Sorskönyv nélkül

Köszönöm mindenkinek, aki véleményt nyilvánított a tekintetben, hogy miről szeretne elsősorban olvasni a Sorskönyv nélkülben. A kívánságműsor végeredménye az alábbi ábrán látható:
 A négy cikkből az elsőt már olvashattátok. A következő téma tehát a hipnózis lesz – csak adódjon valamikor pár nyugis órám, amikor megírhatom. Aztán persze sor kerül a másik kettőre is; higgyétek el, én várom a legjobban.

Addig is egy bölcsesség, amit a neten lőttem, és tetszik. Nem állítom, hogy ez A Zigazság, de ötletnek nem rossz.

(Angolul tudók és műfordítói gyakorlattal/érzékkel rendelkezők segítségnyújtását szívesen látom kommentben, az angolul nem tudó olvasókat segítendő.)

Ha úgy gondolod, hogy félig üres, akkor ez az írás neked szól. Ha úgy gondolod, hogy félig tele van, akkor pláne. Ha pedig úgy vagy vele, hogy nem tudod, meddig van a pohár, de te torkig vagy ezzel a kérdéssel – nos, akkor jó eséllyel egyetértesz az alábbiakkal.

A pozitív gondolkodás

 
Sokat gondolkodtam, mivel illusztráljam az ún. pozitív gondolkodás jelenségét, végül az ominózus pohárnál döntöttem, ami a háztáji pszichológia egyik legvaskosabb közhelye. Persze, mint minden közhely, ez is megmutat valamit az igazságból: ha valaki a két- vagy többféleképpen értelmezhető dolgoknak mindig csak a negatív olvasatát ismeri fel, akkor az szétszívatja magát egész életében. A negatív látásmód ugyanis negatív gondolatokat szül, azok pedig negatív érzelmeket. A megoldás kézenfekvő: tessék pozitívnak látni a dolgokat!
 
Ez a felszólítás pozitív gondolkodás alapja. Hogy ezt milyen csábító ígéretek teszik kívánatossá, az függ a konkrét iskolától, a guru vérmérsékletétől, és attól, hogy mennyire vastag a bőr a képén. Van, aki annyit ígér, hogy a pozitív gondolkodás pozitív érzéseket eredményez, és ez pozitívan hat az egyén fizikai állapotára is. Mások valamiféle „kollektív tudatról” beszélnek, és abban hisznek, hogy ha pozitív gondolataink egyesülnek, az elhozza a világnak a békét és a harmóniát. Ismét mások betű szerint értik, hogy „a gondolatnak teremtő ereje van”; ők azt ígérik követőiknek, hogy pozitív gondolataik hatására a tárgyi valóságot is meg tudják változtatni. Ez utóbbit illusztrálandó a José Silva-féle agykontroll irodalmának Gyógyíthatsz című kötetének utolsó két bekezdését idézem:

Amikor a Kokee csúcsára értünk, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a Kalalau völgybe, főzelék sűrűségű köd borította be az egész tájat. Javasoltam barátaimnak, hogy igyanak meg egy kávét a presszóban, majd jöjjenek hozzám vissza. Ezután alfa szintre mentem, s elképzeltem, hogy elmém energiája felmelegíti és elolvasztja a ködöt. Amikor barátaim 10 perc múlva visszatértek, a köd eloszlott. Nekik pedig lélegzetük is elállt a gyönyörű kilátástól.

Mi teremtjük világunkat. Ha akarod, alfába mehetsz, és eloszlathatod a ködöt.

E sorokat én 1990-ben olvastam, és már akkor kiverték nálam a biztosítékot. Természetesen mindenki abban hisz, amiben akar. Azonban fontosnak tartom leszögezni, hogy ez a világkép távol áll tőlem. Amikor terápia során vagy azon kívül azt mondom, hogy negatív automatikus gondolatainkat érdemes átalakítani és adaptív módon megválaszolni, akkor a fentiekhez hasonlókról sem beszélek.

A negatív gondolkodású ember szerint a pohár félig üres. A pozitív gondolkodású szerint a pohár félig tele van. A kognitív terápia pedig egész egyszerűen nem foglalkozik poharakkal.

Érzelmi zsarolás következik. :-) Ha szereztem már neked bármikor is pár kellemes percet az írásaimmal, most meghálálhatod.

Egy készülő szakdolgozathoz kérek segítséget. Ezen a linken egy anonim kérdőívet találsz, amelyet 8-13 perc alatt ki lehet tölteni. Egyrészt kérlek, töltsd ki. Másrészt ha megosztod ezt a linket ismerőseiddel vagy elküldöd nekik, külön köszönöm! :)

(A kérdőív 2012. január 29-én lett feltöltve. Kérlek, hogy a következő 2 hétben szánd rá ezt a pár percet.)

Köszönöm a segítséget!

Balázs

Tessék, csak tessék, ki mit óhajt! Miről szóljanak a Sorskönyv nélkül következő posztjai? Miként a címben írt egykori tévéműsorban, itt is szabadon lehet választani. Pontosan annyira szabadon...
 
Idősebbek emlékezhetnek: a május 1-jei felvonulás során a tévériporter a spontán kiválasztott munkás orra alá tolja a mikrofont, mire a munkás a lufi alól elmondja, hogy melyik üzem képviseletében jött ki önként és dalolva felvonulni, és minden vágya, hogy este a televízióban meghallgathassa Schuberttől a Pisztrángötöst. Persze az egész ország tudta, hogy a műsor egy csöppet manipulált; szegény munkást jó előre beidomították, hogy mit kell kérnie, de legalábbis megvolt az enyhén szólva szűkített lista, hogy miből választhat.

Ugyanez a helyzet itt és most. Jó ideje forgatom a fejemben néhány írás tervét, és jó esély van rá, hogy előbb-utóbb valamennyit meg fogom írni. De mi legyen a sorrend? Melyiket vegyem előre a megírandók listáján?

Konkrétan négy témáról van szó, és ezek közös vonása, hogy mindegyik valamilyen fogalmat tisztáz, pontosabban eloszlat bizonyos félreértéseket egy fogalom, illetve egy ahhoz hasonló (vagy könnyen hasonlítható) másik fogalom között. A következőkről van szó:

Esküszöm, nem szándékosan időzítettem ezt a posztot péntek 13-ára. A napokban, egy Windows-újratelepítés során bukkant elém a játék, amivel vagy tíz éve nem játszottam. És miközben rácuppantam, világossá vált, hogy a játék bír némi pszichológiai tanulsággal.

Röviden a játékról

A Fekete macskát négyen játsszák, 52 lapos francia kártyával. A számítógépes verzióban mindhárom ellenfelet a számítógép szimulálja, és a bridzs hagyományából kölcsönözve Északnak, Keletnek és Nyugatnak nevezi őket. Az kezd, akinél a treff kettes van. Kiteszi középre, a többiek pedig sorra tesznek rá egy másik lapot. Színre színt tenni kötelező; ha nincs szín, bármilyen mást lehet tenni. Aki a legnagyobb értékűt tette azonos színből, az viszi mind a négy lapot. Ha senki nem tett azonos színt, az első játékos viszi. A játék célja, hogy minél kevesebb pontot szerezzünk az ütésekből. Egy játék több leosztásból áll. Pontot a kőr színű kártyák érnek: értéküktől függetlenül 1-et, valamint a pikk dáma: ő 13-at. Összesen tehát egy leosztásban elvileg 26 pontot lehet szerezni. Ám ha valaki elviszi mind a 13 kőr színű lapot is meg a pikk dámát is – ezt tarolásnak hívják –, akkor ő nyerte a leosztást: 0 pontot kap, míg a többi három játékos mindegyike 26-ot. A játéknak akkor van vége, ha valamelyik játékos eléri a 100 pontot. A játék nyertese az, akinek ekkor a legkevesebb pontja van.

Nyertesek és vesztesek

A tranzakcióanalízisben nyertes és vesztes sorskönyvekről, továbbmenve nyertes és vesztes emberekről beszélünk. A TA alapgondolata, egyúttal az egyik népszerű könyvének címe: Nyerni születtünk. Ez a gondolat mélyen átitatja az amerikai gondolkodást, és egyre inkább az európait is. Önfejlesztő könyvek, tréningek és kurzusok bombáznak minket – kimondatlanul is, de többnyire kimondva – a követelménnyel: Nyerni muszáj. Mindenben, mindig, mindenhol. Aki nem nyertes, az nem csupán vesztes, hanem lúzer.

Az önismeret és személyiségfejlődés útját járva is igen könnyen kialakíthatunk olyan szemléletet, amelyben a nyerés nem lehetőség, hanem valóságos kényszer.

– Ennyi év terápiával/pszichodrámával/önismereti munkával a hátam mögött egyszerűen nem szabad, hogy az történjen velem, hogy...

Ha pedig ilyen beállítottsággal kudarcot vallunk valamiben, akkor önmagunkat, egész életünket látjuk értéktelennek.

A zsiráfnyelvről már sokszor és sokféleképpen írtam. Az egyik legfontosabb kérdés azonban eddig kimaradt: milyen helyzetekben alkalmazható az erőszakmentes kommunikáció? Másként: hány különböző felhasználási módja van az EMK-nak?

Először is nem lehet elégszer elmondani: az EMK elsődlegesen nem módszer, nem technika, hanem egy világ- és emberkép. (Aki ezt pontosan látja és érti, az nyugodtan ugorjon a következő utáni bekezdésre.)

Az EMK lényege, hogy az emberre úgy tekintünk, mint akinek kielégült és kielégületlen szükségletei vannak; előbbiek pozitív, utóbbiak negatív érzéseket eredményeznek. Legbelül minden emberben ugyanazok a szükségletek dolgoznak: a kéjgyilkos szexuális szükséglete pontosan ugyanolyan, mint a hősszerelmesé; a diktátor önmegvalósítási szükséglete nem különbözik egy festőművészétől. Amiben különbség van, az a szükséglet kielégítésének módja. E módokból van, ami megfelel az ízlésünknek és értékrendünknek, és van, ami nem. De ha visszautasítunk is egy adott szükséglet-kielégítési módot (teszem azt, elfogadhatatlan számunkra, hogy valaki a táplálékszükségletét úgy akarja kielégíteni, hogy megesz minket), az nem jelenti magának az embernek az elutasítását. Az EMK lényege, hogy túltekint az eltérő értékrendeken és ízléseken, és az embereket nem vetélytársaknak és ellenségeknek tekinti, hanem egymás szükséglet-kielégítése lehetséges forrásának. Én nem lehetek győztes a te rovásodra, de a te győzelmedet sem segíthetem elő oly módon, hogy feladom önmagamat. A zsiráf kizárólag győztes–győztes paradigmában gondolkodik; az EMK-val mind a másik legyőzése, mind a másiknak való behódolás összeférhetetlen.

Ez az elmélet, ennek belátása a szükséges minimum ahhoz, hogy valaki a gyakorlati életben hatékonyan tudjon zsiráfozni. De hogy is néz ki ez a gyakorlati életben? Milyen helyzetekben mi a teendője, illetve milyen lehetőségei vannak egy zsiráfnak?

Mivel önismeretből, autonómiából és erőszakmentességből soha nem elég, 2012-ben is folytatódik a Sorskönyv nélkül blog. Terveim szerint idén is lesz benne tranzakcióanalízis, erőszakmentes kommunikáció, hipnózis, irodalmi művek pszichológiai megközelítése, beleértve a Harry Pottert, is amely téma még mindig nincs teljes mélységében kimerítve.

Az új évet azonban mélyelemzés helyett kezdjük egy konkrét történettel, mégpedig zsiráfvonalon. Van egy barátom, nevezzük Lacinak. (Részint mert beleegyezett, hogy e név alatt írjak róla, részint valóban ez a neve.) Az ő szilveszteri kalandjáról van szó.

Laci barátom a szilvesztert egy házibulin töltötte, ahol sokan voltak, ő viszont alig egy-két embert ismert. Ez nem okozott gondot, lévén meglehetősen extravertált, ráadásul igen jó beszélőkével van megáldva, sőt másokat meghallgatni is tud. Így történt, hogy a többekkel folytatott többedik beszélgetési kör után kettesben maradt egy sráccal egy szobában. Az eset szempontjából a srác két tulajdonsága bír jelentőséggel: egyfelől jól tud gitározni, másfelől ekkorra már olyan részeg volt, mint egy szovjet tábornok. Utóbbi tulajdonsága az előbbi rovására ment, így amikor fölmerült, hogy játsszon valamit, Laci pedig énekel hozzá, az ujjak és a húrok nagyon nem akarták megtalálni egymást.

A srác ettől kellően frusztrált lett, s mint tudjuk, a frusztrációt pórázon követi az agresszió. Előbb csak általában kezdte szidni Lacit, majd konkretizálta a dolgot, nevezetesen közölte, hogy azonnali hatállyal szét fogja baszni a fején a gitárját. Mivel pedig a tett halála az okoskodás, már emelte is a gitárt, hogy üssön.

Kevés kliensem ússza meg, hogy előbb-utóbb elmeséljem neki ezt a régi és önmagában jelentéktelen történetet. Többnyire akkor szoktam sort keríteni rá, amikor az illető a beszélgetést indító „Hogy vagy?” kérdésre kurtán vagy hosszabban azt feleli: „Jól.”

Persze, ha valaki jól van, az önmagában szóra sem érdemes. Csakhogy aki terápiára adja a fejét, az többnyire azért tesz így, mert alapvetően nincs jól. Ha tehát valamelyik héten váratlanul arról számol be, hogy jól van – jókedvű, kiegyensúlyozott, sikereket ért el, stb. –, akkor annak igenis hírértéke van. Ekkor szoktam fölemlegetni a hajdani vekker történetét.

A Pszichologia.com Filmklub szervezésében november 16-án Ferzan Özpetek Szerelem, pasta, tenger című filmjét láthatták az érdeklődők. A vetítés után meghívott előadók osztották meg gondolataikat a látottakról – ezek egyike voltam én.

A filmet, talán nem meglepő, a TA szempontjából közelítettem meg, olyan mélységben, amilyet a negyedórás időkeret lehetővé tett.

Az előadásom szövege a linkre kattintva olvasható.

Kérdi valaki a papot: Miért prédikál folyton a megtérésről? Azért, feleli, mert a hívei nincsenek megtérve. Majd ha megtérnek, prédikál másról is.

Elolvastam a tavalyi AIDS-világnap alkalmából írott, Csak mással történhet meg c. cikkemet. Sajnos az utolsó betűig aktuálisnak látom. Így idénre nem írtam semmi újat – íme, a tavalyi szöveg:

„Utálom a biztosítási ügynököket. Mindegyik azzal riogat, hogy előbb-utóbb én is meg fogok halni. Ami nem igaz” – háborog Woody Allen.

Nyilvánvaló, hogy nem igaz. Hiszen vannak dolgok, amelyekről nyilvánvalóan tudjuk, hogy velünk soha nem történnek meg. Amelyek csak mással történhetnek meg. A halál mellett ilyen dolog például a betörés, ilyen a minket vagy valamelyik családtagunkat érő autószerencsétlenség, ilyen az árvíz- és a vörösiszap-katasztrófa – és természetesen ilyen az AIDS is.

Az AIDS azon betegségek egyike, ami velünk nem, csak mással történhet meg.

Értve ezalatt azt is, hogy csak mással fordulhat elő, hogy egy családtagjáról (közeli barátjáról, jó ismerőséről stb.) derül ki, hogy HIV-pozitív.