Ha valaki nekünk szögezi a fenti kérdést, válaszként elvileg végtelen számú mondatból válogathatunk. Azonban úgy gondolom, hogy erre a kérdésre egyetlen olyan válasz létezik, amely amellett, hogy tartalmilag helytálló, igazán ütősnek mondható. Alább e választ próbáljuk megkeresni. Előbb azonban jöjjön egy kis zene.
 

What’s The Name Of The Game?

Az ABBA-szám címét („Mi a játszma neve?”) akkor tettem fel magamban, amikor sok évvel ezelőtt tanonc voltam egy telefonos lelkisegély-szolgálatnál, és a képzés során szóba került, hogy milyen nehézségek adódhatnak a hívások során. Ekkor említette meg valaki, hogy résen kell lennünk, mert a hívók gyakran az Igen, de... játszmát játsszák. Az illető ki is fejtette, hogy ez mit jelent: a hívó elővezet egy problémát, mi a legjobb tudásunk szerint igyekszünk neki megoldást nyújtani, azonban a hívó erre azt mondja: „Igen, de...” – és itt jön egy kifogás arra nézve, hogy az általunk nyújtott megoldás miért nem elfogadható számára. Mi erre előállunk egy másik ötlettel, de erre is megkapjuk: „Igen, de...” – és így tovább, vég nélkül. Szóval legyünk óvatosak – szólt a konklúzió –, mert könnyen megeshet, hogy a hívók játszmázni kezdenek velünk.

Ekkoriban még megközelítőleg sem értettem a TA lényegét, azonban az Emberi játszmákat már sok évvel korábban olvastam, és emlékeztem erre a játszmára. Berne könyveit olvasva egyértelmű, hogy szerzőjüknek kiváló humorérzéke volt, és ez világosan megmutatkozik többek között az általa bemutatott játszmák és időtöltések frappáns elnevezésében. (Néhány kedvencem, csak ízelítőként: Faláb, Hát nem borzasztó, Megerőszakolósdi, Nahát, hogy maga milyen óriási, Bürgözdi úr!) Ezek az elnevezések szinte kényszerítő erővel bevésődnek az olvasó agyába. Ezért tűnhetett fel nekem, hogy az említett játszmát eredetileg nem így hívják. A pontos név így hangzik: És miért nem…? – Hát igen, de…, és nem mellesleg Berne beszámol róla, hogy a TA történetében ez volt az első, sikeresen beazonosított játszma.

Az őszinteség úgy kívánja, hogy bevalljam: e pontatlanság akkoriban még csupán a sznobériámat bántotta. És zavarta később is, már a telefonos stáb aktív tagjaként, amikor a szakmai megbeszéléseken újra meg újra előjött a panasz, hogy ez vagy az a hívó – ejnye-bejnye! – Igen, de... játszmát játszott az ügyelővel. Ilyenkor magamban mindig rosszallóan morogtam: Miért nem lehet egy szakkifejezést pontosan használni?! Ám még sok év kellett ahhoz, hogy meglássam azt, ami kézenfekvő: a hanyag eleganciával lerövidített elnevezésből épp a lényeg vész el: az, amitől egy játszma játszmának tekinthető.
 

Akkor és csak akkor

A játszmáról már írtam korábban. Most csak a lényeget foglalom össze, emlékeztetőül.

A játszma definíció szerint kiegészítő, rejtett tranzakciók sorozata, amely előre látható kimenetel felé halad, s emellett leírható a következői képlettel: 

A betűjelek a következő fogalmakat jelölik: H = Horog, GyP = Gyenge Pont, V = Válasz, Á = Átváltás, Sz = Szembesülés, Ny = Nyereség.

A TA-ban a játékosokat hagyományosan Fehérnek és Feketének nevezzük. A képlet szerint minden játszma azzal indul, hogy Fehér kiveti a Horgot. Profi játékosok egyszerre több csalival is játszhatnak, várva, hogy valaki valamelyikre majd csak ráharap. Játszma akkor és csak akkor jön létre, ha Fekete személyiségben létezik olyan Gyenge Pont, amelybe a Horog beakadhat. Ez esetben Fekete Választ ad Fehérnek, vagyis ráharap a Horogra. Ezt követi a következő lépés, amely Fehér szemszögéből Átváltás, Feketééből Szembesülés. Fekete ekkor, Berne szavaival élve, áll, mint szamár a hegyen, és az egészből nem ért semmit. A folyamatot az zárja le, hogy mindketten elkönyvelik a maguk Nyereségét, azaz megerősítik a saját én- és világképüket.

(Ha valami a fentiekből nem világos, katt az eredeti cikkre!)

Az És miért nem…? – Hát igen, de… játszma egy lehetséges forgatókönyve a következő:

Fehér (kiveti a horgot): Nagy gondok vannak a munkahelyemen.
Fekete (belemegy a csőbe): Na mesélj!
Fehér (mesél, majd felsóhajt): Hát, most mi a fenét csináljak?!
Fekete: Beszélhetnél esetleg négyszemközt a főnököddel.
Fehér: Az a baj, hogy… (tetszőleges kifogás)
Fekete: És miért nem váltasz munkahelyet?
Fehér: Hát igen, az jó lenne, de… (tetszőleges kifogás)
Fekete (némileg csüggedten): És miért nem próbálod meg azt, hogy… (tetszőleges ötlet)
Fehér: Hát igen, de… (tetszőleges kifogás)
Fekete (tehetetlenül elhallgat)
Fehér (ő is hallgat egy kicsit, majd besöpri a nyereséget): Mindegy, hagyjuk… Gondoltam, hogy nem fogsz tudni segíteni…

Amitől ez a párbeszéd játszma, az a következő:

1. Fehér rejtett tranzakciójának társadalmi szintű üzenete (a Horog) a következő volt: „Brühühü, segíts rajtam!” Ám Fehérnek (elsősorban) nem segítségre volt szüksége. A tranzakció pszichológiai szintű üzenete így szólt: „Kérlek, erősítsd meg a (sorskönyvi döntéseim alapján felépített) világképemet, miszerint a világ veszélyes hely, rajtam pedig nem lehet segíteni!”

2. A Horog betalált Fekete Gyenge Pontjába, mivel az ő sorskönyvi hiedelme szerint ő kizárólag akkor OK, ha lépten-nyomon bevállalja az egyszemélyes Mókus őrs szerepét. Társadalmi szinten adott Válasza így hangzott: („Segítek rajtad!”). Azonban (elsősorban) nem segíteni akart. Az ő rejtett üzenete a következő: „Kérlek, erősítsd meg a (sorskönyvi döntéseim alapján felépített) világképemet, miszerint nem vagyok jó semmire, még arra sem, hogy egy ilyen bagatell kérdésben segítsek valakinek!”

3. Tudattalanul mindketten az első pillanattól tisztában voltak azzal, hogy Fehér Fekete egyetlen ötletét sem fogja elfogadni. Ezért valósulhatott meg a kiegészítő tranzakció. Kicsit olyan ez, mint Rejtő alvilágában: Portás Robb és Buzgó Mócsing cinkelt kockákkal játszanak, „amelyek egyik felükön némi ólommal voltak preparálva, azért ügyes dobással úgy játszhatott velük az ember, hogy a nehezebbik lapjukra essenek, és a jó eredmény ne pusztán a szerencsétől függjön. Miután mindketten ismerték a kockának ezt a tulajdonságát, a játék korrekt volt.” (Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány)

4. A folyamatban egy ponton bekövetkezett az Átváltás: Fehér az Áldozat szerepéből („Brühühü, segíts rajtam!”) átlépett az Üldöző szerepébe („Rossz vagy, nem segítettél!”). A Megmentő szerepben induló Fekete („Segítek rajtad!”) pedig az Áldozat pozíciójában landolt („Brühühü, nem vagyok jó semmire, és ezt az orrom alá is dörgölik!”).

5. Noha e kimenetel előre tudható volt, a végén – a Szembesüléskor – mindketten „rettenetesen meglepődtek”, hogy a dolgok így alakultak. Fehér csalódott és frusztrált, mert nem kapott segítséget, Fekete zavarban van és szégyelli magát, mert nem tudott segíteni.

6. Ezen érzések (Fehér részéről a csalódottság és frusztráció, Fekete részéről a zavar és szégyen) a játszma Nyereségei: mindketten azért mentek bele a játszmába, hogy ezen érzéseket besöpörhessék, és ennek révén megerősíthessék világképüket.
 

Egyedül nem megy

Emlékszik még valaki erre a régi viccre? Üzenet a rögzítőn: „Drágám, 17:30-ra nálad leszek, hogy szeretkezzünk. Ha késnék, kezdd el egyedül!”

Bizonyos dolgokat nem lehet egyedül csinálni. Ilyen a szeretkezés, és ilyen a játszma is. Amit hasonló tartalommal egyedül is lehet csinálni, azt nem úgy hívják. Olyan játszma, hogy Igen, de..., nem létezik, nem létezhet. A játszmához szükséges mindkét fél; nem elég a Horog, kell hozzá Gyenge Pont is, amibe beleakad. Ha neked nincs Gyenge Pontod (vagy van, de az önismereti munkád során ezt felismerted, és a Felnőtt tudatosságával vigyázol, hogy bele ne akadjon semmi), akkor én dobálhatom feléd a Horgaimat napestig – abból bizony nem lesz játszma.

Ha tehát – szomorúan, szemrehányóan vagy dühösen – felteszed nekem a címben írt kérdést: „Miért játszmázol velem?!” – akkor arra egyetlen, valóban adekvát választ adhatok:

– Mert hagyod.

Ez a lemez kárörvendő oldala. A lemez másik oldalán sajnos ugyanez a szám szól, csak éppen fordított szereposztásban. Miután megismertük a játszma fogalmát, kiélesedhet a fülünk arra, hogy felismerjük másoknál a rejtett tranzakciókat, és ha előbb nem is, a Szembesülés során rádöbbenhetünk arra, hogy „a másik már megint játszmázott velünk”. Csakhogy ilyen nincs. Nincs olyan, hogy valaki „játszmázik a másik emberrel”. Csak olyan van, hogy két ember játszmázik egymással.

Így aztán ha én teszem fel magamnak – szomorúan, szemrehányóan vagy dühösen – a kérdést, hogy vajon te miért játszmázol velem, akkor önmagam felé is csak egyetlen őszinte válaszom lehet:

– Mert hagyom.

És hagyni fogom mindaddig, amíg – az önismereti munka során – fel nem ismerem hajdan hozott, sorskönyvi döntéseimet, hogy érvénytelenítsem őket, és Felnőttként új döntéseket hozzak mind a világról, mind önmagamról.