Napokon át gyötrődtem, hogy lehetne közérthetően (1), korrekten (2), ugyanakkor tömören (3) megírni e cikk második részét. Mára világossá vált: sehogy. A hipnózissal kapcsolatos tévhitek oly sokfélék és mélyen gyökerezőek, a korrekt válaszok pedig oly összetettek, hogy a fenti három tulajdonságból egyet kénytelen vagyok beáldozni. S mivel sem korrekt és tömör (ámde érthetetlen) szakszöveg, sem közérthető és tömör (ámde felszínes és pontatlan) „kis színes” megírására nem érzek magamban se kedvet, se képességet, marad a harmadik verzió.
A versenyből tehát a tömörség kerül ki vesztesen. Szegény jó tömörség; sajnálom, kár érte. Ugyanakkor a részvétben nem megyek el addig, hogy társként akarjak csatlakozni hozzá, beállva a vesztesek sorába. Márpedig ha a blogom olvasóit egyszerre öntöm nyakon többtucat oldalnyi információval, abból nyertesként egész biztos, hogy nem jöhetek ki. Arról nem is beszélve, hogy felette kérdéses, mikor lesz nekem arra időm a közeljövőben, hogy egy ültő helyemben a végére jussak e sokrétű témának.
Úgyhogy marad a kevéssé elegáns – azonban praktikus – megoldás: szép apránként több, hosszabb-rövidebb írásban veszem sorra a leggyakoribb tévhiteket, illetve a (szerintem) legfontosabb tényeket.
Kezdjük egy könnyen emészthető falattal:
Mi köze a hipnózisnak a gondolatátvitelhez?
Ahogy apám szokta mondani a megfelelő kontextusban: a két dolog úgy hasonlít egymásra, mint egyik tojás a másik lóhoz. Gyengébbek kedvéért (és egész mondatban, hátha egykori tanító nénim is olvassa): A hipnózisnak semmi köze nincs a gondolatátvitelhez.
Gondolatátvitelnek azt a parajelenséget nevezzük – függetlenül attól, hogy létezik-e, és hogy hiszünk-e benne –, amikor az egyik ember szavak és jelzések nélkül átvisz valami információt a másik agyába. Kísérleti helyzetben az „adó” személy erősen koncentrál az e célra összeállított csomagból kihúzott kártyalapon látható ábrára (mondjuk egy hullámvonalra), a másik helyiségben (vagy akár több száz mérföldre) tartózkodó „vevő” dolga pedig, hogy megmondja, szerinte milyen képet „sugároztak” felé. Az örök kérdés az, hogy a találatok aránya (azon esetekben, amikor nem bűvésztrükkről vagy szélhámosságról van szó) szignifikáns mértékben meghaladja-e azt az arányt, amit a véletlen találgatás produkált volna.
Szerencsére e kérdésben nem kell véleményt nyilvánítsak, mert – mint mondtam – a hipnózisnak köze nincs semmi ilyesmihez. A hipnózis nem némajáték, hanem kifejezetten verbális műfaj. A hipnotizőr beszél az alanyhoz, értelmes szavakat és (többé-kevésbé) értelmes mondatokat mond neki. Világosan tudtára adja, hogy mit szeretne tőle. Az alanynak nem kell semmit „megéreznie”, kitalálnia.
Amint már említettem, Sándor Mátyáson trenírozott kiskamaszként „az autóbusz hátuljában állva fixíroztam az utánunk jövő autó sofőrjét, és azt akartam, vakarja meg az orrát”. Lehet ilyet játszani, ha valakinek ehhez van kedve – ez azonban nem hipnózis. Ha a hipnotizőr azt szeretné, hogy az alany vakarja meg az orrát, akkor azt mondja neki:
– Kérem, vakarja meg az orrát!
Amennyiben ún. indirekt szuggesztiót alkalmaz, akkor esetleg ezt mondhatja:
– Ha időközben bármi zavarót érez, például viszketni kezd az orra, nyugodtan tegyen meg bármit, amire a kényelméhez szüksége van.
Ez már trükkös dolog, és kétségtelen, hogy a hipnotizőr nem egészen azt mondja, amit gondol. De kétségkívül mond valamit. A hipnózis – a számos lehetséges definíció szerint – nem más, mint egy kommunikációs forma. Hogy e kommunikációs folyamatban a résztvevők pontosan milyen módon és milyen céllal kommunikálnak, az részletkérdés (ha mégoly izgalmas is). Az azonban vitán felül áll, hogy a hipnotikus kommunikáció eszköze a nyelv.
Igéző tekintet, rendkívüli akaraterő
A fentiekből következik, hogy Sándor Mátyás (vagy bármely más hipnotizőr) szúrós szeme tökéletesen indifferens a hipnózis folyamatában. A hipnózishoz nem szükséges sem busa szemöldök, sem rezzenéstelen szemhéj. Mi több, extra erős koncentráló készség vagy átlag feletti akaraterő sem kell hozzá.
A hipnózis alapvetően a gyógyítás eszköze. Márpedig a gyógyítás évezredeken keresztül összemosódott a varázslással, a természetfeletti erőkkel való kapcsolattartással. A sámán olyasvalaki, akiben titokzatos erő lakik, aki ijesztő külsővel és bizarr rítusokkal parancsol a gonosz szellemeknek – többek között azoknak, akik a betegségek okozói. Noha az ezen hiedelmek alapjául szolgáló világnézet már idegen tőlünk, maradványtünetei mind a mai napig élnek bennünk. Minél inkább közelít orvosunk megjelenése az archetipikus varázslófigurához (vagy ha a főorvos legalább azzal jelzi a pórnéptől való különbözőségét, hogy nagyvizit során az őt követő fehér köpenyes slepptől eltérően öltönyben masírozik be a kórterembe), annál jobban bízunk szakértelmében, egyszersmind saját gyógyulásunkban.
A szavak segítségével történő gyógyítás feltehetőleg egyidős az emberiséggel. Hosszú időnek kellett eltelnie – és ezalatt sok tízezer oldalt kellett teleírni mind kevesebb butasággal és mind több tényszerű megállapítással – ahhoz, hogy sikerüljön különválasztani a lényeges elemeket a lényegtelenektől. Az újkori hipnózis kulcsfigurája, a 18. századi Franciaországban működő Franz Anton Mesmer egy sötét teremben álló, vízzel teli kádhoz terelte betegeit. A kádból rudak álltak ki, a betegeknek ezeket kellett megfogniuk. Mesmer a betegek közt járkált, megérintette őket varázspálcájával, és – csodák csodája – számos beteg valóban meggyógyult. Hogy eközben mit mondott vagy mit nem, arról nem szól a fáma (én legalábbis nem tudok róla). Mesmer maga meg volt győződve arról, hogy valami titokzatos folyadék, az általa „mágneses fluidum”-nak nevezett valami áramlása a ludas a gyógyulásban.
Mintegy ötven évvel később, a 19. század elején a skót James Braid bányaorvos már jelentősen visszavett az effektekből. A kényelmes székbe ültetett betegeket arra szólította fel, hogy figyeljék egy gyertyának egy üvegpalack nyakáról visszaverődő fényét. A páciensek szeme rövid idő után elfáradt és lecsukódott. Braid az így kialakult állapotot a neurohipnotizmus („idegi alvás”) műszóval jelölte (görög hüpnosz = alvás). Innen terjedt el a köznyelvbe is a mindmáig használt hipnózis szó.
További száz év elteltével (a 20. század első feléről van szó) már a gyertya is bevonult a felesleges, anakronisztikus kellékek közé, de az a hiedelem, hogy a hipnotizőrnek erős akarattal és sziklaszilárd jellemmel kell rendelkeznie ahhoz, hogy „hipnotikus álomba” vigye a beteget vagy kísérleti személyt, rendületlenül tartotta magát a köztudatban. Maga Freud, aki hosszú időre taccsra vágta a hipnózist, megjelenésében és habitusában ugyancsak ráerősített e sztereotípiára.
Újabb ötven év múlva a hipnotizőr ellentmondást nem tűrő, parancsoló attitűdjét és a szemfixációs technika egyeduralmát is az avítt kacatok között találjuk. Azonban a 20. század harmadik harmadának elején még mind az orvosok, mind a nagyközönség úgy gondolt a hipnózisra, mintha az valami alvásszerű állapot lenne, amibe a hipnotizőr kitartó munkával „beledumálja” az alanyt. Az amerikai Milton H. Erickson terápiás gyakorlata mutatott rá arra, hogy a hipnózis kialakításához nincs okvetlenül szükség hosszú szövegelésre, a magyar Bányai Éva pedig egyszer s mindenkorra leszámolt azzal az elképzeléssel, hogy a hipnózis „részleges alvás”.
A folytatásban ezekről lesz szó.
(Folyt. köv.)
Utolsó kommentek