A papok–kurvák party olyan jelmezes buli, ahol a résztvevőktől elvárják, hogy vagy papnak (esetleg apácának), vagy kurvának öltözzenek. A műfajt Bridget Jones tette ismertté, legalábbis Magyarországon, népszerűsítését pedig az ifjú kereszténydemokraták vállalták magukra négy évvel ezelőtt. Hogy kapcsolódik mindez a blog témájához? Nagyon egyszerűen. Úgy, hogy a sorskönyvvezérelt (tehát nem autonóm) élet nem más, mint egy hatalmas papok–kurvák party. Máris elmondom, hogy értem ezt.
Az előző írásom utolsóelőtti gondolata a következő volt:
Ha az ember sorskönyvvezérelt életet él, alapvetően háromféle sémát követhet. Ezek a következők: sorskönyv, ellensorskönyv és ellentétes sorskönyv. Ezekről a későbbiekben lesz szó. Ez a „későbbiekben” most van.
A sorskönyv definíciója a következő: egy gyermekkorban kialakított, szülők által megerősített, a későbbi események által igazolt és az egyén választásaiban megjelenő, nem tudatos életterv. Ha ez így túl bonyolult, akkor íme, egy easy-to-read verzió: A sorskönyv egy nem tudatos életterv.
Minden sorskönyvnek meg lehet fogalmazni a szinopszisát. Mivel a sorskönyv az angol script szó fordítása, ami az informatikában parancsot, programot jelent, értelmes megoldás e szinopszisokat felszólító módban megfogalmazni, például így: „Légy gazdag és sikeres, lépj át mindenkin, aki ebben megakadályoz, legyen két gyereked, és halj meg infarktusban negyvenöt évesen, mint az apád!” Esetleg így: „Legyél kedves és odaadó, légy mindenki balekja, ne törődj magaddal, maradj – legalább érzelmileg – magányos, és várd meg, amíg végez veled is a zugalkoholizmus, mint az anyáddal.” Vagy így: „Maradj meg örökké anyuci pici fiának, ne gondolkodj és ne dönts, élj értelmetlen életet, és őrülj meg!”
Amint a fenti példák is mutatják, az ún. sorskönyvi végzet többnyire nem móka és kacagás. Nem véletlenül nevezik átoknak is. Tragikus végzetünk felé a gátló parancsok löknek-taszigálnak. De persze nem vár mindenkire teátrális pusztulás: a legtöbb ember élete aránylag unalmasan csörgedezik, kicsi, bár fájdalmas veszteségek és kis nyereségek között kanyarogva. Ez azért lehetséges, mert a sorskönyv lehetőséget ad arra, hogy elkerüljük a tragikus végkimenetelt – természetesen továbbra is sorskönyvben maradva. A sorskönyvnek ezt az ellenszerét hívják így: ellensorskönyv (counterscript). Ennek lényege egy ún. sorskönyvi hiedelem, amely szerint „mindaddig elkerülhetem a végzetemet, amíg...” – és itt jönnek az ellenparancs néven ismert sorskönyvi utasítások arra nézve, hogy hogyan legyünk jó kisfiúk vagy jó kislányok. Az „ellensorskönyv” szó meglehetősen idétlen kifejezés. Azonban, mivel túl mélyen gyökerezik a TA szóhasználatában, kicsi a valószínűsége, hogy záros időn belül ki lehetne irtani. Mindenesetre talán segíti a jobb megértést a Sors mint döntés című könyvben (Helikon, 2005) javasolt „szófogadó, engedelmes sorskönyv” fordítás.
Sorskönyvi végzetünktől rettegve, életünk java részét ellensorskönyvünk utasításai szerint éljük, szófogadóan és engedelmesen. Alkalmazkodó Gyermeki énállapotunk olyan jól táplált, olyan eltunyult, hogy a legtöbben kritikátlanul behódolunk bármiféle tekintélynek – amint ezt Stanley Milgram híres kísérlete fényesen igazolta. (A többször, többféleképpen megismételt kísérlet eredménye röviden: egy tekintélyes személy utasítására a teljesen hétköznapi, jól szituált emberek többsége hajlandó volt halálos áramütéssel sújtani egy másik embert.)
Amíg a sorskönyv (többnyire) tragikus, addig a tragédia alól mentesítő ellensorskönyv leginkább szánalmas. Ha az önismereti munka során elkezdjük felismerni a hétköznapi viselkedésünk java részét működtető ellenparancsainkat, akkor jó esélyünk van rá, hogy elkezdjünk haragudni magunkra: „A fenébe, ez már megint nem én voltam, hanem a Légy tökéletes! driverem!” És legszívesebben jó messzire elhajítanánk az egész ellensorskönyvet, az összes anakronisztikus szófogadásunkkal.
Igen ám, csakhogy hamarosan észrevesszük, hogy ez nem megy. Megpróbálunk „izomból” ellenszegülni anyánk és apánk agyunk mélyéről felhangzó felszólításainak, de vagy azt tapasztaljuk, hogy nem sikerül, vagy azt, hogy bár sikerül, rosszul érezzük magunkat utána. A terapeutáknak is állandóan szem előtt kell tartaniuk: nem szabad egészpályás letámadást végezni a kliens nemkívánatos magatartásformái ellen; az ellenparancsok ész nélküli kaszabolása súlyos (rosszabb esetben végzetes) következményekkel is járhat.
Miért?
Azért, mert nem lehet a kocsit fogni a ló elé. Az ellensorskönyv arra való, hogy megvédjen a sorskönyvi végzettől. Ha ezt a mentőövet „csak úgy” elvesszük valakiktől (akár önmagunktól), akkor ez a védelem megszűnik. A psziché mélyén csúcsra járatva működni kezd az átok, azaz a gátló parancsok veszik át a korlátlan uralmat, és taszítják az egyént önnön tragikus végzete felé. Hogy ne így legyen, ahhoz fontos a sorrend: előbb meg kell törni az átkot (azaz fel kell ismerni a gátló parancsokat, majd érvényteleníteni kell őket), és csak ezt követően lehet nekiállni az ellenparancsok felszámolásának.
De hogy jönnek a képbe a papok meg a kurvák? Úgy, hogy a sorskönyvvezérelt életnek előfordul egy harmadik verziója is, ez pedig az ellentétes sorskönyv (antiscript). Az ellentétes sorskönyv olyan mintha valaki fogná a kottát, fölé tenne egy tükröt, és a tükörképben így látszó dallamot énekelné le. Ez a dallam kicsit sem hasonlít ahhoz, ami a kottában van, sőt pontosan az ellentéte – ugyanakkor mégis minden mozzanatában a kottát követi. Az ellentétes sorskönyv kulcsszava a dac, meghatározó énállapota pedig a Lázadó Gyermeki.
Előírták a szüleim – kimondva vagy kimondatlanul –, hogy milyen életet éljek? Hát dafke nem azt fogom élni! Anyám egy ribanc volt, és arra adott életmintát, hogy én is az legyek? Azért sem! Megtérek, és elmegyek papnak, apácának, erénycsősznek (de minimum frigid/impotens leszek)! Vagy fordítva: szófogadó, engedelmes, szelíd, jámbor, otthonülő gyereknek kellett lennem? Igen, de ennek vége: elmegyek hippinek, csövesnek, kurvának vagy hajósinasnak! – Az ellentétes sorskönyv képlete tehát röviden: Ha papnak szántak, legyél kurva, ha kurvának szántak, legyél pap!
Az önismeret egyik legnagyobb csapdája, ha valaki szakítani kíván sorskönyvével, és elkezdi élni saját ellentétes sorskönyvét, miközben azt hiszi: ez a szabadság. Pedig nem ez. Aki következetesen mindannak az ellenkezőjét csinálja, amit elvárnak tőle, az ugyanúgy rab, mint aki szófogadóan engedelmeskedik. A póráz egy centivel se rövidült meg, csak épp az ellenkező irányban feszül.
Az autonómia az az állapot, amelyben cselekedeteink nem reakciók, hanem akciók. Nem azért teszünk meg valamit, mert a sorskönyvünk előírta. Nem is azért, mert nem írta elő. Autonóm cselekedetünk egyetlen oka, hogy az adott helyzetben – a Felnőtt tudásával mérlegelve, adott esetben a Szabad Gyermeki vágyait teljesítve – azt tartjuk kívánatosnak.
Hogy lehet egyetlen (és nyilvánvalóan sarkított) példában összefoglalni mindezt? Vegyünk egy egyszerű szituációt: valaki át akar menni a zebrán.
Ha épp sorskönyvben van, akkor lelép egy kocsi elé, és elgázoltatja magát (de legalábbis borzasztóan megijed). (Hogy Anya/Apa átka beteljesedjék.)
Ha ellensorskönyvben van, akkor illedelmesen megáll a járda szélén, és kivárja, amíg zöldre vált a lámpa – akkor is, ha történetesen hajnali három óra van, és egyetlen autó sincs a környéken. (Mert Anyának/Apának igaza van.)
Ha ellentétes sorskönyvben van, pirosban megy át. Azért is. És minél hangosabban dudálnak rá, annál jobb neki. (Hogy Anyának/Apának ne legyen igaza.)
Ha autonóm személy, tehát aki szakított a sorskönyvével, mérlegel. Eldönti, hogy mennyire sietős az útja, észleli a lámpa színét, fölméri a valós forgalmi helyzetet – és ennek megfelelően vagy lelép a járdáról vagy sem. (Anyának/Apának pedig semmi köze az egészhez.)
Utolsó kommentek