Amikor valaki boldogtalan, amikor úgy érzi, elszívják előle a levegőt, s hogy minden öröm elveszett a világból, akkor a pszichiátria depresszióról beszél. Mi azonban, akik nem hiszünk a dajkamesékben, tudjuk: az illetőt valójában dementorok támadták meg.

Ebben az írásban azt vesszük sorra, hogy Harry Potter hányszor, hogyan, milyen körülmények között találkozott a dementorokkal, s mi módon próbált védekezni ellenük. Megvizsgáljuk azon eseteket, amikor próbálkozása sikeres volt, és azokat is, amikor kudarcot vallott, s megnézzük, levonhatunk-e mindezekből a magunk számára bármilyen tanulságot. Mielőtt azonban rátérnénk e történelmi tények tudományos elemzésére, nézzük meg röviden, mit hisznek és tudnak a muglik ugyanerről a témáról.

A depresszió

A muglik nem láthatják a dementorokat, ezért a többségük nem is hisz bennük. Ők a dementortámadás áldozataira azt mondják: depresszióban szenvednek. Ha egy súlyosan levert beteg orvoshoz kerül, a konkrét diagnózis különféle lehet: depresszív epizód, major depresszív zavar, dysthymiás zavar vagy valamilyen bipoláris zavar.

A depressziós ember szenved. Ez kihívást jelent környezete számára, mert senki nem szeret szenvedést látni. De mit lehet tenni ilyen esetben? Sok frusztráció árán ugyan, de végeredményben könnyen belátható: teljesen céltalan egy depresszióst vigasztalni. Fölösleges: nem hat rá. A depresszió börtönének rácsai közt lehetetlen kívülről „örömcsomagokat” begyömöszölni. Az örömtelenségen egyedül úgy lehet segíteni, ha a depressziós ember saját magában találja meg az öröm forrását.

Örömforrás (s mint ilyen: erőforrás) lehet minden pozitív emlék, minden sikerélmény, minden jó érzés: bármi pozitívum, amit a beteg valaha ténylegesen megélt. Tehát ami az ő belső, saját világából származik, vagyis nem a terapeuta kívülről ráadott megoldása. Az ilyen erőforrás többféleképpen – egyebek között módosult tudatállapotban – felidézhető, aktiválható. S ha ezek a belső erőforrások (többnyire a terapeuta segítségével) hozzáférhetővé válnak és életre kapnak, akkor ellene tudnak fordulni a depressziónak.

A depresszió biológiai és pszichés okairól, a gyógyítás és megküzdés módjairól könyvtárnyi szakirodalom szól, nekünk azonban most elég ez a pár szempont. Rátérhetünk végre a komolyabb témára.

A dementorok és a patrónusbűbáj

Mint a szakirodalomból tudjuk, a dementorok magas, sötét köpenyes, csuklyás lények, amelyek pár centiméterrel a föld fölött lebegnek. Ha valahol megjelenik egy vagy több dementor, hirtelen hideg lesz, kialszanak a fények, és az embereken iszonyat vesz erőt. A dementorok vakok, nem beszélnek, ellenben megérzik az örömöt és boldogságot, és miközben sivítva szívják be a levegőt, ki is szippantják a világból mindazt, ami szép és jó. Ha egy dementorral találkozol (amit nem veszel észre, mert, mint már említettük, a muglik nem látják a dementorokat), akkor életed legborzalmasabb emlékeit éled újra. Úgy érzed, soha többé nem leszel boldog, hogy teljesen kifogyott az öröm a világból, hogy végérvényesen elönt a kétségbeesés. Képtelen vagy folytatni a tevékenységeidet: teljesen ledermedsz. Ha pedig a dementor egészen a közeledbe jön, és megcsókol, akkor kiszippantja a lelkedet, amely semmivé enyészik az űrben. Nem halsz meg, hanem lélektelen, magáról mit sem tudó porhüvelyként vegetálsz az idők végezetéig.

A dementorokkal szemben hatástalan minden külső fegyver. Nem lehet megtéveszteni őket. Nem lehet alkudozni velük. Egyetlen ellenvarázslat képes megvédeni tőlük: az ún. patrónusbűbáj.

A patrónus többnyire valamilyen állat alakjában jelenik meg: egy pozitív erőtér, amely a varázsló és a dementor közé áll, és ha valóban sikeresen hajtották végre a varázslatot, elűzi a dementort. A patrónusbűbáj azonban roppant nehéz: csak magasan képzett varázslók képesek a végrehajtására. A lényeg az, hogy a varázsige – Expecto patronum! – kimondásakor fel kell idézni egy boldog, egy igazán örömteli emléket – ebből az emlékből származik a patrónus ereje.

Harry és a dementorok

Harry kamaszkora küszöbén, tizenhárom évesen találkozik először a dementorokkal. Ez persze korántsem csak rá jellemző életesemény: jellemzően a muglik is ebben a korban tapasztalnak először komolyabb hangulatzavarokat. Van, akinél ez kimerül néhány évnyi „depizésben”, de nem ritka, hogy a serdülőkori depresszió öngyilkosságba torkollik.

Mivel e találkozások számára nemcsak szubjektíve szörnyűek, hanem társadalmi helyzetét is megtépázzák (gúnyolódás céltáblája lesz, kérdésessé válik pozíciója a kviddicscsapatban), Harry még e tanév során nagy energiát fektet abba, hogy elsajátítsa és begyakorolja a patrónusbűbájt. Első próbálkozásai céltáblája nem valódi dementor, hanem egy mumus (alakváltó lidérc, aki mindig olyan alakot ölt, ami a delikvens számára a legrémítőbb; lásd még Orwell 1984 című könyvében a 101-es szobát), aki őt meglátva dementorként jelenik meg. („Ez igazán elismerésre méltó. Ez azt jelenti, hogy amitől legjobban félsz – az maga a félelem. Ez igen bölcs dolog, Harry” – dicséri őt meg Lupin professzor.) Elemzésünk szempontjából ez azonban mellékes: a mumus-dementor ugyanolyan hatással van Harryre, mint az igazi.

Az évek során Harry számára rutinszerűvé válik a dementorokkal való küzdelem (ahogy optimális esetben a felnövekvő muglik is megtanulnak megküzdeni hangulatzavaraikkal). E küzdelmeket foglalja össze az alábbi táblázat, amely kattintásra teljes méretben megtekinthető.




Ha csoportosítani akarjuk e találkozásokat, két szempont áll rendelkezésünkre.

a) Próbálkozott-e Harry patrónusbűbájjal védekezni?
b) Sikeres volt-e a dementorokkal szemben?

Ebből négy lehetséges kimenetel adódik. Ha aszerint vesszük őket sorra, ahogy Harry életében előfordultak, a következő verziókat kapjuk:

1. Nem védekezik, és – természetesen – alulmarad

Ez történik vele, amikor még nem is hall a védekezés lehetőségéről. Először a vonaton, majd egy kviddics meccs során teljesen felkészületlenül éri a találkozás. Fülébe tolulnak a halállal szembenéző édesanyja utolsó, rémült kiáltásai, és elveszíti az eszméletét. Ez a teljes tehetetlenség, a teljes kiszolgáltatottság szégyenletes, megalázó állapota.

2.1. Patrónusbűbáj: az első kudarcok

Lupin professzor megtanítja neki a varázsigét, amely azonban önmagában mit sem ér, ha nem képes teljes erejével egy boldogító emlékre koncentrálni. Tanulságos, hogy Harry milyen emlékeket próbált először csatasorba állítani, s hogy azok miért találtattak gyengének.

Legelső alkalommal azt a helyzetet idézte fel, amikor először repült seprűnyélen. Emlékezhetünk erre az epizódra az első kötet elbeszéléséből:
Haja és fekete talárja lobogott a szélben, s ő bódult örömmel döbbent rá, hogy végre talált valamit, amit tanulás nélkül is tud – hisz repülni nagyon könnyű, és milyen csodálatos! A varázsige hatására „pálcája hegyéből kicsiny, ezüstös, gázfelhő tört elő”. Ez még korántsem az, amit teljes értékű – szaknyelven: inkarnálódott – patrónusnak lehetne nevezni, de biztató előjel. Ám ez a halvány gázfelhő éles helyzetben kevésnek bizonyul: az első repülés emléke nem tudja őt megvédeni. Következő próbálkozásra azt idézi fel, amikor másodév végén a Griffendél megnyerte a házkupát – vagyis egy győzelemmel zárult versenyhelyzetet, amely akkor és ott végtelen örömöt jelentett számára. Csakhogy ez az emlék sem megfelelő: a dementorral szembesülve ismét nem tudja megúszni az ájulást.

Próbáljunk általánosítani: mi lehetett a gond?

Az adottságaink – mint Harry seprűlovaglási képessége – nyilván fontos szerepet töltenek be életünkben – ezek azonban nem mi magunk vagyunk. Szoros értelemben még csak a sajátunknak sem mondhatjuk őket, hiszen ugyanúgy nem tettünk értük semmit, mint a szemünk színéért. Történetesen vannak – de ugyanezzel az erővel akár az is lehetséges, hogy ne legyenek. Ilyen adottság például az erős fizikum, a jó immunrendszer, a magas intelligencia, a szerencsés társadalmi státusz és annak számos folyománya (például egészséges táplálkozás, művelődési lehetőség stb.) Tudatosított adottságaink előkelő helyet foglalhatnak el erőforrásaink sorában (lásd a kis gázfelhőt), de kérdéses, hogy valódi krízishelyzetben oltalomul szolgálhatnak-e számunkra. Ezzel kapcsolatban vétkes mulasztás volna nem idézni a Harry Potter-sorozat egyik legfontosabb – és sokak által számtalanszor szételemzett – mondatát a 2. rész végéről:
A döntéseinkben, nem pedig a képességeinkben mutatkozik meg, hogy kik is vagyunk valójában.

(Albus Dumbledore) A megnyert versenyekkel az a legnagyobb gond, hogy ezeknek mindig vannak vesztesei is. Amikor Rowling a Griffendél győzelmét alkalmatlan emlékként mutatja be a dementorok elleni küzdelemben, önkéntelenül is az EMK (erőszakmentes kommunikáció) alapelvét képviseli: társas helyzetben nem lehet valódi, értékes győzelmet aratni más veresége árán. E tétel élő bizonyítékául szolgálnak azok a topmenedzserek, üzletemberek, politikusok és celebek, akik a társadalom táplálkozási piramisának csúcsragadozói, akik naponta mosolyognak le ránk a képernyőről és az újságok címoldaláról – és képtelenek kiverekedni magukat a boldogtalanság örvényéből.

2.2. Patrónusbűbáj: két további kudarc

A tanfolyamon aztán Harry elsajátítja a dementorok elleni védekezést, de később, éles helyzetben mégis adódik két olyan eset, amikor kudarcot vall.

Az egyikre még harmadévben kerül sor, amikor önmagát és a már eszméletlen Siriust akarja megmenteni. „A keresztapámnál fogok lakni. Elköltözöm Dursleyéktól. (...) Magához fog térni. Odaköltözöm hozzá, nála fogok lakni” – hajtogatja magában, és pálcája hegyéből valóban előtör egy kis ezüstös füst, de a varázslat nem sikerül. Miért?

A patrónusbűbáj céljából felidézett gondolat kettős. Egyrészt egy szeretett személyre irányul – valószínűleg ezért történik egyáltalán bármi is. Másrészt azonban ez nem emlék, nem valós tapasztalat, hanem egy jövőre irányuló vágy, s itt megint Dumbledore-ra hivatkozunk, aki a leghőbb vágyunkat megmutató varázstárggyal, Edevis tükrével kapcsolatban azt mondta két évvel korábban Harrynek:
Rossz úton jár, aki álmokból épít várat, és közben elfelejt élni – ezt jól vésd az eszedbe. Harry következő – és tudomásunk szerint utolsó – kudarcára négy évvel később kerül sor. Ron értetlenkedik is: „De hisz csodálatos patrónust tudsz megidézni!” Hermione is zavarban van: „Tegnap még gond nélkül sikerült!”
Harry magába roskadva ült Perkins egyik kopott karosszékén, s percről percre jobban szégyellte magát. Ijedt is volt, attól félt, valami elromlott benne. A tegnapi nap végtelenül távolinak tűnt, úgy érezte, mintha egyszerre megint az a tizenhárom éves gyerek lenne, aki elájult a Roxfort Expresszen.
Aztán Hermione kapcsol: hát persze, Harry nyakában van a horcrux, a Voldemort lelkének egy darabját őrző medál! Korábbról tudjuk, hogy aki érzelmileg túlságosan közel kerül egy horcruxhoz, kiszolgáltatja magát a benne levő gonoszságnak. Harrynek hosszú ideje minden gondolatát a medál kötötte le. Most, hogy végre a birtokába került, a puszta rutinból elvégzett patrónusbűbáj nem volt elégséges védekezés a számára.

Ha ezt a tapasztalatot akarjuk átültetni a muglik világába, azt mondhatjuk: az önismeret magas fokán járó ember is kerülhet olyan krízishelyzetbe – TA-fogalmak szerint: „visszaránthatja sorskönyvébe a gumikötél” –, amikor jól bevált, rutinszerűen alkalmazott megküzdési stratégiái csődöt mondanak, és csak fokozott tudatosság mellett képes arra, hogy úrrá legyen a nehézségeken, és megőrizze autonómiáját, Felnőtt énállapotát, avagy „OK vagyok, OK vagy” életpozícióját.

3.1. Patrónusbűbáj: az első siker

Harry első sikeres patrónusidézése egy varázsló vagy boszorkány számára mindennél többet mond erről a mágiáról; egy mugli számára pedig a lehető legtanulságosabb arra nézve, hogy mi is tekinthető igazán hatékony erőforrásnak.
Lázasan kutatni kezdett az agyában egy igazán, de igazán boldog emlék után... amiből egy nagy és erős patrónus születhet... Az a perc, amikor megtudta, hogy varázsló, és hogy ősztől a Dursley-ház helyett a Roxfort lesz az otthona! Ha valamikor, hát akkor igazán boldog volt...E gondolattal felvértezve kimondja a varázsigét, és – hihetetlen erőfeszítés árán ugyan, de – talpon marad a dementorral szemben. Mi történt itt?

Harry most nem egy adottságára gondolt, nem is egy győzelmére. A vágyai sem ragadták el. Tudatát egy valami töltötte ki: hogy kicsoda ő valójában. Ez nem más, mint az identitás, amelynek megtalálása Erik Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete szerint a serdülőkor jellegzetes krízise. Ezt a krízist haladta meg sikeresen Harry, és erre, az identitására, az ő legbelsőbb lényegére támaszkodva érte el első sikerét egy dementorral szemben. E motívum jelentőségét – noha magában a könyvben Rowling nem fejti ki, csupán bemutatja – nem lehet eléggé hangsúlyozni.

3.2. Patrónusbűbáj: további sikerek

Harry az első, igazán látványos diadalát harmadév végén aratja, amikor száz vagy még több dementorral szemben először robban ki pálcájából teljes pompájában az ezüstszarvas, és annak rendje s módja szerint szétkergeti a dementorsereget.
Hermione tátott szájjal hallgatta a beszámolót.
– Meglátott valaki?
– Persze! Épp ez a lényeg! Én magam láttam meg magamat. Én voltam az, akit az apámnak néztem!
– Nem tudom elhinni, Harry... Hogy idézhettél te meg olyan patrónust, amelyik elbír száz dementorral? Ez még egy felnőtt varázslónak is nagyon nehéz feladat!
– Tudtam, hogy sikerülni fog – felelte Harry –, hiszen pár órája láttam, hogy képes vagyok rá... Ha kivesszük a történetből az időnyerővel való bűvészkedést, és a lényegre koncentrálunk, akkor azt jegyezhetjük meg belőle, hogy korábban elért sikereink, amelyekért valóban megdolgoztunk (szemben a korábban tárgyalt egyszerű adottságokkal), hatalmas erőforrásként szolgálhatnak számunkra. Amikor a pszichoterápiában a klienssel egyszerűen számba vétetjük korábbi sikereit, az akkor is fontos és hatékony beavatkozás, ha utána ezekkel semmilyen „bűbájt” nem végzünk (például hipnózisban).

Nagy jelentőségű sikerélményeket annak az életében is lehet találni, aki önmagát két lábon járó csődtömegnek élni meg. Erről szól Aranyak és csontvázak című írásom bevezető része. A terapeuta felkészültségén és rátermettségén múlik, hogy e sikereket előcsalogassa, és felmutassa őket oly módon, hogy maga a kliens is meglássa erőforrás-voltukat.

Harry következő sikerét a Trimágus Tusa utolsó próbáján éri el: a labirintusban újfent egy mumus-dementorral találkozik. „Minden erejével arra a gondolatra összpontosított, hogy kijut az útvesztőből, és együtt ünnepel barátaival”, és a varázsigére megjelenik az ezüstszarvas. Pár héttel később hőn utált unokatestvérét, Dudleyt menti meg a dementoroktól. Ez valóban halálos küzdelem:
Éles, vijjogó nevetés harsant a fejében... Érezte a dementor bűzös, halálhideg leheletét, ami most már az ő tüdejét is megtöltötte. Fulladozott tőle. Gondolkozz... Kell egy örömteli gondolat...
De nem talált magában egy szemernyi örömöt se. A dementor jéghideg ujjai a nyakára fonódtak, a vijjogó nevetés a fejében egyre hangosabb lett, és most egy hang is megszólalt:
Köszönj szépen a halálnak, Harry... talán nem is fog fájni... habár nem tudom, még sose haltam meg...
Soha többé nem látja Ront és Hermionét...
Ahogy levegő után kapkodott, kristálytisztán felbukkant a fejében két barátjának képe.
– Expecto patronum!
A pálcából hatalmas, ezüstös szarvas szökkent ki. Agancsának hegyével ott kapta el a dementort, ahol a rém szívének kellett volna lennie. A dementor hátrasuhant, súlytalanul, akár a sötétség, s mikor a szarvas újra rávetette magát, elröppent, mint egy menekülő denevér. A két epizódnak két közös motívuma is van. Egyrészt a tartalom: a barátok. Másrészt bizonyos „szabálytalanságok”: egyik gondolat sem felel meg a patrónusbűbáj tankönyvi szabványának. Első esetben egy jövőbeli kép reménye jelenik meg, amelyről korábban láttuk, hogy önmagában édeskevés egy dementor ellen. Itt mégis elég volt a sikerhez, mert a vágyott jövő alapja nem a levegőben lógott, hanem a múlton, a tényleges tapasztalatokon: a kipróbált barátságon nyugodott.

A második estben a bevillanó gondolat minden volt, csak nem örömteli: „Soha többé nem látja Ront és Hermionét.” A bűbáj mégis működött. Vélhetően azért, mert annak alapja nem pusztán az öröm mint érzelem (jóllehet a tizenhárom éves Harrynek Lupin ilyen leegyszerűsített módon magyarázta), hanem a bármilyen valódi erőforrás. Az igazi barátok – tehát nem „haverok”, „cimbik” stb. – puszta létének tudata önmagában menedékként szolgálhat annak, akit elnyelni készül a sötétség.

A hetedik rész végén Roxmortsba hoppanálnak, ahol bár láthatatlanok, a halálfalók érzékelik jelenlétüket, és rájuk szabadítják a dementorokat. Harrynek nincs választása: kénytelen patrónust megidézni, kockáztatva, hogy így felfedezik. Ismét Ronra és Hermionéra gondol – úgy látszik, ekkorra ez a kipróbált kép vált számára elsődleges erőforrássá.

3.3. Patrónusbűbáj: az utolsó siker

Pár óra múlva Harry utolsó patrónusbűbáját látjuk: a Roxfort ostroma során a törmelékeken, halottakon és sebesülteken át a Szellemszállás felé tart, amikor szembejön vagy száz dementor. A nem sokkal korábban átélt veszteségek („Fred meghalt, Hagridot most készülnek megölni, ha ugyan nem végeztek vele már, és ki tudja, még hányan vesztek oda, akikről nem is tud”) hatására a bűbáj nem sikerül. Átadja magát a teljes kétségbeesésnek, már szinte várja a véget, amikor váratlan segítséget kap:
...három ezüstös alak, egy nyúl, egy vadkan és egy róka suhant el Harry, Ron és Hermione feje fölött. A dementorok megtorpantak, s a sötétből három, előreszegezett pálca, három kar és három arc bukkant elő: Luna, Ernie és Seamus.
– Menni fog az – szólt Luna olyan nyugalommal, mintha csak DS-edzésen volnának a Szükség Szobájában. – Menni fog, Harry... csak gondolj valami boldogítóra...
– Boldogítóra? – motyogta rekedten Harry.
– Még élünk – suttogta Luna –, még harcolunk. Szedd össze magad...
Ezüstös szikra pattant, pisla fény gyúlt, és Harry – akkora erőfeszítés árán, mint még soha – kirobbantotta pálcájából az ezüstszarvast. Saját egykori tanítványai sietnek Harry és két barátja segítségére. (Elemzésünk szempontjából mellékes ugyan, a történet egészét tekintve azonban szimbolikus jelentőséggel bír, hogy ebben az epizódban – a Mardekár kivételével – a Roxfort valamennyi háza képviselteti magát.) E tény, valamint az egyetemes jó célért vívott küzdelem tudata (ami merőben különbözik a korábban elemzett, mások rovására folytatott versenytől) biztosítja Harrynek, hogy a legnagyobb veszteségek közepette is talpon tudjon maradni.

4. Sikeres patrónusbűbáj – patrónus nélkül

A történet belső logikája szempontjából minden bizonnyal a legmegdöbbentőbb az a három epizód, amikor Harry úgy hatol át a dementorok között, hogy egyáltalán nem alkalmaz varázslatot. Ez a végső bizonyíték arra, hogy a patrónusok valójában nem külső entitások, nem „kívülről” vagy „felülről” kapott segítségek, hanem saját, legbelsőbb valónk kivetülései.

Mindhárom epizóddal az utolsó részben találkozunk. Az elsővel a minisztériumban, amikor Harrynek rejtve kell maradnia, s emiatt nem idézhet meg patrónust. Azonban a kipróbált gondolat – Hermione és Ron –, kiegészítve azzal a tudattal, hogy nincs kecmec, barátainak szükségük van rá, alkalmasnak bizonyul arra, hogy átjusson a dementorok sorain.

A másik két epizódra a Tiltott Rengeteg szélén kerül sor. Először akkor, amikor Harry Voldemorthoz indul, hogy feladja magát, életét áldozva barátaiért. Az erdő felé tartva azt érzi, hogy elfogyott az ereje, nem tud már patrónust megidézni. „Nem olyan könnyű dolog a halálba menni.” Azonban a felismerés, hogy elérkezett a véghez, a kezébe adja a Feltámadás Kövét, amely megidézi számára szerettei – szülei, Sirius és Lupin – szellemét.
És elindult. A dementorok hidegét meg sem érezte – kísérői patrónusokként védték őt. Együtt haladtak a sűrűn nőtt, fent ágaikkal, lent göcsörtös, kanyargó gyökereikkel összefonódó vén fák között. Harry szorosan összehúzta magána köpenyt, s csak ment és ment a sötét rengeteg mélye felé. És itt hadd kapjon szót egy pillanatra a mugli szkepszis: a Feltámadás Köve csodálatos szimbólum – de nem több szimbólumnál. Harry mind a négy védelmezője emlékét a szívében őrzi, tudva, hogy életükkel és halálukkal mindannyian az ő életét, biztonságát, jólétét szolgálták. Határhelyzetben, élet és halál mezsgyéjén, amikor a bonyolult dolgok hirtelen végletesen egyszerűvé válnak, e tudat önmagában elég ahhoz, hogy védelmet nyújtson.

Másodszor visszafelé, amikor Hagrid zokogva hozza karjaiban a halottnak vélt Harryt.
...dermesztő hideg ereszkedett rájuk, s felhangzott az erdőszél fái között cirkáló dementorok hörgése. Harry most nem tartott tőlük: csodálatos megmenekülésének tudata sugárzó talizmánként védte őt, mintha apja ezüstös szarvasa a szívébe költözött volna, s ott őrködne. Úgy vélem, bátran kimondhatjuk: ez az önismeret, a személyiségfejlődés – és minden pszichoterápia – végső célja; hogy patrónusunkat legbelül, önmagukban őrizzük, hogy az minden különösebb bűbáj (avagy pszichológiai bűvészmutatvány) nélkül rendelkezésünkre álljon, és megvédjen minket életünk minden pillanatában, ha ránk törni készül a sötétség.