Mondják: a magyar öngyilkos nép. Ez persze ilyen sarkosan ostobaság, ám az tény, hogy az öngyilkossági statisztikákban előkelő helyen állunk. A most indított szavazásban – itt jobboldalt – most választ adhatsz: hogy állsz te az öngyilkosság gondolatával? (Update: a szavazás lezárva.)

Az öngyilkosság kérdése roppant összetett és nagyon kényes téma. Mivel a halál témá

jával általában sem foglalkozunk szívesen, ezért könnyen lehet, hogy első blikkre elhárítjuk az egész témát, és azt mondjuk: nekünk aztán az égvilágon semmi közünk ehhez a kérdéshez. Csakhogy ez a hirtelen tagadás többnyire nem felel meg a tényeknek.

Egyrészt élete során csaknem mindenkinek megfordul a fejében, ha másképp nem, kósza ötletként, hogy megölje magát. Lehet, hogy nem komolyabban, mint a valóságtól elrugaszkodott pályaválasztási fantáziák – teszem azt: „Mi lenne, ha elmennék sarkkutatónak?” – de a gondolat valamilyen formában szinte bizonyosan felbukkan. Talán ez embervoltunk egyik velejárója.

Másrészt az öngyilkosság jelensége nincs elrejtve előlünk. Az olyan híres embereknek, mint József Attila, Latinovits Zoltán, Domján Edit, Szécsi Pál, Márai Sándor, Schütz Ila és nagyon sokan mások, a halála is híres. Amikor az ő életükkel és életművükkel találkozunk, akkor tudva vagy tudatlanul, de életük végével és annak módjával is szembesülünk – s ez sokunkban újra és újra fölvethet bizonyos kérdéseket.

Harmadrészt nagyon szerencsésnek mondhatja magát az (már ha van ilyen személy), akinek a viszonylag közvetlen környezetében (család, baráti kör, munkahely) ne történt volna vagy öngyilkosság, vagy legalábbis öngyilkossági kísérlet. Vajon fel lehet-e dolgozni teljes mértékben valaha is, ha egy szerettünk a halált választotta? Vajon vannak-e szavaink azon szülő, gyerek vagy házastárs felé, akit egy öngyilkos hátrahagyott? És vannak-e szavaink ahhoz, aki egyszer vagy többször már megkísérelt véget vetni az életének? Hát ahhoz, aki öngyilkosságról beszél, esetleg egyenesen azzal fenyegetőzik?

Ez utóbbival kapcsolatban szeretnék rámutatni egy közkeletű tévedésre.

Két ökölszabály

Nagyon sokan azt hiszik, hogy ebben a kérdésben érvényes az „amelyik kutya ugat, nem harap” elv. Vagyis aki az öngyilkosságról beszél, annak csak a szája jár, nem kell komolyan venni; aki valóban végezni akar magával, az nem mondja, hanem csinálja.

Hát ez egész egyszerűen nem igaz.

Töméntelen mennyiségű adat bizonyítja, hogy az öngyilkossági kísérletek túlnyomó részét megelőzi az arról való beszéd. Ez egyben azt is jelenti, hogy az öngyilkosság soha nem derült égből villámcsapás, hanem mindig van valamilyen előjele – legfeljebb a környezet ezt nem veszi észre. Talán belefásultak a siránkozások állandó hallgatásába, talán megemelkedett az ingerküszöbük, talán más problémákkal voltak elfoglalva, vagy egyszerűen csak szerencsétlenül jöttek össze a dolgok, és a nyílt vagy burkolt segítségkérés, az ún. cry for help elsikkadt.

Ám ha tudatában vagyunk e ténynek, akkor tudatában lehetünk annak is, hogy az öngyilkosság sok esetben igenis megelőzhető, és életünkbe beépíthetjük ökölszabályként: Ha valaki öngyilkossági fantáziákról vagy tervekről beszél nekünk, akkor azt kivétel nélkül mindig komolyan kell vennünk.

Egy másik gyakori elképzelés: „Aki valóban öngyilkos akar lenni, az nem próbálja, hanem megteszi.” Ez sem igaz. Ugyancsak a statisztikák bizonysága igazolja, hogy a legtöbb „sikeres” öngyilkos korábban már követett el egy vagy több öngyilkossági kísérletet. Hogy aztán aki ténylegesen meghalt, az szándékát tekintve valóban meg akart-e halni – ezt utólag már csaknem lehetetlen megmondani, de mindegy is. Valóban létezik olyan eset, amikor maga az öngyilkossági kísérlet számít cry for help-nek. És megesik, hogy az öngyilkos valójában nem is akart meghalni, csupán ráijeszteni környezetére, csak éppen kísérlete túl jól sikerült.

Ennek alapján megfogalmazhatunk egy újabb ökölszabályt: A legkomolytalanabbnak látszó öngyilkossági kísérletet is halálosan komolyan kell vennünk. Ha egy kisgyerek elszánt arccal bevesz egy egész levél C-vitamint, és lefekszik az ágyára „meghalni”, akkor a lehető legrosszabb, ha kacagunk egyet „aranyos naivságán”, és nem foglalkozunk a történtekkel. Idő kérdése, hogy az elégtelenül megválasztott eszköz helyébe megtalálja azt, amivel valóban el tudja pusztítani magát.

Végül két dolgot szeretnék kérni a szavazással kapcsolatban.

Ha az utolsó négy lehetőség valamelyikét választottad, mindenképpen segítségre van szükséged. Ha az utolsó kettő valamelyikét választottad, akkor e segítség nem tűr halasztást, mert közvetlen életveszélyben vagy. Ez esetben, még ha értelmetlennek látod is, akkor is azonnal fordulj valakihez: lehetőség szerint orvoshoz vagy pszichológushoz, de ha más nincs, akkor bárkihez: egy paphoz, a tanárodhoz, a szomszédhoz, vagy az első szembejövőhöz. Hívj fel egy lelkisegély-szolgálatot, vagy akár keress meg engem.

A másik dolog: függetlenül a saját szavazatodtól, egy pillanatra gondold végig a számodra fontos embereket – ők vajon hogyan szavaztak volna? És ha valamelyikükkel kapcsolatban felmerül benned a gyanú, hogy az utolsó négy lehetőség egyikét választaná, akkor vedd komolyan. Segíts neki, vagy kérj segítséget a számára. Ne holnap: még ma.