Amikor 2006 nyarán elolvastam Marshall B. Rosenberg A szavak ablakok vagy falak című könyvét, nemcsak azt hittem, hogy immár mindent tudok az erőszakmentes kommunikációról (EMK), de azt is gondoltam, hogy a kezemben van a végső csodafegyver az emberi kommunikációhoz általában. Aztán ahogy mind többet foglalkoztam a kérdéssel, rájöttem, hogy az EMK is csak egy modell a sok közül, és számos olyan helyzetet hozhat elénk az élet, amelyben ez a modell egyszerűen nem működik. Arról nem is beszélve, hogy az idők során az is világossá vált, hogy még ez a modell is bőven tartogat olyan mélységeket, amelyekről fogalmam sem volt, nem is lehetett az EMK alapművének elolvasása után.

Azóta eltelt bő kilenc év, és egyre rutinosabban viselem (értsd: egyre kisebb traumát okoz), amikor egyszer csak feltárul előttem valamilyen új összefüggés egy általam már régóta ismert és alkalmazott pszichológiai rendszerrel kapcsolatban. Korábban az ilyen élmények sokkoltak, és teljes fordulatszámra kapcsolták a saját Csökkentértékűség–szégyen sémámat: „Úristen, ki fog derülni, hogy ezt és ezt éveken keresztül rosszul tudtam!” – Ma már élvezem az ilyen belátásokat, ajándéknak tekintem őket az élettől.

Az EMK-val kapcsolatos legújabb felismerésem két napja, az esti séta során fogalmazódott meg bennem. Arra jöttem rá, hogy az EMK tanításakor rendre hamis látszatot keltünk azzal, amikor a zsiráfnyelven való kommunikálást úgy mutatjuk be, mintha az maga volna az empátia és az intimitás. Pedig erről szó sincs. Az EMK nem empátia, és az EMK nem intimitás.

Mit jelent ez?

Az EMK röviden

Az erőszakmentes kommunikáció tanulója a tanfolyam végére jó esetben tisztán látja, hogy az EMK egy olyan modell, amely szerint az ember érzéseinek (érzelmeinek) hátterében a kielégített vagy ki nem elégített szükségletek találhatók. A kielégített szükségletek pozitív érzéseket (öröm, nyugalom, lelkesedés stb.) eredményeznek, a ki nem elégítettek negatívokat (szomorúság, düh, félelem stb.). Azt is megérti a zsiráftanonc, hogy a másik ember furcsa, adott esetben számunkra elfogadhatatlan viselkedése is lefordítható a szükségletek nyelvére, és ezen a nyelven – vagy ha úgy könnyebb: ezen a szinten – minden ember egyforma, minden ember „OK”. Kedvenc példámmal élve: a pedofil kéjgyilkost működtető szexuális szükséglet mint szükséglet az égvilágon semmiben nem különbözik bármelyikünk szexuális szükségletétől. A különbség nem a szükségletben rejlik, hanem a viselkedési módokban, ahogy a különböző emberek az egyébként azonos – egyetemes emberi – szükségleteiket kielégíteni próbálják.

Az EMK szerepe az, hogy hidat épít a látható (és gyakran zavaró) viselkedéstől a „lélek mélyén” meghúzódó szükségletekig. Kommunikációs formulaként ez egy négylépéses modellt jelent: akár saját magamról, akár a kommunikációs partneremről van szó, először is megfogalmazom a megfigyelést, másodszor a megfigyelt helyzetben fellépő érzést, harmadszor az érzést létrehozó – kielégített vagy kielégítetlen – szükségletet, negyedszer pedig – ezt a lépést nevezzük kérésnek – azt nézzük meg, hogy a konkrét szituációban mit tehetnék én (vagy tehetne a partner) azért, hogy a kielégületlen szükséglet kielégüljön.

Fontos szempont, hogy az EMK nem megoldás-, hanem kapcsolatorientált módszer. Magyarul a modell alkalmazásával nem az a célunk, hogy eldőljön, melyikünk vigye le megpisiltetni a kutyát, hanem az, hogy te meg én fenntartsunk egymás között egy olyan minőségi kapcsolatot, amelyben nem a fegyverek és a hétköznapokban általában viselt maszkok szintjén kapcsolódunk össze, hanem – Marshall B. Rosenberg szavaival élve – „a szív szintjén”. És ha a konfliktusok, problémák dacára sikerül a kommunikációnkat újra meg újra megtisztítani és tisztán tartani a vád és önvád, ítélkezés és elvárás, minősítés és általánosítás hordalékától, akkor jogosan várhatjuk azt, hogy ebben a letisztult kapcsolatban előbb-utóbb megszületik a megoldás is valamely konkrét problémára. De még egyszer: a fókuszban nem a megoldás keresése áll, hanem maga a kapcsolat.

„A szív szintjén” kapcsolódni – ez azt jelenti, hogy az érthetetlen, sőt sokszor értelmetlennek látszó viselkedést azon a szinten szemügyre venni, ahol az magától értetődővé, logikussá válik: a szükségletek – mint mondtam: egyetemes emberi – szintjén. Ebből nem következik a saját értékrendünk feladása, a másik elfogadhatatlan viselkedésének az elfogadása. Ebből csak a megértés következik – és itt kap szerepet a fentebb már említett fogalom: az empátia.

Az EMK nem empátia

Angolban szokás szembeállítani a sympathy és empathy szavakat, hangsúlyozva, hogy az utóbbit nem szabad összekeverni az előbbivel. Magyarul ez a párhuzam (vagy ellentét) nem adható vissza, mert a magyar „szimpátia” szó rokonszenvet jelent, szemben az angol sympathy-val, amelyet leginkább a „sajnálkozás” szóval lehet visszaadni. Ennek tisztázása után már mi is hangsúlyozhatjuk a fenti különbséget (csak épp a szójáték vész oda): az empátia nem sajnálkozást jelent.

A sajnálkozás ez esetben annyit tesz, hogy szánakozunk a másik baján, nyomorán: „Ó, jaj, te szegény pára!” Sajnálkozunk – egyúttal azonban kívül is maradunk rajta. Az empátia ezzel szemben épp azt jelenti, hogy a lehetőségekhez mérten belebújunk a másik bőrébe, átülünk a másik székébe, és igyekszünk átélni, átérezni azt, amit ő átél.

Az EMK gyakorlatában ez konkrétan annyit tesz, hogy igyekszünk megérteni a másik érzését és viselkedését az ő legbelsőbb szintjén, a szükségletek szintjén, ahol – szemben a viselkedés szintjével – már föl sem merül az elfogadás vagy el nem fogadás kérdése. Nyelvi formában ez többnyire kérdő mondatokat jelent, pl.: „Dühös vagy, mert figyelemre és tiszteletre lenne szükséged?”

Nem azért kérdezünk, mert az olyan pszichológusos, hanem mert egyszerűen nem vagyunk gondolatolvasók. Valljuk be: fogalmunk sincs, hogy a másik mit érez és mire van szüksége. Tippelni tudunk csak, és a tippünk helyességéről úgy tudunk meggyőződni, ha rákérdezünk. Ha jól tippeltünk, akkor helyben vagyunk. Ha nem, tippelhetünk tovább, új hipotézist fölállítva. Aztán megint újat. És ebben a folyamatban a másik fél – ezt várjuk legalábbis – megéli a törődést, az odafigyelést; azt, hogy a maga belső világával nincs egyedül.

Csakhogy – és itt jön a csapda – az empátiát nem lehet minden további nélkül azonosítani az „így és így érzed magad, mert arra volna szükséged, hogy...?” EMK-s formulával. Ez a formula eszköz az empátia kezében – de nem maga az empátia. Ezt akkor lehet észrevenni, amikor valaki előírásos precizitással teszi fel újra meg újra a vonatkozó kérdéseket; adott esetben még jól is tippeli meg, hogy mi zajlik bennünk – és mégis, valami nem stimmel... Mégis azt éljük meg, hogy magányosak vagyunk, hogy a másik nem ért meg, esetleg azt, hogy – buzgó tevékenysége dacára – valójában nem kíváncsi ránk... És vérmérsékletünktől függően vagy mind mélyebb szomorúságot élünk át, vagy a késztetést, hogy a másikat pofán vágjuk visszakézből: fejezze már be a kibaszott faggatózást és pszichológusoskodást...

Az empátia az EMK szíve, ami nélkül az EMK szívtelen. Az empátia az EMK gyakorlatában lefordítható ugyan – a fentiek szerint – nyelvi formulává, de ettől ez még csak fordítás, a formula pedig csak formula marad. Az EMK egy eszköz az empátia kifejezésére, de nem empátia.

Az EMK nem intimitás

„A szív szintjén összekapcsolódni” – ez igen, ez valóban intimitást jelent. Mégpedig a szó tranzakcióanalitikus (TA) értelmében: az intimitás az időstrukturálás hat módja közül az egyik. Ebben az értelemben az intimitás az autonómia egyik ismérve. Az idő ezen strukturálásában a felek nyíltan, hátsó célok és titkos üzenetek nélkül kommunikálnak egymással, őszintén kifejezve érzéseiket és szükségleteiket.

Csakhogy az EMK mint kommunikációs módszer nem intimitás, hanem út az intimitáshoz. Az EMK nyelvi formái eszközök, amely eszközök tudatos alkalmazása megteremti az intimitás lehetőségét. Ezek az eszközök, ahogy gyakran elhangzik a teljesen jogos vád, mesterségesek, sőt mesterkéltek. „Normális” emberi kommunikációban az emberek nem fogalmaznak úgy, hogy „amikor azt látom, hogy az asztalra ütsz, akkor megijedek, mert nyugalomra és kiszámíthatóságra volna szükségem...” Ilyen nincs. Ez nonszensz.

Nem, nem nonszensz – csak éppen nem intim. Eszköz; ugyanúgy, ahogy az adóbevallás is egy eszköz az állam működtetéséhez. De ha valakinek a szíve felforrósodik a hazaszeretettől, szinte kizárt, hogy az adóbevallási űrlap jelenjen meg a szeme előtt.

A TA időstrukturálási módjai közül az EMK nem az intimitásnak, hanem a tevékenységnek (másképp: aktivitás vagy munka) felel meg. Az EMK alkalmazásakor – az empátia motorjától mozgatva – te meg én azon dolgozunk (nem ritkán vért izzadva), hogy a konfliktusok – alkalmasint a játszmák szintjéről eljussunk az intimitás szintjére.

De még egyszer: az EMK gyakorlatainak az alkalmazása nem intimitás, hanem az azt előkészítő munka. Példával élve: nem az ünnepi ebéd fogyasztása, hanem a bevásárlás, a csirke kibelezése, a zöldségpucolás, főzés – és közben a konyha folyamatos tisztán tartása.

Mi van akkor, ha valaki EMK-t gyakorol velünk, és itt meg is áll, mert azt hiszi, ezzel megvalósította az intim kapcsolódást? Valószínűleg az, hogy a munkával járó verejtékszag egy idő után facsarni fogja az orrunkat, és az egész kapcsolati próbálkozást kellemetlenebbnek fogjuk megélni, mint ha az illető meg se mukkant volna.

Az intimitáshoz hozzátartozik, hogy az egyik ember kíváncsi a másikra, hogy fontosnak tartja a másikat. És nincs az a modell, nincs az a pszichológiai vagy kommunikációs technika, amely ezt az attitűdöt – a nyitottságot – létre tudná hozni, ha az eredendően hiányzik valakiből.