A nyelvtanulók rendre beleesnek egy tévedésbe, amikor a szabályok bemagolása során azon méltatlankodnak, hogy a szabályok nem logikusak. Mért nem tudtak az adott nyelv beszélői értelmesebb rendszert kialakítani?! – A türelmesebb tanár ilyenkor elmagyarázza, hogy a nyelvek nem úgy keletkeztek, hogy egy rakás nyelvész összeült, és hosszas viták után úgy döntött, hogy „a latinban legyen ötféle névszóragozás (declinatio)”, vagy „úgy lesz klassz az angol, ha 12 igeidőt pakolunk bele”. Ehelyett az adott nyelvközösség elkezdett valahogy beszélni, kialakult az adott nyelv(járárs), híján minden logikának és következetességnek. Aztán jöttek a nyelvészek, és addig vakarták a fülüket, amíg ezt az egész katyvaszt sikerült legalább egy kicsit áttekinthető kategóriákba préselni, és így tanítható rendszerré varázsolni.

Ugyanez a helyzet a pszichológiai modellekkel is. A sématerápiában pl. azt mondjuk, hogy az embernek 18 korai maladaptív sémája lehet, amelyek 5 sématartományba csoportosíthatók. Örülünk neki: hurrá, egy logikus rendszer. Aztán belefut az ember az Összeolvadás–éretlenség sémába (Em, az angol Enmeshment–Undeveloped self alapján), és elgondolkodik: mit keres ez a séma a II. sématartományban (Károsodott autonómia és teljesítőképesség), amikor ugyanezzel az erővel szerepelhetne a III.-ban is (Károsodott határok)?

A válasz az, hogy az emberi psziché sajnálatos módon nem teszi meg nekünk azt a szívességet, hogy logikus kategóriákba rendezze magát. A rendszeralkotó pszichológusok igyekeznek rendet vágni a káoszban, és – az átláthatóság érdekében – különválasztani olyan dolgokat, amelyek valójában összetartoznak. Amikor az Összeolvadás–éretlenség sémát kell elhelyezni a modellben, akkor adódik a kérdés: melyik érzelmi alapszükséglet szenved itt csorbát: az autonómia, kompetencia, én-azonosság érzése, vagy a reális keretek (határok) és önkontroll?

Mindkettő. Az Em séma lényege, hogy az egyénnek nem alakulnak ki a saját határai – ez alapján illene a III. tartományba; ennek következtében nincs épkézláb identitása – ez viszont a II. tartomány jellemzője. Amint mondtam: az emberi psziché nem logikus. A rendszer alkotója az ilyen zavaros helyzetekben valami alapján döntést hoz, a rendszer tanulója pedig ezt a döntést tiszteletben tartja.

Ezt teszem most én, és erre kérem az Olvasót is.

„Egy lélek, két legény”

A nem egészen hatéves Róbert Gida és Micimackó között ez az összeolvadás természetes és adaptív, azaz a fejlődést szolgálja. Amikor az anyával való kezdeti tökéletes egység (az ún. szimbiózis) elkezd felbomlani, de az énhatárok még gyengék, a kisgyereknek szüksége van valamire (többnyire egy tárgyra), ami, ha nem is adja meg, de legalábbis reprezentálja számára az egzisztenciális biztonságot. Valamire, ami átmenetet képez közte és a vele egységet immár nem képező anyja között. Ezt nevezzük átmeneti tárgynak. Amikor aztán az énhatárok kialakulnak és megszilárdulnak, az átmeneti tárgy elveszíti a jelentőségét. A nagyobb kisgyerek is szereti a maciját, olykor szívesen alszik is vele, de mire iskoláskorba kerül, már nem okoz tragédiát, ha a maci nem megy vele az iskolába, hanem otthon várakozik rá.

Előfordul azonban, hogy az énhatárok kialakulása nem sikerül. A gyerek oly mértékben azonosulhat valamelyik (vagy mindkét) szülőjével, hogy valósággal összeolvad vele. Nem alakul ki saját én-azonossága; nincs – vagy legalábbis nem egyértelmű – a határ a két személy identitása között. Alkalmasint a terapeuta sem tudja eldönteni ilyenkor, hogy kivel is beszélget: a vele szemben ülő klienssel, avagy a kliens fejében csücsülő szülővel.

A „szülő” szó ebben az esetben metonímiának tekinthető, és pontosabb, ha szülő-figuráról beszélünk. Felnőtt kliens esetében ez nagyon gyakran a házastárs vagy partner, de lehet a (többnyire idősebb) testvér, illetve valamilyen más tekintélyszemély: tanár, edző, jó barát stb.

Akinek Em sémája van, az valahol elakadt a felnőtté válás útján. A másik személlyel való összeolvadtság mindig együtt jár bizonyos fokú éretlenséggel (innen a séma neve). Ugyanakkor fontos szem előtt tartani, hogy lehet valaki úgyis nagyra nőtt gyerek, hogy nincs szó összeolvadtságról: az éretlenség önállóan is megjelenhet, pontosabban más sémával összefüggésben. Ilyen pl. a Kóros másokra irányultság sématartomány Behódolás sémája (lásd később).

 

„Mondd, mit hiszesz...?”

Mi jár annak a fejében, aki össze van olvadva egy másik emberrel – akár valamelyik szülőjével, akár a partnerével vagy bárki mással? A frappáns válasz: a másik ember. Bár valamennyien hordozunk magunkban sorskönyvi üzeneteket – sőt a tranzakcióanalízis (TA) megalapítója, Eric Berne egyenesen így fogalmaz: „Ha hangokat hallasz a fejedben, akkor valószínűleg normális vagy” –, de azért, Horatiusszal szólván, „est modus in rebus”, azaz mindennek megvan a maga mértéke.

Az Összeolvadás–éretlenség sémával rendelkező személy fejében a szülő-figura nem csupán gyakori vendég, hanem jószerével állandó lakcímmel van oda bejelentkezve. Mély meggyőződése, hogy nem tudna érzelmileg létezni a másik folyamatos támogatása nélkül. Olyan szorosnak érzi a köteléket, mintha ők ketten egy személy volnának. Elképzelhető, hogy azt hiszi, belelát a másik gondolataiba, kérdés nélkül kitalálja annak kérését. Amikor fölmerül annak lehetősége, hogy határokat állítson kettejük között, azt kifejezetten rossz ötletnek tartja, és ha – alkalmasint a terápia hatására – mégis elindul az önállósodás folyamata, akkor mély bűntudatot érez.

Szélsőséges esetben az illető nem tudja, ki is ő valójában; megeshet, hogy kételkedik saját létezésében. Az identitás hiánya üresség érzéssel járhat; azt élheti meg, hogy irány nélkül sodródik a világban. És bár az említett bűntudat miatt a határok állítása szóba se jön nála, az összeolvadtság nyomasztja, fojtogatja.

FIGYELEM!

A most tárgyalt séma bizonyos hasonlóságot mutat a II. sématartomány egy másik sémájával, a Dependencia–inkompetenciával. Mindkét séma túlzott fontosságot tulajdonít egy másik szmélynek. A kettő azonban nem tévesztendő össze egymással. A Di alaphiedelmét így lehet megfogalmazni: „Nem vagyok képes boldogulni hétköznapi feladatokkal; rászorulok a másik állandó támogatására.” Ezzel szemben az Em alapgondolata: „Annyira összefolyik az én életem és a másik élete, hogy jóformán nem is tudom egy-egy gondolatról, érzésről, hogy kié valójában.”

Most pedig szokás szerint lássuk, milyen önkárosító viselkedésekre vezethet a séma annak függvényében, hogy az egyén a három maladaptív megküzdési stílus melyikét választja!

 

Három út

A Összeolvadás–éretlenség sémáját elfogadó ember életét gyakorlatilag a másik személyen (szülő, partner stb.) keresztül éli. Mindent elmond neki, és elvárja ennek viszonzását. Eközben – értelemszerűen – nem fejlődik ki saját identitása, az adottságai, a tehetsége. Nincsenek egyéni preferenciái, nem követi természetes hajlamait. Kritika nélkül szajkózza a másik véleményét, gondolatait, szolgaian követi annak világnézetét, értékrendjét, ízlését. Önálló, a szülő-figurától eltérő gondolata, érzése, viselkedése nincs; ha ilyesmi véletlenül mégis felüti a fejét az életében, akkor azonnali hatállyal el is nyomja.

Láttuk, hogy a séma a szülővel való túl szoros kapcsolat során alakul ki. Ugyanakkor, ha már kialakult és megszilárdult, könnyen megtörténhet, hogy az összeolvadás iránti szükséglet tárgyat változtat: noha sikerül elszakadni a szülőtől, valaki annak helyére lép. Ez többnyire a párkapcsolaton belül történik meg, de végső soron szülőpótlékká válhat bárki fontos és erős személy – akár egy karizmatikus vallási vagy politikai vezető is –, akinek a gondolatait, szavajárását, viselkedését utánozhatja.

A séma elkerülője igyekszik független maradni. Általában kerüli az intimitást, de főleg azok társaságát, akik az egyéniséget szorgalmazzák.

A túlkompenzáló ezzel szemben próbál úgy tenni, mintha ő lenne az autonómia mintaképe. Ennek jegyében mindent elkövet, hogy gondolkodásában, életvitelében ellenkezővé váljon a jelentős személyekkel. Persze a kígyó itt is a saját farkába harap, hiszen ezen igyekezetében élete origója továbbra is ugyanaz, ami volt: a másik személy gondolkodása, életvitele. Nem először (és nem utoljára) állapítjuk meg: a túlkompenzáló viselkedés pontosan ugyanúgy a séma fenntartását és megerősítését szolgálja, mint az elfogadás.

 

Az önállóság felé

A összeolvadt és éretlen klienssel való terápiás cél kézenfekvő: abban kell őt segíteni, hogy képes legyen az önállóságra, és gyerekkori elakadását meghaladva érett felnőtté váljon, akinek vannak saját gondolatai, vágyai, érzései, preferenciái, ízlése, szokásai – egyszóval saját élete és identitása.

A terapeuta ennek érdekében úgy szabályozza a terápiás kapcsolatot, hogy az se túl szoros, se túl távoli ne legyen. A túl szoros kapcsolat ugyanis az összeolvadást erősítené: megeshet, hogy a kliens a terapeutát lépteti a szülő-figura szerepébe. A túl nagy távolság ellenben azt eredményezheti, hogy a kliens elszakítottnak érzi magát (főleg ha az Em mellett van Elhagyatottság–instabilitás vagy Érzelmi depriváció) sémája is), és nem lesz motivált a változásra. A terapeuta tehát – akárcsak a Dependencia–inkompetenciá séma kezelése esetén – kezdetben enged bizonyos fokú összeolvadást, de aztán a kliens leválását, önállósodását szorgalmazza.

Az érdemi munka a fejben, a hiedelmek átírásával kezdődik. A kognitív munka során a kliensnek be kell látnia, hogy a szülő-figurával való összeolvadtság konkrét hátrányokkal jár számára, és el kell jutnia oda, hogy a saját identitást és az önálló életet kívánatosabbnak lássa. A belátás egyik eszköze lehet, ha tételes listát készít a szülő-figurához hasonló, illetve a tőle eltérő tulajdonságokról, felismerve, hogy egyáltalán vannak tőle eltérő tulajdonságai, azaz nem azonos a másik emberrel.

Az élmény-alapú technikák mind a múlt feldolgozásában, mind a jövő kialakításában fontos szerepet játszanak. A terapeuta irányítása mellett a kliens például elképzelhet egy gyerekkori helyzetet, amelyben elkülönül a szülő-figurától: a szokásos automatikus egyetértés helyett kifejezi vele szemben saját gondolatát, véleményét, érzését. Ami a jövőt illeti: imaginációban megélheti, hogy határokat szab a másik felé: visszautasítja, hogy intim információkat áruljon el neki saját magáról, vagy hogy több időt töltsön vele.

Ezek nem könnyű feladatok. Megeshet, hogy a kliens első nekifutásra nem is boldogul velük. Ez esetben a terapeutára hárul a feladat, hogy – akár belépve a kliens imaginációjába, akár szerepjátékban – előjátssza a kliens számára az Egészséges Felnőtt viselkedését, ily módon új, adaptív mintákat tanítva a régiek helyett. Ez a fajta terápiás intervenció az ún. korlátozott szülői újragondoskodás része.

 

Elmélet – és gyakorlat

Azt mondtuk, a terápiás munka a fejben kezdődik. Ha azonban ott is végződik, akkor a meggyengített séma hamarosan új erőre kap. Az átírt hiedelmeket, az imaginációs feladatokban kialakított új viselkedésmintákat mielőbb át kell ültetni a gyakorlatba.

A viselkedésterápiás technikák közé tartozik, hogy a kliens házi feladatként listát készít a számára élvezetes élményekről, tevékenységekről. Ebbe beletatozhat a kedvenc zenék, filmek, könyvek, ételek összegyűjtése. Mindezt könnyebb mondani, mint megtenni: megeshet, hogy az első próbálkozások tökéletes kudarccal járnak, mert a séma egész egyszerűen megakadályozza a klienst abban, hogy felismerje, mit is szeret valójában. Előfordulhat, hogy a következő órán, a lista átnézése közben kiderül, hogy annak minden eleme valójában az anya (apa, házastárs, barát stb.) világát reprezentálja: a kliens öntudatlanul is az ő kedvenc könyveit, filmjeit, kirándulóhelyeit stb. gyűjtötte csokorba. Az ilyen lista a kliens számára a séma bizonyítékául szolgálhat (ha esetleg addig nem látta volna be); a házi feladat megismétlése viszont már a gyógyulás eszköze lehet.

Egy másik listát is érdemes elkészíteni: a kliens számára fontos személyek vonzó és taszító tulajdonságainak gyűjteményét. Utóbbiakat azért, hogy megsegítse fent említett kognitív munkát: annak belátását, hogy a másikkal való azonosulás nem tekinthető maradéktalanul előnyösnek.

Mivel a korai maladaptív sémák a személyiség tartós mintázatát alkotják, gyógyításuk nem ritkán azzal jár, hogy – túl a hétköznapi változtatásokon – a kliensnek radikális döntéseket kell hoznia életében. Ez olykor a baráti kör teljes újraszervezését jelenti, máskor a párkapcsolatból való kilépést – akár több év vagy évtized után. Mint minden sémára, úgy az Összeolvadás–éretlenségre is igaz, hogy az egészség és elégedett élet útja csak az lehet, ha a kliens olyan partnert és barátokat választ magának, akik nem erősítik meg a korábbi, önpusztító mintáit, hanem segítik alapvető érzelmi szükségletei kielégülését, és elismerik, sőt támogatják függetlenségét, identitását, autonómiáját.