta neki:
– Látod, fiam, azt a nagy fát?
– Látom.
– Eredj fel annak a legtetejébe, húzd le a kérgét.
A fiú felmászott, megpróbálta, amit a fehér ló mondott, de nem tudta megtenni. Akkor az anyja megint szoptatta hét esztendeig, megint felküldte egy még magasabb fára, hogy húzza le a kérgét. A fiú le is húzta.
Erre azt mondta neki a fehér ló:
– No, fiam, már látom, elég erős vagy. Hát csak eredj el a világra, én meg megdöglöm.
Azzal megdöglött.

A mese mindig valami nagyon fontosat mond el az életről és a világról. A fenti meserészlet rávilágít arra, hogy a homo sapiens (még akkor is, ha történetesen lótól születik) olyan állatfajta, amely különösen minden más állatnál hosszabb ideig szülői gondoskodásra szorul. Az evolúció adok-kapok-jában többek között ezzel fizettünk a minden más állatnál fejlettebb agykérgünkért.

A gondoskodás az élet minden területét kell, hogy érintse. Az ember bio-pszicho-szociális lény, így a gondoskodásnak ki kell terjednie a testi (fizikai), az érzelmi és mentális, valamint a társas szükségletek kielégítésére.

A jelen írásnak nem feladata, hogy gyereknevelési tippgyűjteményt nyújtson át az olvasónak; néhány evidenciát azonban felidézhetünk.

Ami a biológiai szükségleteket illeti: a gyerek (ahogy a felnőtt is) ennivaló- és folyadékmeghajtással üzemel. Ha éhes, meg kell etetni, ha szomjas, meg kell itatni. Nem akkor kell etetni-itatni, amikor a gyerekhez mellékelt felhasználói kézikönyv írja, hanem amikor a gyereknek erre igénye van. Ugyanez a helyzet az alvással is. Ha a gyereknek nincs lehetősége megfelelően nyugalmas körülmények között elegendő időt standby üzemmódban tölteni, akkor hamarosan elromlik. Javítani ugyan lehet, de cseregarancia nincs rá.

A testi érintés ugyancsak biológiai szükséglet, de ez már átnyúlik a pszichikai síkra. Az érintés jelentőségéről már írtam korábban, idézve Bagdy Emőke egy előadását.

A pszichológiai szükségletekről való gondoskodás alapvetően azt jelenti, hogy szeretni kell a gyereket, méghozzá jól szeretni. Oda kell figyelni rá, a személyére (nem a prototípusára!), el kell fogadni őt OK-nak tökéletlenségeivel, hibáival együtt – és persze biztosítani a lehetőséget a tökéletesedésre, a hibák kijavítására. Ez a gondolat már összefügg az Ed séma másik két verziójával (lásd alább).

A szociális szükségletek a fogantatáskor kezdődnek: a magzat számára sem mindegy, hogy őt egy „megváltozott testi adottságnak” tekintik, aki átmenetileg egy másik ember belsejében van elraktározva – vagy személynek, individuumnak, akihez lehet kapcsolódni, kötődni. A születés után ez sokkal nyilvánvalóbban mutatkozik meg: a természetes emberi tapasztalat és pszichológiai megfigyelések garmadája bizonyítja, hogy a gyerek egészséges fejlődéséhez szükség van más emberek jelenlétére. Nemcsak a mintakövetés, az utánzásos tanulás, nemcsak a beszéd elsajátítása miatt, de az identitás kialakulása is olyan folyamat, amelyhez elengedhetetlen a másokkal való reflektív kapcsolat: az amelyben az egyén a másik személlyel való összehasonlítás folyamatában képes önmagává válni.

A gyakorlati élet nyelvére lefordítva ez annyit jelent, hogy a gyereknek szüksége van a szülei jelenlétére, a gügyögésre, mondókázásra, beszélgetésre, közös játékra és nevetésre, mesehallgatásra, más gyerekekkel (és felnőttekkel) való találkozásra.


2. verzió: Az empátia megvonása. A hiedelem: „Nincs olyan ember, aki meghallgatna, megértene, hogy ki is vagyok, és valójában mit is érzek.”

Az empátiáról sokat írtam már, főleg az EMK (erőszakmentes kommunikáció) kapcsán (Ez itt a reklám helye: a linkre kattintva kedvezményesen jelentkezhetsz a februárban induló féléves tanfolyamunkra!). Egy számomra sokatmondó metaforával élve az empátia azt jelenti, hogy nemcsak okosakat gondolunk a másik ember helyzetéről és esetleges érzéseiről, hanem átülünk a másik székbe, és az ő pozíciójából nézzük a világot, átélve azt, amit ő érez.

Az, hogy időről időre elegendő mennyiségű empátiát kapjunk a környezetünktől, ugyanolyan nélkülözhetetlen, mint az elegendő testi érintés. Ha ez hiányzik az életünkből, elmagányosodunk, elszáradunk, elsótlanodunk. Ha pedig egy gyerek éli meg azt, hogy nincs, aki meghallgassa őt, akivel megoszthatná az érzéseit, aki kíváncsi lenne arra, hogy ki is ő valójában – akkor ez a tapasztalat egy életre nyomot hagy a személyiségében. (Történetesen az Ed séma formájában.)


3. verzió: A védelem megvonása. A hiedelem: „Nincs olyan ember, aki megvédene, útmutatással és tanáccsal látna el.”

A világ bonyolult – legalább annyira, mint a Szomszédok Béla bácsija szerint a politika. Ebben a bonyolult világban csak úgy tudunk eligazodni és életben maradni, ha vannak, akik megvédenek, útba igazítanak.

Gyerekkorban a védelem szerepe látványosabb, mint később, mert egy gyermeket rengeteg minden fenyeget: lépcsőház, utca, játszótér, az arcát csiklandozó nagynéni, mennydörgés, sárkányok, boszorkányok – az olyan prózai dolgokról, mint fizikai sérülések, eltévedés és betegségek, nem is szólva. A szülőnek kötelessége, hogy a gyereket mindezen szörnyűségektől megvédje. Igen, a sárkánytól is! Ha a szülő azt mondja: „Ne butáskodj, nincs mitől félni, hiszen sárkányok csak a mesében vannak!” – akkor a gyerek magára marad a sárkányaival, mert azok számára, az ő valóságában igenis léteznek és fenyegetőek.

Az útmutatás szükségességét valamennyien megéljük, ha új szituációba kerülünk: Hogy kell porzsákot cserélni ebben az új porszívóban? Kivel kell jóban lenni a munkahelyen? A főnök milyen heppjére kell fokozottan figyelnem? – A gyerek- és kamaszkor pedig nem más, mint új szituációk tömkelege: Hogy menjek angolról edzésre, onnan meg haza? Vissza szabad tegezni tizennégy évesen az engem tegező szomszéd bácsit? Milyen színű zoknit illik fölvenni az adott cipő és nadrág mellé? Ha egy lány így és így néz, miközben ezt és ezt mondja, az mit jelent, és nekem most mit kell csinálnom? Van-e Isten? Most akkor mit gondoljak az élet értelméről meg a halál utáni életről? Kezdjek-e bármit – és ha igen, mit – 1848-cal, Trianonnal, a holokauszttal, 1956-tal vagy a 2006-os őszi eseményekkel?

Ha egy felnövő ember magára marad ezekkel a kérdésekkel, jogosan érzi magát elveszettnek és védtelennek a világ bonyolultságában.

Mitől séma?

Attól, hogy a fentebb taglalt korai tapasztalatok nem maradnak meg a helyükön, a múltban, hanem ma, a jelenben is jelen vannak: áthatják személyiségünk egészét, negatív érzéseket keltenek bennünk, és rossz döntésekbe, diszfunkcionális viselkedésekbe hajszolnak bele.

Az Érzelmi depriváció sémával rendelkező ember nem azt éli meg, hogy „anyám nem törődött velem”, hanem hogy „nincs, aki törődjön velem” – és ettől magányos, szorong. Nem azt mondja, hogy „apám nem tanított meg csajozni”, hanem ezt: „Senkire nem számíthatok.”

Ezek természetesen hibás gondolatok, téves hiedelmek, tele olyan kognitív torzításokkal, mint dichotóm gondolkodás, túláltalánosítás, negatív szűrés, pozitívumok figyelmen kívül hagyása stb. A változás egyik útja éppen ez, hogy képesek vagyunk különbséget tenni múlt és jelen, egyedi és általános között; hogy belátjuk: az érzelmi megvonásnak vannak fokozatai. Az, hogy a férjünk történetesen elfelejtette a születésnapunkat, nem jelenti azt, hogy már nem szeret, hogy semmit nem jelentünk a számára, és hogy soha semmiben nem számíthatunk rá. Megtanulni az egyedi eseményeknek nem általános jelentést adni: komoly terápiás feladat.

Elfogadás, elkerülés, túlkompenzálás

Aki elfogadja az Ed sémát és az ahhoz kapcsolódó hiedelmeket, az nem mutatja ki, hogy neki volnának érzelmi igényei. Nem mesél magáról, csak általánosságokat, felszínes történeteket (ettől még lehet igazi, jópofa partyarc!), nem kér segítséget (hiszen meggyőződése, hogy úgysem kapna). Határozottnak és erősnek mutatja magát, akinek nincs szüksége semmire – főleg nem olyan „nyálas” dolgokra, mint gyengédség, törődés, odafigyelés. Ennek megfelelően választ partnert is: olyasvalakit keres, aki mellett megélheti az elhanyagoltságot. Olyat, aki maga is képtelen érzelmeket kommunikálni, aki hideg, zárkózott és énközpontú. Ha aztán két önmagába forduló ember egymásra talál, akkor a párkapcsolaton belül mindketten átélhetik saját magányukat és elhanyagoltságukat; közös erővel pedig csodálatos hatékonysággal adhatják tovább az Ed sémát gyermekeiknek – biztos megélhetést nyújtva ezzel az elkövetkező generációk sématerapeutáinak is.

Az Ed séma elkerülése magának a kapcsolatnak, az intimitásnak az elkerülését jelenti. Ez lehet ténylegesen szingli- vagy agglegényélet, de frappáns megoldás a távkapcsolat is: a telefonon és Skype-on élt párkapcsolat (túl azon, hogy maximálisan eleget tesz a biztonságos szex minden követelményének) hatékonyan biztosítja hosszú távra a magány, az elhagyatottság, az „egyedül kell boldogulnom” életérzését.

A túlkompenzálás jelen séma esetén azt jelenti, hogy az illető túlzottan is kifejezi a szükségleteit: nárcisztikus módon követelőzik, csimpaszkodik a másikba, elárasztja a partnert igényeivel, és rászorulónak, kiszolgáltatottnak mutatja magát. Ha pedig nem kapja meg, amit akar, akkor dühös, csapkod, hisztizik, zokog – vagy épp ágynak esik migrénnel (vagy bármi más testi tünettel), és kiélvezi a másodlagos betegségelőny biztosította valamennyi lehetőséget.

Ha az Ed séma túlkompenzálására irodalmi példát szeretnénk, gondoljunk csak József Attilára. Aki gyerekkorában azt élte meg, hogy az anyja „Csak ment és teregetett némán, / nem szidott, nem is nézett énrám”, meg hogy „Anyám kivert – a küszöbön feküdtem”; felnőttként pedig bűntudatot keltő erőszakossággal csimpaszkodott Flórába („Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun / villanyfény, kőház, iskolák, kutak; / mint gyermekeknek játék, oltalom”), Gyömrői Editbe („Majd megöregszel és bánni fogod, / hogy bántasz, – azt, amire büszke vagy ma.”) – meg jószerével bárkibe, aki az útjába került.

FIGYELEM!

A túlkompenzálás fenti, némileg ironikus leírásával nem azt állítjuk, hogy aki így viselkedik, az nem szenved valójában. Nagyon is szenved, ténylegesen kiszolgáltatottnak érzi magát; testi tünetei – függetlenül attól, hogy lelki eredetűek – valódi fájdalmat vagy funkciózavart jelentenek neki; és éppen az idézett életút példázza, hogy e séma jelenléte akár végletes – és végzetes – döntésre is vezethet.

Visszatalálás az érzelmekhez és szükségletekhez

Az Érzelmi depriváció séma kezelésének logikája megegyezik az EMK (erőszakmentes kommunikáció) alapgondolatával: teljes életet csak úgy élhetünk, ha másokhoz az érzelmi szükségleteken keresztül kapcsolódunk. Ehhez több dolgot kell elsajátítanunk.

Először is tudatosítanunk kell, hogy az ember egy olyan állatfajta, amelynek vannak érzelmi szükségletei. Ehhez lehet, hogy újra kell gondolnunk az egész ember- és világképünket, de ha elvi szinten nem látjuk be, hogy minden embernek szüksége van gondoskodásra, érintésre, ölelésre, empátiára, figyelemre, védelemre és útmutatásra, akkor esélyünk sincs eljutni oda, hogy saját ez irányú szükségleteinket felismerjük.

Ha az első lépésen túl vagyunk, akkor jöhet a második lecke. El kell fogadnunk, hogy szükségleteink természetesek. Vagyis az „igen, valóban jólesne, ha valaki meghallgatna, de hát ez csak annak a jele, hogy nyámnyila kis puhapöcs vagyok” nem megfelelő attitűd a séma gyógyulásához. Ezt a leckét azért lehet nehéz abszolválni, mert rengeteg gyerekkori bűntudat és elutasítás kötődhet a szükségletek kifejezéséhez. („Hagyjál békén, kisfiam, nagy gyerek vagy már, el tudsz te aludni egyedül is. Igazán tekintettel lehetnél az anyádra; látod, mennyi dolgom van!”)

Harmadik lépés, hogy a felismert és immár természetesnek elfogadott szükségletet adekvát módon ki is fejezzük, méghozzá olyan partner felé, akinél esélyünk is van arra, hogy szükségletünket kielégítse. Ehhez lehet, hogy radikális lépéseket is meg kell tennünk: ha annak idején sikerült (sémavezérelten) olyan partnert választanunk, akinél egyszerűen kimaradt a telepítés során az empátia nevű alkalmazás, akkor nincs más megoldás, mint kilépni ebből a depriváló (és deprimáló!) kapcsolatból, és olyan társat találni, aki önmagára és miránk is emberként tekint.

Ami az érzelmek és szükségletek tényleges kifejezését illeti: az sajnos nem pusztán elhatározás, hanem gyakorlás kérdése. Ennek jó közege lehet egy jól megválasztott, informális társaság is, de alkalmasint szükség lehet a sokkal védettebb terápiás klímára (egyéni vagy csoportos helyzetben), ahol is a terapeuta segít a kliensnek szembenézni múltbeli megfosztottságaival; a maga személyében biztosítja a korlátozott szülői újragondoskodást; és végül, de nem utolsósorban, számos helyzetgyakorlaton és gondosan megtervezett házi feladaton keresztül begyakoroltatja vele, hogy hogyan kommunikálja asszertívan (de nem agresszívan) saját szükségleteit.