A korai maladaptív sémákat a személyiség sérüléseinek tekintettük, az egész rendszert pedig egy kórházhoz hasonlítottuk, ahol öt emeleten tizennyolc osztály található: az egyes emeletek a sématartományok, az osztályok pedig maguk a sémák.
Eddig e kórház első emeletét jártuk be: az Elszakítottság és elutasítottság sématartományhoz tartozó öt sémával ismerkedtünk meg. Mint láttuk, az itt számon tartott sérülések különböző módokon ugyan, de mind abban akadályoznak meg bennünket, hogy a biztonságos kötődésre, elfogadásra és gondoskodásra irányuló alapvető emberi szükségleteinket kielégítsük. Aki e területen hiányt szenved, az folyamatosan a magány érzésével (vagy fenyegetésével) küzd, és – tudva vagy tudatlanul – a következő életérzés kíséri végig mindennapjain: „Nem vagyok szerethető.” Ez a sématartomány a borzalmak tárháza.
A kórház második emelete sem nevezhető éppenséggel vidám parknak. A II. sématartomány a Károsodott autonómia és teljesítőképesség nevet viseli, és olyan ki nem elégült szükségletek tartoznak ide, mint az autonómia, a kompetencia és az én-azonosság (identitás) érzése. Ebben a tartományban négy maladaptív sémát tartunk számon, amelyek mindegyike – különböző hangszerelésben – azt visszhangozza: „Nem vagyok önmagam; alkalmatlan vagyok az életre.”
E sémák közül az első a Dependencia–inkompetencia (angolul: Dependence–Incompetence) amelyet a Di betűjellel rövidítünk.
Egyedül nem megy
Mindenekelőtt szótárazzuk ki az idegen eredetű szavakat: a dependencia jelentése: függőség; az inkompetenciáé pedig: alkalmatlanság. Ha jobban belegondolunk, a két kifejezés két különböző emberi megnyilvánulásra vonatkozik. A dependencia látható; az egyén viselkedéséből tudjuk, hogy ő függő. Ezzel szemben az, hogy valaki inkompetensnek tartja magát, csupán egy belső gondolat, egy hiedelem.
Figyelem!
A korai maladaptív sémák soha nem az objektív tényekről beszélnek, hanem a megélésről. Attól, hogy valakit objektíve elhagytak, még nem kell, hogy Elhagyatottság–instabilitás sémája legyen, és viszont: e séma kimutatható jelenléte sem mond semmit arról, hogy az illetőt ténylegesen magára hagyták-e, vagy sem.
Ugyanez igaz az összes többi sémára, így az inkompetenciára is. Van olyan, hogy valaki objektíve alkalmatlan egy feladat elvégzésére – csakhogy ennek semmi köze a Di sémához. A séma semmit nem mond arról, hogy valaki alkalmas-e egy konkrét feladatra (vagy általában: az önálló életvitelre); azt mondja csupán, hogy az illető alkalmatlannak tartja magát – függetlenül valódi képességei meglététől vagy hiányától.
A Di séma tehát két komponensből áll, és ezek logikailag két fázist alkotnak. Először is az egyén megéli azt, hogy képtelen a hétköznapi helyzetekben boldogulni. Másodszor, ennek következményeként kialakul az igénye, hogy állandóan legyen mellette valaki, aki megcsinálja helyette azt, ami neki nem sikerül.
Fontos, hogy ezt a sémát ne keverjük össze a Csökkentértékűség–szégyen (Ds) sémával. Akinek Ds sémája van, az szégyelli magát, mert a teljesítményét értéktelennek találja mások szemében: nem elég jó festő, író, sportoló, anya, apa, férj, feleség, balett-táncos vagy kőfaragó... Nem elég jó – de mihez is? Ahhoz, hogy elismerjék, hogy szeressék. Ne feledjük: a Ds az I. sématartományhoz tartozik: Elszakítottság és elutasítottság.
A Di séma ugyancsak a teljesítményről szól, de nem a szerethetőség vonatkozásában, hanem önmagában. Nem ott van a baj, hogy nem vagyok osztályelső vagy világbajnok – hanem hogy nem tudom, hogyan kell lágy tojást főzni, csekket befizetni, villanykörtét cserélni, adóbevallást kitölteni, egy új dokumentumot elmenteni, egy idegen városba eljutni, a szálloda recepcióján boldogulni, az étteremben ételt rendelni, majd fizetni, a taxisnak a címet bemondani, a közértben a visszajárót megszámolni, és ha az összeg nem stimmel, szóvá tenni...
Amikor plasztikus példával kell megvilágítani a Di sémát, ezt szoktam mondani: „Itt ez a kenyér... Itt ez a vaj... Hm... De hogy lesz nekem ebből vajas kenyerem? – Mamaaaa, segíts!”
Az inkompetencia tehát esetünkben azt jelenti, hogy az illető képtelen arra, hogy saját maga vigye az életét: hogy gondoskodjon magáról, hogy önálló döntéseket hozzon, hogy banális hétköznapi helyzetekben segítség nélkül cselekedjen.
Érzések és gyökerek
Aki azt éli meg, hogy számára a legegyszerűbb helyzet kezelése is óriási kihívás (Mission: impossible), annak a „rutinfeladat” ismeretlen kifejezés. Az ő élete folyamatos fenyegetés, egyetlen hatalmas, nyomasztó teher, amelynek súlya alatt egyvalamit lehet csinálni: szorongani. Rettegni, félni, túlélésre játszani – és persze görcsösen csüggni valaki máson, aki az aktuális rettenetet (mondjuk a hétvégi bevásárlást) helyette megoldja.
Ki ez a „valaki”?
Idővel bárki lehet: a házastárs, a kolléga, a szomszéd – akár még a saját gyerekünk is. Kezdetben azonban ki lenne más, mint a szülő, akinek eredendően valóban az a dolga, hogy életképtelen csemetéjét életben tartsa: etesse, öltöztesse, betakarja, elintézze helyette, összerakja és megjavítsa neki...
Csakhogy mindennek megvan a maga mértéke. Más az, amikor az elsős gyerekünknek év elején bekötjük és felcímkézzük a füzeteit és könyveit, és megint más, amikor a kenyeret vágni akaró tizenkét éves fiunk kezéből kivesszük a kést. Az előbbi helyénvaló segítségnyújtás. Az utóbbi egyértelműen a Dependencia–inkompetencia séma kialakulását elősegítő viselkedés.
Ha már itt tartunk: a kést is többféle felkiáltással vehetjük ki a gyerek kezéből. Például egy semleges és kedves mondat kíséretében: „Hagyd csak, drágám, majd én!” De megakaszthatjuk a tevékenységet így is: „Jesszusom, hogy tartod azt a kést?! Még elvágod itt nekem a kezed!”
A Di séma szempontjából nincs különbség: magának a hétköznapi cselekvésnek a megakadályozása elegendő ahhoz, hogy a sémát kialakítsa, illetve megerősítse. Ugyanakkor érdemes nagyobb összefüggésekben is gondolkodnunk, és megnéznünk, hogy két példamondatunk – túl az inkompetencia érzésén – mi mást alakít még ki a címzettben.
Az első mondattal azt üzenjük a gyereknek: „Nem szükséges, hogy megoldd a dolgokat; nincsenek feladataid, nincs felelősséged.” Ezzel a Károsodott határok sématartományhoz tartozó Feljogosítottság–grandiozitás sémát erősítjük. A második példával maradunk a jelenleg tárgyalt sématartományban; ki nem mondott szavainkkal azt állítjuk, hogy „az élet veszélyes; bármikor baj érhet”. Ez az üzenet Sérülékenység–veszélyeztetettség séma melegágya.
Tünetek és viselkedés
Amint láttuk, a Di séma alapvető érzése a szorongás. Ez, ha kiterjed, változatos zavarokat okozhat: testi tüneteket, a legkülönbözőbb fóbiákat, pánikot vagy akár depressziót.
Aki elfogadja a sémát, az két forgatókönyv valamelyikét élheti. A rosszabbik verzió szerint ténylegesen életképtelennek bizonyul, és – ha harmadfokon játszik – előbb-utóbb elveszíti a munkáját, elszegényedik, rendetlenségben és mocsokban lakik addig, amíg egyáltalán van hol laknia... Ennél még mindig szerencsésebb, ha talál valakit, akibe kapaszkodhat, aki gondoskodik róla, aki dönt helyette, aki elintézi...
Láttuk, hogy egy bárki lehet. A nyolcvanéves anyuka, aki még mindig megfőzi az ebédet hatvanéves kisfiacskája számára, felvarrja a gombját és levágja a körmét. A gyerek, aki elkíséri öregedő apját vásárolni, és véget vetve a húszperces tépelődésnek, eldönti helyette, hogy 15 dkg Zala felvágottat vagy pulyka párizsit vásároljon. A barátnő, aki moziba indulás előtt végigasszisztálja negyvenhét pár cipő felpróbálását. A barát, aki beüzemeli és beállítja az új számítógépet, mobiltelefont, tévét, konzervnyitót és egérfogót. A kolléga, aki félóránként, újra meg újra hajlandó elmagyarázni, hogy hogyan kell duplán kattintani, a táblázatba új sort beszúrni, az e-maileket letölteni, a cicás képet megosztani – és persze amikor az inkompetens munkatárs látványosan nem érti a dolgot, akkor türelmét vesztve kikapja a kezéből az egeret és a billentyűzetet: „Eh, hagyjuk; gyorsabb, ha megcsinálom!”
Az elkerülő kevesebb gondot jelent a környezetének, mert nem azt csinálja, hogy segítséget kér a feladatokhoz, hanem távol tartja magát tőlük. Nála nem a függő viselkedés dominál, hanem a problémák gondos kikerülése. Az illető kerül minden kihívást, minden új helyzetet, minden felelősséget. Nem utazik külföldre, nem pályázik magasabb pozícióra, nem szerez jogosítványt, nem vág bele lakásfelújításba. Fenntartja a status quo-t, mert azt már valamelyest megszokta, az nem jelent számára fenyegetést. Pató Pál úr „Ej, ráérünk arra még!” attitűdje nyilvánvalóan elkerülő viselkedés, de ezen belül vélelmezhető, hogy komoly szerep jut nála a Dependencia–inkompetencia sémának.
A séma túlkompenzálása mindig izgalmas terület, hiszen az egyén látszólag homlokegyenest az ellenkezőjét műveli annak, mint ami a sémából következik. Esetünkben tehát nem inkompetensnek mutatja magát, hanem nagyon is kompetensnek. Mi több: olyannak, mint aki egyedül ért az aktuális kérdéshez; mintha rajta kívül mindenki más komplett idióta volna.
Ismerjük őt, mert naponta találkozunk vele. Már fentebb is volt hozzá szerencsénk: ő volt a szülő, aki kivette a kenyérvágó kést a gyereke kezéből, mondván, hogy amaz nem tud jól kenyeret vágni. De ő volt a kolléga is, aki türelmetlenségében inkább beszúrta az új sort a táblázatba, mintsem megtanította volna, hogy kell ezt csinálni. Ő az a főnök, aki a hierarchiában három szinttel alatta lévő beosztottjainak is minden egyes munkájának minden fázisát személyesen ellenőrzi, mert máskülönben porszem kerülhet a gépezetbe. Ő az a politikus, aki az ország vezetőjeként is ragaszkodik ahhoz, hogy bagatell helyi ügyekbe személyes beleszólása lehessen. Összefoglalva: ő az, aki kíméletlenül, egyszersmind végtelen magabiztossággal adja elő, hogy hogyan kell csinálni az adott dolgot. Úgy, ahogy azt ő tudja, ő gondolja. Másképp nem jó.
Ugye világos: ha egy anyósnak nincs kompetencia-problémája, akkor számára édes mindegy, hogy a menye jobbról balra vagy balról jobbra keveri a rántást. Ha nem mindegy neki, ha beleszól, ha kabinetkérdést csinál belőle, az éppen hogy azt bizonyítja, hogy a szíve mélyén nagyon is bizonytalan a saját alkalmasságát illetően.
Ezzel a gondolatmenettel egyúttal arra a kérdésre is kézenfekvő választ kapunk, hogy mi a teendőnk, ha Dependencia–inkompetencia sémát óhajtunk kialakítani a gyerekünknél. Mi sem egyszerűbb: a vele való érintkezésben kompenzáljuk túl a saját ugyanilyen sémánkat! Az eredmény garantált.
A séma gyógyulása
Noha fentebb hangsúlyoztuk, hogy a séma nem a tényleges inkompetenciáról szól, hanem a hiedelemről, hogy inkompetensek vagyunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a sémáink nem az űrből pottyannak az életünkbe, hanem tapasztalataink alapján alakítjuk ki őket. A Di esetében ez azt jelenti, hogy aki azt hiszi magáról, hogy semmit nem tud önállóan megcsinálni, annak a múltjában jó eséllyel találunk olyan tapasztalatokat, amikor bizonyos dolgokat valóban nem tudott megcsinálni.
A terápiában ez az egyik feladat: különválasztani azt, amit a kliens valóban nem tud, attól, amiről azt hiszi, hogy nem tudja. Ki kell alakítani és meg kell erősíteni azokat az új készségeket, amelyek az önálló életvitelhez szükségesek – jobb későn, mint soha. Ha negyvenévesen tanulja meg valaki, hogy kell borotválkozni (mert korábban mindig akadt valaki, aki megborotválta; én magam ismertem ilyen embert), az még mindig jobb, mint ha soha nem tanulja meg. A terapeutának mindig figyelnie kell arra, hogy a kliens aktuális segítségkérése vagy elkerülő viselkedése mögött mi van: valódi ismerethiány vagy a séma megnyilvánulása?
Ennek a sémának a kezelése elképzelhetetlen házi feladatok végzése nélkül. A terapeuta és a kliens az órán először is közösen megállapítják, hogy mi az a készség, ami a kliensnél hiányzik – mondjuk nem tudja, hogy kell kenyeret kérni. Másodszor a terapeuta elmondja mindazt az információt, amire a kliensnek szüksége van – például azt, hogy milyen boltokban lehet kenyeret kapni; hogy miről lehet felismerni, ha a kenyér nem friss; hogy hogyan lehet felismerni, hogy a bolt, amelyben épp tartózkodunk, az önkiszolgáló (tehát el kell venni a kenyeret) vagy kérni kell az eladótól; hogy kb. mennyi pénzre van szükségünk, ha egy kiló kenyeret akarunk venni, stb. A kliensnek mindezt természetesen gyerekkorában kellett volna megtanulni – de hát a „kellett volna” az elképzelhető legfölöslegesebb szókapcsolat. A terapeuta feladata, hogy a korlátozott szülői újragondoskodás keretében pótolja a kliens életének hiányosságait.
Harmadszor begyakorolják a terápiás ülés keretein belül – akár szerepjátékban, akár imaginációban – az épp tanulandó feladatot. Negyedszer pedig jöhet maga a házi feladat: a kliensnek a következő találkozásig a közösen megállapított alkalommal kell elvégezni az adott tevékenységet. Kenyeret venni. Hajat mosni. Csekket befizetni. Buszra szállni. Ügyfélszolgálattal beszélni. Megkérdezni az utcán egy idegentől a pontos időt. Egyszóval bármit, amiről a kliens azt hiszi, hogy nem képes rá egyedül.
Mindezen gyakorlatok persze – a séma természetéből adódóan – nem kis szorongással járnak. A kliens feladata, hogy megtanulja megnövelni az elviselhető szorongás mennyiségét. A terapeutáé pedig, hogy ha szükséges, tüneti szinten is segítsen a szorongás leküzdésében, pl. valamilyen relaxációs technika megtanításával.
Emellett a terapeutának van még egy feladata, ami talán a legnehezebb. Az egész folyamatban úgy kell jelen lennie, hogy miközben biztonságot ad a kliensnek, miközben tanítgatja és nevelgeti mindarra, amit alkalmasint gyerekkorában kellett volna megtanulnia – eközben a dependenciára amúgy is hajlamos kliens ne kerüljön tőle függő viszonyba, hanem mind jobban önállósodjon, és végül képes legyen leszakadni a terapeuta személyéről.
(A nárcisztikus, illetve a saját Di sémájukat túlkompenzáló terapeuták e téren nehezített terepen mozognak.)
Utolsó kommentek