Vannak olyan cikkek, amelyek szinte magukat írják – a szerzőnek csak elég gyorsan kell mozgatnia az ujjait a billentyűk fölött, hogy utolérje a gondolatmenetet. És vannak olyanok, amelyek látszólag minden lehetséges módon szabotálják önnön megszületésüket. Ide tartozik a sématerápiás sorozat jelen írása is, amely hónapok óta folyamatosan szamárfület mutogat nekem, miközben egy belső hang kitartóan duruzsolja:

– Ez úgysem fog összejönni, haver, hagyd is a fenébe! Esélyed sincs rá, hogy megírd. Gyenge vagy és állhatatlan. Jobban teszed, ha bele se kezdesz. Bárki más jobban megcsinálná, mint te!

Van egy burját népmese, amit nagyon szeretek. Ennek vadász hőse, a furcsa nevű Bőhön höbün, az úton vándorolva rezignáltan veszi tudomásul a legképtelenebb és legbanálisabb dolgokat, amit csak az élet elébe ad; a rozsdás ollót, a varangyos békát, a tehénlepényt és minden mást azzal a felkiáltással vesz fel a földről és dobja rá a kis szekerére: „Bármi legyen: gazdagít!” A mese végére kiderül, hogy igaza volt; minden, amit összegyűjtött, megtalálja helyét és szerepet kap a végső sikerben.

Így vagyok most én is ezzel a belső hanggal. Addig mondta, mondogatta a magáét, hogy egy idő után elkezdtem nemcsak lefagyni tőle, hanem odafigyelni rá, míg végül felismertem:

– Á, hát persze, hogy te vagy! Ezer éve nem adtál hírt magadról!

Ő volt az: az én jó öreg Kudarcra ítéltség sémám (betűjele Fa, az angol Failure to achieve kifejezés alapján), életem első felének egyik állandó kísérője. Akinek kamasz koromban, persze, nem tudtam a nevét, már csak azért sem, mert a sématerápiát akkor még ki sem találták, de aki név nélkül is sok boldogtalan pillanatom felelőse volt. És aki jó ideje meghúzta magát, mintha nem is létezne, most azonban megtette nekem a szívességet, hogy kidugva fejét a napvilágra, életjelet adjon – paradox módon így biztosítva számomra megfelelő sajátélményt ahhoz, hogy hitelesen bemutathassam őt.

Neked mekkora...?

A világ arra nevel minket, hogy mindazt, ami mérhető az életünkben, megmérjük, és ha már megmértük, össze is hasonlítsuk máséval. Ez elég lélekromboló hozzáállás; a magam részéről a legkevésbé sem szeretem a társadalom ezen aspektusát – de ha egyszer ezt dobta a gép, akkor ebben a környezetben kell boldogulnunk.

Többnyire azt tapasztaljuk, hogy a mienk olyan, mint úgyszólván bárki másé: se kisebb, se nagyobb. De előfordul, hogy nagyobb az átlagnál – ezt nevezzük közkeletű szóval sikernek. Az ellenkezőjét pedig, amikor úgy találjuk, hogy elmaradunk az átlagtól: kudarcnak.

Miről van szó? Bármiről, ami az érettségi találkozók halálosan unalmas és idegesítő témája szokott lenni: végzettség, státusz, presztízs, pénz, karrier, sporteredmény – és persze az, hogy a mi gyerekünk a legszebb, legokosabb és legsatöbbibb az egész világon. Egyszóval: a teljesítményekről.

Az érettségi találkozókon rendszerint akad egy vagy több ember, aki kutyául érzi magát. Aki már napokkal vagy hetekkel korábban görcsöl azon, hogy mit mondjon, ha rá kerül a sor a beszélgetésben, és számot kell adnia az általa elért eredményekről: fogalmazza így, cifrázza amúgy, csoportosítsa az önmagukban mutatósnak ható részleteket emígy – végső soron meg van győződve arról, hogy egykori osztálytársaihoz képest egyértelmű bukás az élete.

Azt a korai maladaptív sémát, amely e meggyőződést – avagy nevezzük néven: hiedelmet – tartalmazza és táplálja, nevezzük Kudarcra ítéltségnek. Ez a Károsodott autonómia és teljesítőképesség sématartomány utolsó eleme.

Ami kudarc és ami nem

Ha meg akarjuk érteni, mi is valójában a kudarc, idézzük fel a fenti definíciókat:

Többnyire azt tapasztaljuk, hogy a mienk olyan, mint úgyszólván bárki másé: se kisebb, se nagyobb. De előfordul, hogy nagyobb az átlagnál – ezt nevezzük közkeletű szóval sikernek. Az ellenkezőjét pedig, amikor úgy találjuk, hogy elmaradunk az átlagtól: kudarcnak.

Vegyük észre az utolsó mondat „úgy találjuk” kitételét. A kudarc lényege nem a sorban ténylegesen elfoglalt előnytelen hely, hanem a szubjektív megélés. Ha valaki körbenéz a társaságban, és lengő tokájával bólogatva elégedetten dörzsöli húsos tenyerét, mondván: „Nagyszerű, nekem van itt a legjobb alakom!”, akkor az illetőnél testképzavarról, adott esetben Feljogosítottság–grandiozitás sémáról beszélhetünk ugyan, kudarcról azonban nem. Fordított esetben, amikor a tökéletes alakú, ámde ugyancsak testképzavaros személy kétségbe van esve, hogy „hájas disznó vagyok; esélyem sincs, hogy olyan jól nézzek ki, mint a többiek”, akkor ez valódi kudarcélmény – függetlenül attól, hogy mit mutat a mérleg és a mérőszalag. És természetesen van a köztes lehetőség, amikor az illető pontosan méri fel mind saját adottságait, mind a többiekét, és megállapítja, hogy valóban nem olyan jó alakú (szép, okos, gazdag, sikeres stb.), mint a kortársai.

A pszichoterápia irányát tekintve alapvető fontosságú annak tisztázása, hogy a kliens valamilyen területen nyújtott teljesítménye valóban elmarad-e az elvárhatótól avagy az átlagostól, vagy csupán torzító szemüveget, avagy rosszul megválasztott mércét használ.

A pornófilm-effektus

Statisztikailag tán nem túl meglepő: az átlagember átlagteljesítménye átlagos. Ennek ellenére ismert jelenség, hogy valaki teljesen alaptalanul ugyan, de meg van győződve arról, hogy a saját ilyen-olyan adottságai alulmúlják az átlagot. Ezt a jelenséget nevezem én pornófilm-effektusnak. Ennek lényege, hogy a nevezett műfaj többnyire olyan színművészek közül válogat, akik egy bizonyos – szemmel látható – aspektusból nyilvánvalóan az átlag fölött helyezkednek el. Csakhogy a műfaj fogyasztója ezzel nem számol, és a filmben látottakat tekintve összehasonlítási alapnak, kétségbeesetten konstatálja, hogy ő ezt bizony meg sem közelíti.

E hatás hasonló ahhoz, mint amikor az átlagosan (vagy akár átlag felett) tehetséges zenész a csodagyerek Mozartot tekinti etalonnak, vagy amikor az egyszeri vállalkozónak az üzleti siker szempontjából Bill Gates a példaképe. A különbség az, hogy a „nekem is zseninek kell lennem, mint Mozartnak” hiedelem a később tárgyalandó Könyörtelen mércék–hiperkritikusság séma illetékességi körébe tartozik. Kudarcra ítéltség sémával küzdő muzsikusunk ellenben azt mondhatja mélységes csüggedtséggel: „Még annak a tizenkettő egy tucat Mozartnak a teljesítményét sem tudom hozni!” Az egyik tehát tudja, hogy az eget ostromolja (de kevesebbel nem éri be), a másiknak erről fogalma sincs: a beláthatatlan magasságokról azt hiszi, hogy ez csupán a járda szintje, ahová ő – szegény kudarcra ítélt – képtelen az úttest mélységéből felkapaszkodni.

Érzés, gondolat, viselkedés

Érettségi találkozós fiktív hősünkről azt mondtuk: kutyául érzi magát. Ez helytálló, és ennél specifikusabbat nem is mondhatunk az Fa sémáról. Számos rossz érzés (szorongás, félelem, csüggedtség, reménytelenség stb.) egyénenként különböző mintázata kísérheti annak megélését, hogy életünk romokban hever.

A konkrét viselkedés, de a séma által generált gondolatok is aszerint variálódnak, hogy ki milyen megküzdési stílusban éli az életét.

A séma elfogadója szabotálja saját aktivitását; munkáját félszívvel, hanyagul végzi, mondván, hogy „úgyis mindegy, úgysem fog sikerülni”. Ez az attitűd természetesen azt eredményezi, hogy a kérdéses dolog valóban nem fog sikerülni. E tapasztalat aztán megerősíti az alaphiedelmet: „Tehetségtelen alak vagyok, egy reménytelen csődtömeg.” És nem mellesleg elégséges muníciót szolgáltat a Csökkentértékűség–szégyen sémának is, mondván: „Értéktelen vagyok, ezért normális ember nem szerethet.”

A séma elkerülője nem jut el idáig, mert eleve úgy szervezi az életét, hogy a szakmai, munkahelyi kihívásnak a szele se érje. Ha mégsem tud kibújni egy feladat alól, akkor annak végrehajtását halogatja, ameddig tudja: ily módon tartja távol magától annak megtapasztalását – és az azt kísérő negatív érzéseket –, hogy képtelen megbirkózni vele.

Az előző kettővel ellentétben a túlkompenzáló nagyon is elébe megy a kihívásoknak, és csinálja is a feladatát gőzerővel. A lelke mélyén ő is meg van győződve arról, hogy tehetségtelen, buta és tudatlan, és hogy a végső soron elkerülhetetlen bukás öles léptekkel közelít felé – de azt gondolja, hogy véres verejtékkel, kitartással és szorgalommal pótolhatja, ami képességeiből hiányzik, és így legalább valamelyest elodázhatja a csúfos véget. (A Kudarcra ítéltséggel ily módon történő megküzdés, úgy gondolom, nem teljesen független az ún. munkaalkoholizmus témájától.)

Amit már sokszor elmondtunk, azt most is megismételjük: mindegy, hogy valaki elfogadja-e a sémáját, elkerüli, avagy túlkompenzálja: így is, úgy is megerősíti azt. A megoldás, mint mindig, a séma meggyógyítása.

A kezelés célja és eszközei

A terápiás beavatkozástól végeredményben azt várjuk, hogy a kliens az élet fontos területein olyan sikeres legyen, mint a kortársai, másrészt olyan sikeresnek is érezze magát.

Ennek a folyamatnak egyik első lépése, hogy tisztázzuk a kliens tényleges képességeit, és segítsünk neki elfogadni, hogy a saját portfóliója olyan, amilyen. Olyan magas, amilyen – egy centivel se magasabb vagy alacsonyabb. Az IQ-ja is annyi, amennyi – se több, se kevesebb. A reális önértékelés előfeltétele annak, hogy valaki képes legyen reális célokat kitűzni. Igaz ugyan, hogy óriási hendikeppel is lehet bámulatos eredményeket elérni, azonban az efféle ritkaságokról szóló anekdotákat annak kell tekinteni, amik: ritkaságnak és anekdotának. A józan paraszti ész diktálta ökölszabály azért az, hogy aki 153 cm magas és sokdioptriás szemüveget visel, az ne abban lássa életcélját, hogy bekerüljön a Harlem kosárcsapatába.

Ugyanakkor az embernek nem csak biológiailag determinált adottságai vannak, hanem olyan készségei is, amelyeket lehet fejleszteni. Ha a kliens írói babérokra tör, de a terapeuta úgy ítéli meg, hogy bár az alapvető tehetsége meglenne hozzá, írásai mégis erőtlenek, akkor elirányíthatja őt egy önképzőkörbe, ahol megtanulhatja és gyakorolhatja a mesterfogásokat. Vagy sokkal banálisabb példával élve: ha a kliens kapcsolatai (barátságok, párkapcsolati próbálkozások) rendre csődöt mondanak, akkor a terapeuta empatikusan konfrontálhatja a klienst azzal, hogy ténylegesen mit ront el, és segíthet neki, hogy a jövőben jobban csinálja. Leneveli a bántó jópofaságról, megtanítja az alapvető udvariassági fordulatokra, felhívja a figyelmét az öltözködési hiányosságaira, sőt ha szükséges, megtárgyalják az alapvető higiéniai kérdéseket. Elvégre az sem magától értetődő, hogy valaki tudja, hogy milyen gyakran és hogyan kell (illik, javasolt stb.) mosakodni vagy fogat mosni.

Ha el akarjuk helyezni a terapeuta e tevékenységét a sématerápia rendszerén belül, akkor azt mondhatjuk, hogy a készségfejlesztésben területén történő konkrét segítségnyújtás a korlátozott szülői újragondoskodás részét képezi. Ugyanide tartozik a terapeuta személyes példája is: az, hogy reális célokat tűz ki, hogy állhatatosan dolgozik azok megvalósítása érdekében, hogy előre gondolkodik a problémákon, hogy az eseti kudarc dacára is méltányolja a haladást. Ugyanakkor vigyázni kell, mert ez kétélű fegyver: ha a terapeuta „túl sikeres” a maga szakmájában, akkor a kliens hozzá viszonyítva reménytelenül inkompetensnek érezheti magát. A terapeuta ezért nem magára a sikerességre, hanem a munkához való egészséges hozzáállásra irányítja a figyelmet.

Ehhez kapcsolódik, hogy a saját korlátok elfogadása és a készségek fejlesztése mellett az is fontos, hogy a kliens megtanulja kiküszöbölni a pornófilm-effektust. Azaz meg kell változtatnia a többi emberről – elsősorban a kortárs csoportról – alkotott, idealizáló képét. Ennek hiányában nem épülhet ki az egészséges önbizalom.

Az Fa sémája ellen küzdő kliens nemigen spórolhatja meg, hogy elsajátítsa az alapvető kognitív technikákat, beleértve mind a negatív automatikus gondolatok felismerését és kezelését, mind pedig a hiedelmek beazonosításának, kiértékelésének és átírásának módját. E tanulás egyik elemi felismerése kell legyen annak belátása, hogy a kudarcot nem a képességek hiánya hozza létre, hanem maga a séma, a maladaptív megküzdési reakciók révén.

Fontos lehet az élményeken alapuló munka is, például amikor a kliens életkor-regresszióban újraél egy gyerekkori kudarcot, és – a terapeuta segítségével – kifejezi haragját az őt gúnyoló személy (szülő, tanár, testvér, osztálytárs stb.) felé. A terapeuta átkeretezi a helyzetet, hogy a kliens a kudarcot ne a végzet eleve elrendelt megnyilvánulásának, hanem a másik fél kritikusságának tulajdonítsa.

Az imaginatív munka és a szülővel való szembenézés annak felismerésében is segíthet, hogy a szülők esetleg – alkalmasint öntudatlanul – kifejezetten gátolták a klienst abban, hogy sikeres legyen: mert nem akarták, hogy a gyerek túlszárnyalja őket, vagy mert féltek attól, hogy elveszítik. Ilyen szülői háttérrel az Fa mellett kialakulhatott az Elhagyatottság–instabilitás séma is: a kliens valójában attól fél, hogy az emberek el fogják őt lökni maguktól, ha túl sikeres lesz. Ha így van, akkor mindaddig, amíg e mögöttes sémával nem kezd valamit, esélye sincs sikerre, hiszen – hiedelemrendszere szerint – a kudarc az ő szerethetőségének záloga.

Nem elég a jóra vágyni...

Fontos a szembenézés, fontos a felismerés, fontos a hiedelmek átírása. De a kudarc olyasvalami, ami nemcsak a fejben van jelen, de a kézben és a lábban is. A kliens hosszú évek alatt megtanulta, begyakorolta, hogy ne legyen sikeres. Ezért a változáshoz nem elég, ha a terapeuta kényelmes foteljében ücsörögve átrendezi a gondolatait: be kell gyakorolni a sikert.

Először esetleg valóban csak a fotelban ülve: imaginációban, illetve a terapeutával való szerepjátékokban. Utóbb azonban éles helyzetekben tesztelve, fokozatosan nehezedő házi feladatok elvégzése során kell felszámolnia a régi, „jól bevált” (ámde kártékony) megküzdési stratégiáit, és a felnőtt tudatossággal kiválasztott új céloknak megfelelően, az újonnan kifejlesztett készségekkel kell dolgoznia a hétköznapok apró sikereiért, és – ezeken keresztül – a sikeresnek mondható életért általában.

Megjegyzés

A kudarcnak gyakran az a cseppet sem bonyolult magyarázata, hogy az embernek egész egyszerűen nincs elég önfegyelme, kitartása. Impulzusvezérelten megy el a kisebb ellenállás, a szórakozás irányába – a feladatot meg lassan belepi a por.

Ezt a jelenséget nem önmagában az Fa séma idézi elő, hanem egy másik – amely azonban már a III. sématartomány, a Károsodott határok birodalma.

A sémák megismerését innen folytatjuk.