Tedd le szépen azt a borotvapengét. Noha az alábbi gondolatmenet nagyon baljóslatúan indul, sőt úgy is folytatódik, ígérem, a végén nem lesz szükséged rá.

Kezdjük hát.

Legjobb tudásunk szerint a világegyetem a semmiből jött létre ok nélkül, és cél nélkül ugyan, de feltartóztathatatlanul tart vissza a semmibe. Igaz, megtehetjük, hogy nem veszünk erről tudomást, és játszhatjuk, hogy a világegyetem kiszámítható, stabil és örök.

Játszhatjuk, csak épp azzal nem számolunk, hogy öröknek gondolt világegyetemünknek egy kozmikus szempontból jelentéktelen képződménye, a Föld nevű bolygó előbb-utóbb óhatatlanul bele fog csapódni a hasonlóan jelentéktelen, Nap nevű csillagba, és pora sem marad. Igaz, megtehetjük, hogy nem veszünk erről tudomást, és játszhatjuk, hogy a Föld kiszámítható, stabil és örök.

Játszhatjuk, csak épp azzal nem számolunk, hogy öröknek gondolt Földünk négy és fél milliárd éves történetében az ember nevű élőlény mindösszesen hárommillió éves múlttal rendelkezik, ami nevetségesen kevés nemcsak a Föld életkorához képest, de akár a dinoszauruszok által a Földön eltöltött százmillió évhez képest is – amely százmillió év ugyanolyan nyom nélkül tűnt el az evolúció történetének süllyesztőjében, mint amilyen nyom nélkül az ember tűnik majd el a Föld életközösségéből. Igaz, megtehetjük, hogy nem veszünk erről tudomást, és játszhatjuk, hogy az emberiség léte kiszámítható, stabil és örök.

Játszhatjuk, csak épp azzal nem számolunk, hogy öröknek gondolt emberiségünk nemcsak biológiai képződmény, hanem olyasvalami, amely kultúrákat alakít ki. Az emberiség történetében valaha kialakult több ezer különféle kultúra közül az egyik olyannyira megerősödött, hogy mára – néhány elenyésző kivételt leszámítva – elpusztította az összes többi kultúrát. Erről a kultúráról, amelyet egyébként civilizációnak hívunk, gyakorlatilag tudományos tényként állítható, hogy fenntarthatatlan, és mint ilyen, pusztulásra van ítélve. Igaz, megtehetjük, hogy nem veszünk erről tudomást, és játszhatjuk, hogy a civilizációnk kiszámítható, stabil és örök.
 
Játszhatjuk, csak épp azzal nem számolunk, hogy öröknek gondolt civilizációnk bármely régiója – Északon és Délen, Keleten és Nyugaton – társadalmilag és politikailag oly ingatag alapokon áll, hogy elvileg bármelyik pillanatban anarchiába, diktatúrába vagy éppen pusztító háborúba süllyedhet, gyorsabban, mint ahogy azt a hírportálok követni tudnák. Igaz, megtehetjük, hogy nem veszünk erről tudomást, és játszhatjuk, hogy társadalmi rendszerünk kiszámítható, stabil és örök.

Játszhatjuk, csak épp azzal nem számolunk, hogy öröknek gondolt társadalmi rendszerünkön belül múló kapcsolatok hálójában éljük életünket. Szüleink, gyerekeink, testvéreink, barátaink és szerelmeink egy ideig együtt, egy ütemre lépve járják velünk utunkat, ám egyszer csak valamelyikünk felgyorsul, a másik lemarad, vagy épp az utak ágaznak el, és életünk döntő pillanataiban végső soron magány vár ránk. Igaz, megtehetjük, hogy nem veszünk erről tudomást, és játszhatjuk, hogy társas kapcsolataink kiszámíthatóak, stabilak és örökök.

Játszhatjuk, csak épp azzal nem számolunk, hogy öröknek gondolt kapcsolataink dacára mi magunk orvosolhatatlanul múlandóak vagyunk – és ugyanez igaz az emlékünkre is. Elég végigjárni egy temetőt, nézegetni az egykor drága pénzen állított, mára kidőlt, gazzal benőtt sírköveket, amelyeken már a „Drága emléked örökre él” feliratot is simára koptatta az idő. Igaz, megtehetjük, hogy nem veszünk erről tudomást, és játszhatjuk, hogy evilági létünk kiszámítható, stabil és örök.

Játszhatjuk, csak épp azzal nem számolunk, hogy öröknek gondolt életünket pillanatról pillanatra változó helyszíneken, közegekben, anyagi és személyi környezetben éljük. Egy ma életbevágóan fontos tárgyalásra egy év múlva már senki nem emlékszik; az imént lezajlott, a kapcsolat szakítópróbájának megélt házastársi veszekedésnek nem csak a részleteit, de a puszta tényét sem tudják a felek másfél hét múlva fölidézni; egy odaégetett étel, amely miatt a szakács a föld alá süllyedt volna szégyenében, legfeljebb húsz percig lesz beszédtéma; egy illő csendben illetlenül hangosan elszálló fingon pedig, amely miatt eleresztője azt hitte, vége a világnak, és az egyetlen értelmes lépés, ha megöli magát, a társaság legfeljebb ha fél percig röhög, aztán az egész egyszer s mindenkorra múlt időbe kerül. Igaz, megtehetjük, hogy nem veszünk erről tudomást, és játszhatjuk, hogy életünk fontosnak kikiáltott eseményei kiszámíthatóan, stabilan és örökre fontosak.

Játszhatjuk – csak épp ez a játék önellentmondásra vezet.

Ugyanis ha életünk minden tényezője mindvégig ugyanolyan fontossággal képviseltetné magát életünkben, mint mikor felbukkant, akkor egy végtelenül hosszú emberi élet sem lenne elegendő mindezen tényezőknek a fontosságukhoz méltó elvarrására. Akkor minden létre jött és létre nem jött randi, minden jól vagy rosszul sikerült állásinterjú, minden megnyert vagy elveszített sakkparti, minden egyes összeszólalkozás az utcán, boltban vagy lépcsőházban, minden félreértés halálunkig ugyanolyan súlyú teherként nehezedne ránk.

Ez nyilvánvalóan nincs így. Magyarán: életünk folyamán nem ezt a játékot játsszuk.

Akkor viszont mit játszunk? Az ugyanis kiderült az eddigiekből, hogy esetleges életünk – annak valamennyi kapcsolatával – pusztulásra van ítélve egy esetleges és pusztulásra ítélt világban. Hogy e kozmikus értelmetlenségről nem veszünk tudomást, azt a rendszer bármelyik fenti pontján megtehetjük – ám e tudomásul nem vevést minden egyes alkalommal játéknak neveztük, nem véletlenül.

Az a cselekvés, amit a pszichológia játéknak hív, definíció szerint szabad és öncélú, pontosabban egyetlen célja az örömszerzés. Az a kártyaparti, amelyben valódi vagyon forog kockán, nem játék, hanem üzlet. Az a focimeccs, amelynek tétje rengeteg pénz, valamint – a szurkolók részéről – egy városrész és néhány arc, illetve végtag átrendezése, nem játék, hanem szakmai és háborús tevékenység. Az a szex, amelynek sikerességén valamelyik fél önbecsülése múlik (sőt, amelyben a „siker” szó egyáltalán felmerül), nem játék, hanem kényszer, túlkompenzálás. És az a tetszés szerinti gyerekjáték, amelynek a végén a vesztes nem tud épp olyan örömöt megélni, mint a győztes, valójában nem játék volt, hanem miniatűr felnőttködés.

Merthogy a játékban igenis lehet győztes és vesztes. Csakhogy a győzelem és veszteség élménye elidegeníthetetlenül a játék teréhez tartozik – nem a játék terét körülvevő térhez. Az igazi játékos képes testi és szellemi erejének maximumát latba vetni a sikerért, és azt a bizonyos pillanatot, amelyben kijátssza a négy ászt, amelyben megtalálja a hunyót, amikor lenyomja ellenfele kezét szkanderban, amikor leveszi a tábláról a gondos tervezés következtében elfogott vezért – azt a pillanatot képes úgy megélni, hogy íme, elérkezett az idők teljessége, és ő az univerzum uraként annak négydimenziós origójában trónol. Vagy fordítva, a játék vesztese a vesztés pillanatában átélheti, hogy összeomlik tér és idő. Játék közben soha nem mondjuk, hogy „á, ez csak játék”! Aki pedig félgőzzel akar játszani, netán a nehezebb pályákon csalni próbál, azt kifütyülik játékrontásért. A játék ugyanis, dacolva a világ értelmetlenségével, értelmes: önmagát teszi értelmessé, s mint ilyen, halálosan komollyá.

Mindez a játék terén belül zajlik, a játéktudatban. Ám e tudatállapot párhuzamosan létezik a valóságorientált tudattal. A két tudatállapot hermetikusan, mondhatni, diszjunkt halmazok módjára van elválasztva egymástól, mégis a pillanat tört része alatt át lehet kerülni egyikből a másikba. A „halott indián” és az „őt kiirtó telepes”, a verejtékes küzdelemben mattot adó és a mattot kapó, a célszalagot átszakító és az utolsóként besántikáló játékos az élet következő snittjében már békésen málnaszörpözik vagy sörözik együtt. A négy ász megszűnik trófeának lenni, és a diadal emlékének bárminemű nyoma nélkül keveredik be a pakliba, a többi kártya közé. E kettős tudat teszi lehetővé egyáltalán, hogy képesek legyünk játszani – márpedig játék nélkül nem lehet élni.

Ízlelgessük kicsit ezt a lapos közhelyet: Játék nélkül nem lehet élni. Ízlelgessük a fenti levezetés fényében, amelynek konklúziójaként valóságorientált tudatunkkal beláttuk az emberi lét alapvető tragédiáját: az élet és a világ tökéletes és kérlelhetetlen értelmetlenségét. E tragikus levezetést azonban minden egyes lépésnél megszakítottuk valamivel. Ezt a „valamit” tekinthetjük önbecsapásnak, élethazugságnak, fedezet nélküli vigasztalásnak – a tragédia primitív tagadásának. De tekinthetjük valami másnak is: játéktudatnak; öncélú, örömszerző tevékenységnek.

Nos, mi ez a megszakítás: tagadás vagy játék? Erre a kérdésre nincs eleve adott „helyes” megoldás. Mi választunk, szabadon, felelősséggel.

Ugyancsak mi választhatjuk meg, hogy a tragédia mely pontján lépünk át a valóság értelmetlenségéből a játék értelmes valóságába. Ahogy a Vidám Parkban rajtunk áll, hogy melyik játékra ülünk fel és melyikre nem, úgy mi döntjük el azt is, hogy az életünk során előadódó helyzetekből, kapcsolatokból, viszonyrendszerekből, feladatokból melyek azok, amelyekre azt mondjuk: „Igen, ezt a játékot érdemes kipróbálni, komolyan venni!” Ezekbe időt, figyelmet, energiát, szeretetet, törődést helyezhetünk; égi örömöt és pokoli fájdalmat. E játékokban győzhetünk is, veszíthetünk is; nevethetünk is, sírhatunk is. Alkalmasint megéljük a tragédiákat is, de azokat is csupán a maguk végességében, zártságában: a játék terében. És, ezzel szemben, melyek azok, amelyekről úgy döntünk, hogy olyan tényezői csupán a valóságnak, amelyek az ok- és célnélküliség jól ismert, unalmas horizontjához tartoznak. Ezek a helyzetek, kapcsolatok, emlékek stb. nem érdemesek a figyelmünkre: „hülye játékok”, mondjuk rájuk megvetően, és nem foglalkozunk velük; sutba vágjuk őket, útjukra eresztve a csillagközi értelmetlenségbe.

Döntési lehetőség van tehát a kezünkben, és e lehetőség valódi hatalommal ruház föl minket: a lét látszólag megváltoztathatatlan tragédiáját a vigasz és remény kimeríthetetlen forrásává lényegíthetjük át. Ez az átlényegülés teszi élhetővé az életet.

Az életet, amelyet totális értelmetlensége miatt egy pillanatig sem érdemes komolyan venni – ám amelynek tetszés szerinti pillanata halálosan komoly, s mint ilyen, boldogító játékká alakulhat számunkra.