Sorskönyv nélkül

A magát terápiára rászánó ember tipikus célját Eric Berne így fogalmazza meg: „Hogyan vehetek rá másokat, hogy ne verjenek hullámokat, miközben nyakig ülök a pöcegödörben?” Ez álmai non plus ultrája. S ha a terapeuta netalán megkockáztatná, hogy esetleg ki is lehet onnan mászni, a kliens ezt jó eséllyel ridegen visszautasítja.

Elérni, hogy a szar ezentúl ne csapjon át a fejünk fölött, avagy kimászni belőle végérvényesen – ez nem csupán két lehetséges megoldás egy problémásnak ítélt helyzetre, hanem a változás két lényegileg különböző típusát jelenti. Az első az ún. elsőfokú, a második másodfokú változást – ahogy e fogalmakat Paul Watzlawick, John H. Weakland és Richard Fisch Változás – A problémák keletkezésének és megoldásának elvei című pszichoterápiás alapművéből (eredeti kiadás: 1974) megismerhetjük.

Elsőfokú változásnak nevezzük azt, amikor megmaradunk egy rendszerben, egy értelmezési keretben, és azon belül, a régi játékszabályok szerint próbáljuk újrarendezni a régi elemeket. Tologatjuk őket az asztalon ide-oda, remélve, hogy végre kiadnak valami újat, valami elfogadhatót. Néhány példa:

– Mit főzzek ebédre abból a kevésből, amit itthon találok?
– Hogyan acélozzam meg az akaratomat azért, hogy leszokjak a dohányzásról?
– Hogyan legyek úrrá a pontatlanságomon?
– Mit csináljak, hogy a gyerekem szót fogadjon?
– Mi az életem értelme?

Másodfokú változás az, amikor kiszállunk a rendszerből, újradefiniáljuk az értelmezési keretet, és felrúgjuk az asztalt, hogy a rajta levő régi elemek leröpüljenek róla, ezzel a felkiáltással: „Ez egy hülye játék, ami nem vezet sehová – tudok jobbat!” Maradván a fenti példáknál:

Aki épp sorskönyvben van, az vagy a múlt megelevenedő szörnyűségei miatt, vagy a vizionált jövőtől (illetve a jövőkép hiányától) való félelmében érzi magát nyomorultul és csinál hülyeségeket. Egy bizonyos: nem a jelenben, nem az itt és most-ban van.

Egy fiatalember, aki bő féléve dolgozik tudatosan azon, hogy leszámoljon sorskönyvi hiedelmeivel, és autonóm módon élje az életét, a következő önmegfigyelést osztotta meg velem (az ő engedélyével közlöm):

– Amikor nem sorskönyvben vagyok, sokkal jobban érzem az illatokat.

Végezetül szeretném beváltani egy korábbi ígéretemet: lássuk kicsit közelebbről az időnyerőt. Az időnyerő egy aranyláncon függő parányi homokóra, amit hogyha a használója átfordít, egy órával visszakerül az időben. Ezt az eszközt harmadévben a stréber Hermione arra használja, hogy részt tudjon venni több olyan tanórán, amelyeket azonos időben tartanak. Év végén azonban komolyra fordul a dolog: Dumbledore javaslatára Harryvel együtt megy vissza az időben, méghozzá nem egy, hanem három órával korábbra, hogy kalandos körülmények között rendbe hozzák a dolgokat. E helyzetben mindketten két példányban vannak jelen: egy három órával korábbi, illetve egy mostani kiadásban. Azaz, miképpen Hermione megjegyzi, Harryt teljesen összezavarva: „Most van három órával ezelőtt. És mi most megyünk le Hagridhoz. Hiszen hallottuk, ahogy lemegyünk a lépcsőn...” Sőt nemcsak hallják, hanem látják is magukat, mi több, Harry bizonyos értelemben kontaktust is létesít saját magával, hiszen látja önmagát, amint megidézi a patrónust, és e látvány segít neki abban, hogy valóban meg is tegye...

Nem akarom eltitkolni, hogy az összes eddig tárgyalt témából az időnyerővel kapcsolatos asszociációmat gondolom a legszubjektívabbnak. Ezzel együtt úgy vélem, tanulságos, ha szólok pár szót arról a terápiás eljárásról, amit az NLP-ben Change history-nak, vagyis a személyes élettörténet megváltoztatásának neveznek.

A Change history protokollja alapesetben a következő. A kliens módosult tudatállapotban átél valamilyen negatív érzést. Lehet, hogy ez az aktuális élethelyzetből alkotott szimbolikus képben történik. Az is lehet, hogy egy konkrét, nemrég történt konfliktus felidézése hozza elő a rossz érzést. De ilyen érzés felbukkanhat spontán módon is, például a katathym imaginatív pszichoterápia alkalmazása során, miközben a kliens, teszem azt, egy képzeletbeli réten sétálgat.

Ha a rossz érzés megjelent, a terapeuta arra kéri a klienst, hogy keresse meg, hol van ez az érzés a testében. Ez a kérdés racionálisan nézve teljesen abszurd. Ha egy ilyen kérdésre a kliens válaszol (és nem azt válaszolja, hogy „Micsoda hülyeség ez!”), az annak a biztos jele, hogy módosult tudatállapotban van. Tegyük fel, hogy a képzeltbeli réten sétáló kliens egyszer csak azt éli át, hogy kitör a vihar, ő pedig halálfélelmet él át, s azt mondja, e félelmet leginkább a mellkasában érzi. Ekkor a terapeuta elkezdi lekérdezni az érzés ún. kinesztetikus mintázatát. Milyen alakja van ennek a félelemnek? Mekkora a kiterjedése? Van-e valamilyen iránya? Állandó vagy változik? Milyen a tapintása? Milyen a hőmérséklete?

Ha ily módon sikerült közelebb kerülni az érzéshez, a terapeuta az affect bridge nevű eljárást követi, azaz érzelmi hidat hoz létre a jelen és a múlt között. Megkéri a klienst, hogy induljon el visszafelé a saját idejében, és keresse meg ennek a félelemnek a gyökerét, hogy hol és mikor érezte ugyanezt az érzést életében először. Ez gyakorlatilag nem más, mint célzott életkor-regresszió. Ily módon eljuthatnak egy korai élményig. Tegyük fel, hogy a kliens azt éli át, hogy egyéves korában ott áll a járókában, és azt hallgatja, amint a szülei ordítoznak egymással a feje fölött. Ő az egészből semmit nem ért, de reszket a félelemtől.

Ekkor jön az időnyerő. A terapeuta ehhez hasonló szavakkal fordul a klienshez:

Az előadás következő témája a dementor volt. Mivel azonban e témáról néhány hónapja hosszan írtam itt a blogon (alkalmasint ezt az írást találták meg a X. Forum Humanum – Szegedi Pszichológiai Napok szervezői), az e rész megosztását fölöslegesnek gondolom. Helyette azt mesélem el, hogy mi következett a dementoros rész után. Így folytattam:

„És akkor úgy gondolom, hogy ennyi elmélet után legyünk egy kicsit gyakorlatiasak. Ahogy az elején ígértem, most megpróbálkozunk egy kis varázslattal. Nevezetesen, aki ehhez kedvet érez, most megpróbálhatja megidézni saját patrónusát. Ehhez nincs szükség se kiabálásra, se hadonászásra. Arra kérek mindenkit, aki nyitott erre a kis játékra, hogy helyezkedjen el kényelmesen. Találjátok meg azt a legkényelmesebb pozíciót, ami ezeken a székeken egyáltalán lehetséges. Akinek úgy könnyebb, be is csukhatja a szemét, akár most, akár később...”

Az előadás során nem bocsátkoztam elméleti kérdésekbe, mert nem volt rá okom, elvégre nem az volt a téma. Itt azonban nyugodtan nevén nevezhetem a gyereket: a következő 9 perc során nem más zajlott, mint egy rövid csoporthipnózis. Ennek teljes szövegét értelemszerűen nem adom közre, mert a hipnózis nem játék, akkor sem, ha játékos formában alkalmazzák. Ehelyett leírom a logikai vázlatát annak, amit csináltam, és kifejtem, hogy miért csináltam azt. Kezdjük az utóbbival!

A következő varázslat, amelyet megvizsgálunk, a mumus elleni védekezés. A mumus, amint az a Harry Potter harmadik kötetéből kiderül, alakváltó lidérc. Többnyire régi bútorokban húzza meg magát, és hogy valójában hogy néz ki, senki nem tudja. Ugyanis amikor előbújik, akkor mindig más alakot vesz fel, annak függvényében, hogy ki előtt jelenik meg. Olyan alakot ölt, ami az illető számára a legfélelmetesebb. A mumus voltaképpen nem csinál semmi rosszat, csak épp van: van és ijesztő. Ez viszont teljesen lebénítja a felkészületlen embert a cselekvésben. A félelem leuralhatja egész valóját.

A mugli pszichológusok és pszichiáterek, akik nem tudják, hogy klienseik irreális félelmei mögött valójában egy mumus áll, ilyenkor fóbiáról beszélnek. A fóbiás ember, ha találkozik félelme tárgyával, lebénul, pánikba esik, kiveri a víz, és teljesen használhatatlanná válik az adott szituációban. Éppen ezért görcsösen kerüli a puszta lehetőségét is, hogy találkozzék az adott „szörnyeteggel”.

Freud óta közhely, hogy minden tünet, így a fóbia is, csupán felszíni jelzése annak, hogy „odabent” valami nem stimmel. Ha megszüntetjük a tünetet emitt, új, alkalmasint súlyosabb formában jelentkezhet amott. Igen ám, de megesik, hogy a tünet megszüntetése nem tűr halasztást. Annak a repülőgép-fóbiásnak, akit a munkahelye két hét múlva Amerikába küld, nem áll rendelkezésére másfél év arra, hogy korai elakadásait hosszúterápiával rendbe szedje. Ilyenkor szükséges lehet valamilyen instant megoldás, akkor is, ha előre tudható róla, hogy ez csupán átmeneti.

Most pedig térjünk át a harmadik nagy témakörre: a párhuzamokra a könyv egyes varázslatai, illetve bizonyos pszichoterápiás eljárások között. Amint jeleztem, négy motívumról fogok szót ejteni. Edevis tükréről, a mumus elleni védekezésről, a dementorok elleni védekezésről, valamint az időnyerőről.

Edevis tükrét Harry elsős korában fedezi fel, amikor egyik éjszakai bolyongása során betéved egy használaton kívüli osztályterembe, és meglát valamit, ami „...cseppet sem illett egy osztály falai közé – úgy tűnt, mintha csak azért rakták volna oda, hogy máshol ne legyen útban. Ez az oda nem illő tárgy egy mennyezetig érő, díszes arany keretbe foglalt, pompás tükör volt. A keret felső ívén bevésett felirat állt: Edevis amen ahze erkyt docr amen.” (HP 1,195).

A tükör felirata – stílszerűen – egy megfordított mondat (a magyar fordításban némiképp archaizáló helyesírással), amely így hangzik: „Nem arcod tükre ez, hanem a szívedé.” Az angol eredetiben a tükör felirata némiképp különbözik ettől; a visszafele olvasandó mondat így szól: „I show not your face, but your heart’s desire”, azaz „Nem arcodat mutatom, hanem a szíved vágyát.”

Ez idáig tehát azt a gondolatmenetet követtük, amely szerint a Harry Potter fejlődésregény. Ennek nem ellentmondva, hanem más aspektusból közelítve a szöveghez azt állíthatjuk: a Harry Potterben különösebb erőlködés nélkül felismerhetők a hősmítosz elemei. Ezzel eljutottunk a második témához: a könyvekben kimutatható archetipikus motívumokhoz.

Természetesen felelőtlenség lenne részemről, ha arra vállalkoznék, hogy a jelen keretek között Jung komplex pszichológiáját akárcsak vázlatosan is bemutassam. Továbbá túlzásnak tartanám kijelenteni, hogy a Harry Potter valójában nem más, mint a jungi individuáció folyamatának szimbolikus megjelenítése. Azt azonban merem állítani, hogy a szövegben elő-előtűnnek az individuáció szimbólumai. Ezekből fogok most néhányat felvillantatni, mélyebb magyarázat és bizonyítás nélkül, épp csak az említés szintjén, lehetőséget adva a továbbgondolásra.

Elsőként tehát azt szeretném bemutatni, hogy Harry Potter története megfelel azon ismereteinknek, amelyek az ember személyiségfejlődéséről rendelkezésünkre állnak. Ehhez Erik Erikson ún. pszichoszociális fejlődéselméletét használom szamárvezetőnek.

Erikson rendszerének középpontjában az identitás fogalma áll, amelynek keresését ő egy egész életen át tartó folyamatként írja le, amely folyamat nem egyenletesen, hanem szakaszosan megy végbe. Erikson szerint a teljes emberi fejlődés nyolc szakasszal írható le, amely szakaszok mindegyikében rendre feltesszük magunknak a „Ki vagyok én?” kérdést, s azt az adott szakasz jellegétől függően válaszoljuk meg. Minden egyes szakasz egy-egy oppozícióval írható le. A megfelelő válasz megadása egy-egy életfeladat elvégzését jelenti, és lehetővé teszi az átlépést a következő szakaszba.

Nézzük meg röviden mind a nyolc stádiumot, és lássuk, melyik hogyan jelenik meg Harry Potter életében!

Előadásomban olyan dolgokról fogok beszélni, amelyekben, ha objektíven szemléljük a kérdést, nyilvánvalóan nincs igazam. Szeretném megmagyarázni, mit is értek ez alatt. 

Vessünk egy pillantást erre a fényképre! Ha figyelmesen megnézzük, akkor világosan felismerhetjük benne egy kutya jobbra néző fejét. Látható a nyitott szája, az orra, sőt kivehető a szeme és a füle is. A magam részéről leginkább kuvasznak nézném, de ebben persze tévedhetek. Lehet, hogy uszkár. Vagy újfunlandi. Sőt az sem kizárt, hogy valami keverék. Egyet azonban bizonyosan állíthatunk: a fényképen egy kutya van.

Vagy mégsem? Nos, az igazság az, hogy a fényképen nem egy kutya van, hanem egy felhő. Egy felhő, ami egy bizonyos szögből nézve alkalmas arra, hogy az ilyesmire fogékony ember belelásson egy kutyát. Aki tehát azt állítja, hogy „ez a kép egy kutyát ábrázol” annak, ha objektíven szemléljük a kérdést, nyilvánvalóan nincs igaza. Ettől azonban még nem feltétlenül elfecsérelt idő, ha meghallgatjuk azt, aki a felhőbe belelátja a kutyát, mert sok mindent megtudhatunk akár a felhőkről, akár a kutyákról.

Ugyanígy, ha én azt állítanám, hogy J. K. Rowling hétkötetes Harry Potter-sorozata valójában nem másról szól, mint a pszichés zavarokkal való megküzdésről, akkor nyilvánvalóan nem lenne igazam. Nem is állítok ilyet. Azt azonban állítom, hogy a Harry Potter számos motívuma alkalmas arra, hogy a pszichológia és a pszichoterápia iránt érdeklődő ember ismerős mintázatokat véljen benne felfedezni. És ha időt szánunk e projekcióra – hiszen nem másról van itt szó –, akkor bővülhet mind a Harry Potterre, mind a pszichoterápiára vonatkozó ismeretünk. Nekem legalábbis bővült – és ezen a ponton szeretnék tenni egy személyes kitérőt.

Pszichoterápiás motívumok J. K. Rowling Harry Potter-sorozatában

Jövő héten, október 21–22-én rendezik meg a X. Forum Humanum – Szegedi Pszichológiai Napok című programot, melynek idei mottója: Falak ledöntése. Az a megtiszteltetés ért, hogy felkértek, tartsak előadást valamilyen, a pszichológia és az irodalom határterületével foglalkozó témában. Az engem ismerők számára kevéssé meglepő módon úgy döntöttem, a Harry Potter-sorozat pszichológiai aspektusairól fogok beszélni, a fenti címmel és alcímmel. Alább olvasható az előadás absztraktja; a teljes program a fenti linkre kattintva érhető el.

J. K. Rowling hétkötetes Harry Potter-sorozata páratlan sikertörténet a könyvkiadás félezer éves történelmében. E sikernek csupán egyik oka a regények körül csapott, egy idő után öngerjesztővé vált hírverés. Semmiféle kampány nem vezethetett volna ilyen eredményre, ha maguk a könyvek nem lennének alkalmasak arra, hogy valamilyen „varázslatos módon” megfogják az olvasót. Az előadás e „varázslatos mód” egyik aspektusát igyekszik feltárni, rámutatva, hogy a sorozat bővelkedik olyan nyílt és rejtett pszichológiai motívumokban, amelyekkel találkozva az olvasó öntudatlanul saját sorsára ismer. E motívumok közül a legelemibb, hogy Harry Potter felnőtté válásának története fejlődés-lélektani ismereteink alapján tökéletesen hiteles. Emellett a kamasz Harry számos olyan pszichés és szociális konfliktust él meg, amelyek bármelyikével mi, muglik, előbb-utóbb pszichoterápiás rendelésen kötünk ki. A varázsvilágban a pszichoterápia fogalma ismeretlen. A lelki és társas élet zavarait varázspálcával, bájitalokkal és egyéb mágikus eljárásokkal orvosolják. Az előadásból egyebek közt kiderül, hogy a boszorkányok és varázslók mily módon – és milyen határok között – alkalmazhatják a vágyteljesítő imagináció technikáját, miként küzdenek meg a fóbiákkal, mi a megoldásuk a depresszióra, és mi a varázsvilágbeli megfelelője az NLP-ből ismert, ún. „Change history” eljárásnak.