Sorskönyv nélkül

A Sorskönyv nélkül egy hűséges olvasója, Kanyó Zsuzsa küldte nekem az alábbi TA-szempontú verselemzést. Az ő engedélyével teszem közkinccsé, azzal a nem titkolt céllal, hogy mindenkit ösztönözzek arra: legyen nyitott a bárhol és bármikor hallott és olvasott szavak, mondatok mögé nézni.

A holokauszt válogatás nélkül darált be sorskönyv-vezérelt és autonóm embereket egyaránt. Az esetleges túlélés csaknem kizárólag mázli kérdése volt. Ám a túl nem élés néha még ilyen körülmények között is lehetett sorskönyvi döntés eredménye.

Hogy K. Havas Géza újságíró (1905–1945) pontosan miként végezte a günskircheni koncentrációs táborban, azt vélhetőleg nem lehet rekonstruálni. Ám az Örkény István által feltehetőleg róla mintázott dr. K. H. G. életének utolsó fél perce az egyik legközismertebb halál-leírás, amely nem mellesleg valódi kincsesbánya egy tranzakcióanalitikus számára. Álljon itt először a – sokak által valószínűleg kívülről fújt – szöveg teljes terjedelmében, majd vizsgáljuk meg részletesen, hogy mit lehet feltárni belőle a TA eszköztárával!

Eric Berne születésének tavalyra eső 100., valamint saját fennállásának 20. évfordulója alkalmából a Magyar Tranzakcióanalitikus Egyesület (HATA), az ELTE PPK-val közösen egész napos konferenciát rendezett, Változó világban okénak maradni címmel. Ennek keretében szombaton nyolc darab előadást hallgattam végig – egyik izgalmasabb volt, mint a másik.

Az ilyen program akkor is izgalmas, ha az ember csupán „szabadon lebegő figyelemmel” üli végig az előadásokat, én azonban ma megpróbálkoztam a jegyzeteléssel. Nem kell megijedni: mivel nem voltam túl sikeres, így esélyem sincs, hogy nyolcórányi intenzív pszichológiai gondolatmenet zanzájával keserítsem a Sorskönyv nélkül olvasóit. Annyi azonban belefér, hogy minden előadásból megosszak néhány – szerintem legalábbis – érdekes gondolatot.
 

Egészség-boldogságpszichológia és a TA

A konferencia megnyitása és a köszöntők után az első előadást az utánozhatatlan stílusú Bagdy Emőke tartotta. Hangsúlyozta a klinikai és az egészségpszichológia döntő különbségét. Az előbbi alapvető hozzáállása az emberhez, hogy annak az életéből mi hiányzik, mi nincs rendben, mi a baj. Ezzel szemben az utóbbi azzal foglalkozik, hogy mije van meg az embernek: milyen értékekre, erőforrásokra támaszkodhat. Rámutatott, hogy ez a hozzáállás a TA-nak is alaptétele. A jegyzeteimben szerepel e témában egy általa idézett mondat:
Akinek van kiért vagy miért élnie, az minden „hogyan”-t elvisel.

(Viktor E. Frankl)

Ez a címe az Integratív Pszichoterápiás Egyesület XVII. Konferenciájának (2011. szeptember 24.). A programban hat előadás és három workshop szerepel. Ez utóbbiak közül az egyik:

Birtalan Balázs:
„Hogy hangzik ez zsiráfnyelven?” – Az erőszakmentes kommunikáció
mint egyéni terápiás eszköz.

A műhely absztraktja a következő:

„Baláááázs, miért vannak oly primitív emberek a földön, akiknek annyiból áll az üzenetük, hogy...” – kérdezte huszonéves barátom, aki alig egy hónapja, hogy alámerült a virtuális társkeresés bugyraiba. A három pont helyén a fenti címmel azonos tartalmú – bár konkrétabb és képszerűbb – mondat állt.

Mivel épp zsiráf-üzemmódban voltam, sikerült észlelnem, hogy a költői kérdés valójában panaszkodás, és ahelyett, hogy nekiálltam volna megválaszolni, biztosítottam barátomat együttérzésemről. Ennek ellenére úgy gondolom, nem reménytelen vállalkozás a kérdésre érdemi választ keresni. Pontosabban: válaszokat.
 

Nemrég merő kíváncsiságból indítottam egy szavazást: Volt már hipnózis-élményed? A válaszok alapján úgy tűnik: keveseknek volt bármilyen is. Ez juttatta eszembe e tavaly ősszel írt cikkemet, amely általános képet ugyan nem ad a hipnózisról, de az érdeklődők számára jó kiindulópont lehet kérdések megfogalmazásához, a téma átgondolásához.

Januárban egy kérdésre a túlnyomó többség azt válaszolta: szívesen vennék, ha időnként újraközölném egy-egy régebbi (alkalmasint feledésbe merült) írásomat. Azoktól, akik ez kifejezett nemtetszéssel fogadják, szíves elnézésüket kérem. Nem áll szándékomban túlzásba vinni az újrahasznosítást, és ígérem, hogy ilyen esetekben a poszt elején, miként most is, mindig szerepelni fog az erre utaló egyértelmű jelzés.

– Te tudsz hipnotizálni?!

Ez a tiszteletteljes rettegéssel árnyalt döbbenet hangján föltett kérdés visszatérő eleme a régi ismerősökkel való találkozások során zajló beszélgetéseimnek, amikor szóba kerülnek a pszichoterápiával kapcsolatos tanulmányaim, valamint saját terápiás tevékenységem.Erre a kérdésre többnyire zavarba jövök, és szívem szerint így válaszolnék:

– Igen, na és?

Holott csupán annyit kellene tennem, hogy lélekben visszalépek arra az ismereti szintre, amelyen úgy tizenkét éves koromban álltam a hipnózissal kapcsolatban. Akkoriban én is úgy voltam, hogy ha találkoztam volna valakivel, akinek egy elejtett megjegyzéséből megtudom, hogy az illető foglalkozik hipnózissal, ugyanilyen tágra nyílt szemekkel kérdeztem volna vissza: – Te tudsz hipnotizálni? Tényleg?!

Hogy ma nem így reagálok, annak az oka nem az, hogy az eltelt időben hosszú évek munkájával én is kiképződtem csodaguruvá, és ezért én is tudok hipnotizálni. Hanem az, hogy jó ideje tudom: ahhoz, hogy valaki képes legyen hipnotizálni, nem kell csodagurunak lennie. És még csak nem is kell hosszú évekig tanulnia a dolgot.

A TA-ban Hát nem borzasztó? címen ismert időtöltéshez gazdag táptalajul szolgál a balatoni vendéglátás. Alább egy badacsonyi rémtörténet leírása következik, de túllépve a primér szörnyülködésen, némi pszichológiai elemzéssel megspékelve.

A sztori

Délután három felé a párommal közösen úgy döntöttünk, hogy ideje lenne elkezdeni a napot, és valami reggeli után nézni. Némi tanakodás után kiválasztottunk egy éttermet, ahol pár éve már jártunk egyszer, és bár akadtak rossz tapasztalataink, úgy emlékeztünk, hogy a kaja és a kiszolgálás alapvetően korrekt volt. Az étterem a Badacsony oldalában van; teraszáról gyönyörű kilátás nyílik a Balatonra, csak éppen meg kell dolgozni érte: jó hosszas kutyagolás felfelé egy szűk úton, félreugrálva a mindkét irányból érkező kocsik elől. Felmehettünk volna mi is kocsival, de nem vállaltuk be, inkább leparkoltunk a hegy lábánál. Aznap – az idei nyárra nem jellemző módon – nagyon meleg volt; mindkettőnk mindenéről folyt a víz, mire felértünk.

Az étlapról nem volt könnyű választani; végül jobb meggyőződésünk dacára egy turistabutító fogás, a kétszemélyes haltál mellett döntöttünk. Igen ám, de mit igyunk hozzá? A párom vezetett, úgyhogy a kérdéssel egyedül kellett megküzdenem. Mivel idén hetedik alkalommal nyaraltunk ezen a borvidéken, mostanra aránylag jól ismerjük a különböző szőlőfajták és különböző pincészetek szorzatából előadódó lehetőségeket, annak ellenére, hogy borilag mindketten továbbra is laikusnak számítunk.

A folyó borok között nem találtam semmi olyat, amitől eksztázisba jöttem volna, arról meg szó sem lehetett, hogy egyedül elpusztítsak egy palack bort. Így aztán az étlapon a Borkóstolók rovatot kezdtem tanulmányozni. Ez úgy nézett ki, hogy többféle kóstolót kínáltak: X összegért kihoznak egy-egy pohárral a felsorolt borokból. A kóstolót lehet zsíros kenyérrel, illetve sajttállal kérni. Igen ám, de mi alapvetően ebédelni szerettünk volna, és már ki is választottuk az ételt, úgyhogy számunkra e két opció egyike sem játszott. Végül kiválasztottam egy olyan sorozatot, amely ötféle száraz bort kínált, és hívtuk a pincért.

Kérdésünkre elmondta, hogy a kóstoló 1-1 decit jelent a különféle borokból. Ezt így kicsit húzósnak találtam (jobb helyeken a kóstoló mennyisége fél deci, hiszen a cél nem az, hogy a turista gyorsan berúgjon, hanem hogy minél többet végigkóstolva szép lassan jusson el abba az állapotba, amikor aztán palackszámra vásárol a kóstolt borok valamelyikéből), de azt mondtam, ám legyen: végeredményben fél liter borral csak meg tudok küzdeni, ha minden kötél szakad, főleg, hogy bőséges ebéd mellé fogyasztom el apránként.

A zsíros kenyér ügye már húzósabb volt: a pincér (a bruttó húsz évével) azt mondta, hogy ezek a tételek egyben vannak, és nem tudja külön számolni őket, magyarán tetszik, nem tetszik, zsíros kenyeret is kell rendelnem (és fizetnem). Magamban morogtam, de aztán azt mondtam, kicsire nem adunk; elvégre nem garasoskodni jöttünk ide, hanem nyaralni; mondtam a pincérnek, hogy oké, akkor számolja zsíros kenyérrel, és majd adja oda valakinek, aki éhes, nekünk meg hozza ki a haltálunkat. Erre a pincér, nagyon konstruktívan és elégedetten:

– Akkor meg is van az ebédem.

Hogy e mondat felszolgáló és vendég relációjában mennyire adekvát, arról külön lehetne értekezni, de ezt akkor sem tettem, most sem teszem. A rendelés leadatott, vártuk, hogy kihozzák az ételt és az italt.

Kisvártatva megjelent egy másik pincér, kerek tálcát egyensúlyozva. Néztem, hogy ugyan, melyik asztalhoz viheti azt a sok mindent, a tálcán ugyanis egy csomó borospohár volt – szám szerint öt darab. Amikor kiderült, hogy a célobjektum mi magunk vagyunk, nem akartam hinni a szememnek.

Atyaúristen, ez a hülye képes, és egyszerre kihozza nekem az ötféle bort?! Az öt bort, amit az ebéd különböző pontjain kéne elfogyasztanom?! Az öt fehérbort, amit – ezt borvidéken már a kisgyerekek is tudják! – 10-12 fokra hűtve kell fogyasztani?! Kánikulában, szabad téren, amikor és ahol percek alatt felmelegszik?! Jesszus, mi a fenét kell ilyenkor csinálni?!

Eddig a történet, ha úgy tetszik: a feladvány. A kérdés: milyen lehetőségek közül választhat ilyen helyzetben a vendég?

Mert nyár van (ha ez az időjárásból nem is igen látszik). Aztán már annyira nem lesz nyár, és a blog sem fog annyira pihenni.

Nem, nem jut az eszembe! Szörnyen dühítő, hiszen jól ismerem. Csomószor láttam a tévében, az arca is előttem van – de hogy hívják?! – E rövidzárlat gyönyörű példája azon jelenségeknek, amelyekről Freud A mindennapi élet pszichopatológiája című könyve szól.

A pszichológiai irodalom e klasszikusa arra hívja fel a figyelmet, hogy hétköznapi elvétéseink, nyelvbotlásaink, név- és szándékfelejtéseink soha nem „csak úgy” történnek: hátterükben mindig rejlik valamilyen pszichológiai magyarázat. Azért mondunk egy szó helyett valami mást, mert az foglalkoztat minket, azzal van tele a fejünk. Azért felejtünk el egy nevet, mert egy ahhoz kapcsolódó asszociáció kifejezetten kínos emlékeket ébresztene bennünk. Azért nem találjuk indulás előtt a kulcsunkat, mert ahová megyünk, ott azzal az alakkal fogunk találkozni, akit legszívesebben kitörölnénk az életünkből. Azért késünk el a terápiás óráról, mert az önismereti munka során olyan részhez értünk, amelynek a megbolygatása fájdalommal járna.

Mind a könyvben, mind az erre épülő másodlagos irodalomban példák sokasága illusztrálja, bizonygatja – hogy ne mondjam: bizonyítja – e tételt. De vajon miért felejtettem én el a kardigános nő nevét?

Mondják: a magyar öngyilkos nép. Ez persze ilyen sarkosan ostobaság, ám az tény, hogy az öngyilkossági statisztikákban előkelő helyen állunk. A most indított szavazásban – itt jobboldalt – most választ adhatsz: hogy állsz te az öngyilkosság gondolatával? (Update: a szavazás lezárva.)

Az öngyilkosság kérdése roppant összetett és nagyon kényes téma. Mivel a halál témá

jával általában sem foglalkozunk szívesen, ezért könnyen lehet, hogy első blikkre elhárítjuk az egész témát, és azt mondjuk: nekünk aztán az égvilágon semmi közünk ehhez a kérdéshez. Csakhogy ez a hirtelen tagadás többnyire nem felel meg a tényeknek.

Egyrészt élete során csaknem mindenkinek megfordul a fejében, ha másképp nem, kósza ötletként, hogy megölje magát. Lehet, hogy nem komolyabban, mint a valóságtól elrugaszkodott pályaválasztási fantáziák – teszem azt: „Mi lenne, ha elmennék sarkkutatónak?” – de a gondolat valamilyen formában szinte bizonyosan felbukkan. Talán ez embervoltunk egyik velejárója.

Másrészt az öngyilkosság jelensége nincs elrejtve előlünk. Az olyan híres embereknek, mint József Attila, Latinovits Zoltán, Domján Edit, Szécsi Pál, Márai Sándor, Schütz Ila és nagyon sokan mások, a halála is híres. Amikor az ő életükkel és életművükkel találkozunk, akkor tudva vagy tudatlanul, de életük végével és annak módjával is szembesülünk – s ez sokunkban újra és újra fölvethet bizonyos kérdéseket.

Harmadrészt nagyon szerencsésnek mondhatja magát az (már ha van ilyen személy), akinek a viszonylag közvetlen környezetében (család, baráti kör, munkahely) ne történt volna vagy öngyilkosság, vagy legalábbis öngyilkossági kísérlet. Vajon fel lehet-e dolgozni teljes mértékben valaha is, ha egy szerettünk a halált választotta? Vajon vannak-e szavaink azon szülő, gyerek vagy házastárs felé, akit egy öngyilkos hátrahagyott? És vannak-e szavaink ahhoz, aki egyszer vagy többször már megkísérelt véget vetni az életének? Hát ahhoz, aki öngyilkosságról beszél, esetleg egyenesen azzal fenyegetőzik?

Ez utóbbival kapcsolatban szeretnék rámutatni egy közkeletű tévedésre.