„Azt hiszem, a szex jobb, mint a logika – csak nem tudom bizonyítani” – mondja az ismert graffiti. A jelen írás nem a szexszel foglalkozik, sőt – az alábbi ősrégi vicc keltette látszat ellenére – még csak nem is a melegséggel vagy a homofóbiával.

Pap Jancsi sétál az utcán, egyszer csak valaki nekigyalogol. Látja, hogy egy barátja.
– Jaj, bocsáss meg, nem vettelek észre. Tudod, olvastam.
– Mit olvasol?
– Logikát.
– Mi az a logika?
– Nézd, elmagyarázom neked egy szemléletes példán. Van akváriumod?
– Van.
– Nos, ebből logikusan az következik, hogy szereted a halakat. Eszerint viszont minden bizonnyal szereted a halászlét is. Ha pedig így van, akkor nyilván szereted azokat a szép asszonyokat is, akik a halászlét főzik. Tehát: nem vagy buzi.
– Nahát, ez fantasztikus! – lelkendezik Pap Jancsi, és gyorsan ő is vesz egy logikakönyvet. Megy az utcán, közben olvas, és nekiütközik egy másik barátjának.
– Jaj, bocsáss meg, nem vettelek észre. Tudod, olvastam.
– Mit olvasol?
– Logikát.
– Mi az a logika?
– Nézd, elmagyarázom neked egy szemléletes példán. Van akváriumod?
– Nincs.
– Akkor buzi vagy.

Tehát nem szex, nem melegség, nem előítéletek: logika. Mégpedig a logika szerepe az önismeretben.

Mi az a logika?

Semmi esetre sem az, amit Pap Jancsi vagy a barátja fentebb előadott. Az ilyen gondolatmenet legfeljebb egy gyenge Sherlock Holmes paródia. Emlékszünk, ugye: a briliáns következtetéseiről ismert detektív egy sétapálcából megállapítja tulajdonosa életkorát, foglalkozását, lakhelyét, nevét és kutyája fajtáját. E levezetések ínycsiklandozóak lehetnek az olvasónak – csak éppen vajmi kevés közük van a logikához. Inkább példázzák a jó megfigyelőképességet, valamint az intuícióra alapozott szerencsés tippelést.

A logika a helyes következtetés tudománya. Márpedig abból, hogy valakinek van-e akváriuma, semmilyen módon nem következik az illető szexuális orientációja. Az ilyen következtetés helytelen. Nem azért, mert „illetlen”, „méltatlan” vagy „előítéletes”, hanem mert egyszerűen nem felel meg a logika – mint tudomány – követelményeinek.

De mi köze mindennek a pszichológiához (önismerethez, személyiségfejlődéshez, terápiához)? Hát csak annyi, hogy hétköznapi gondolkodásunkban felettébb gyakran fordulnak elő téves következtetések. Márpedig a következtetések (akár igazak, akár tévesek) gondolatok, a gondolatokról meg tudjuk, hogy ők okozzák az érzéseinket. Ha például adott szituációban fölbukkan a fejemben egy olyan negatív automatikus gondolat (NAG), hogy „Elemér utál engem”, akkor ettől alighanem rosszul fogom érezni magam.

Hogy általában mit kezdünk egy NAG-gal a kognitív terápiában, arról a fentebb linkelt írásokban bőven esett szó. Itt most koncentráljunk arra, hogy a NAG gyakorta nem más, mint következtetés, amelynek téves volta könnyen belátható pusztán attól, hogy tisztában vagyunk néhány logikai alapszabállyal.

Nem vállalkozom arra, hogy a blogon komplex logikai bevezetővel szolgáljak – gondolom, ez mindenkinek örömére szolgál. Azonban van egy-két olyan logikai formula, amelyekről úgy gondolom, ismeretük kifejezetten hasznos lehet a mindennapokban. Ugyanis segítségükkel minden további agytorna nélkül beláthatjuk egy-egy gondolatunk téves voltát. Márpedig ez – a kognitív modell értelmében – szinte automatikusan vezet érzéseink megváltozásához.

E formulák hangzatos latin neveket viselnek; alább én is így emlegetem őket. Egyrészt mert valaha így ismertem meg őket, másrészt mert sznob vagyok, és bár nem tudok latinul, szeretek úgy csinálni, mintha tudnék.

Post hoc ergo propter hoc

E kifejezés azt jelenti: utána, tehát miatta, és könnyen belátható, hogy ez hibás következtetési forma. Csakhogy e könnyen beláthatóság többnyire olyan helyzetekre korlátozódik, amikor az ember egy viszonylag jól fűtött szobában logikáról szóló cikkeket olvasgat. Amikor élesben megy a dolog, a legjobban képzett logikatudós is belesétálhat ebbe a csapdába.

Ennek magyarázata az, hogy az okság bonyolult filozófiai fogalom. Olyan bonyolult, hogy itt bele sem megyünk a részleteibe, már csak azért sem, mert nem értek hozzá. Elégedjünk meg annyival, hogy a dolgok között oki összefüggés vagy van, vagy nincs; mi, emberek, azonban úgy vagyunk összerakva, hogy okságban gondolkodjunk. Amit látunk, az a dolgok időbeli egybeesése (egymást követése); amit fölfogunk, az a dolgok oksági viszonya. Ezt mondja a józan eszünk, és komoly tudományos ismeretek szükségesek annak belátásához, hogy nem a villámlás okozza az utána következő mennydörgést.

Az tehát, hogy összefüggéseket látunk ott, ahol valójában nincs, emberi sajátosság, és az egészséges emberek nap mint nap elkövetik ezt a logikai hibát. Amikor azonban ezt valaki túlzásba viszi, az pszichiátriai tünet, ún. vonatkoztatásos téveseszme. Az egészség és a betegség közötti határ természetesen nem egyértelmű. Egy paranoid szkizofrén betegnek is lehetnek jó pillanatai. És egy alapvetően rendben levő ember is gondolkodhat kórosan.

A fenti következtetési formula hibás voltának tudatosítása számos kellemetlenségtől megvédhet, elsősorban az alaptalan önmarcangolástól és a hiú ábrándoktól.

A nescire ad non esse

Lefordítva: a nem ismertről a nincs-re (való következtetés). Ez az egyik leggyakoribb logikai hiba. Valamiről csupán annak alapján gondoljuk azt, hogy nem létezik, hogy nem tudunk a létezéséről. A hiba abban rejlik, hogy – nem tudatosan – egyenlőségjelet teszünk a „Létező dolgok” és az „Általunk ismert dolgok” halmaza közé. Mivel az általunk ismert dolgok halmazában nem szerepel piros pöttyös, ötlábú elefánt, ebből levonjuk a – hibás – következtetést, hogy piros pöttyös, ötlábú elefánt nem létezik.

De hát mi ezzel a baj? Hiszen valóban nem létezik piros pöttyös, ötlábú elefánt! Miért volna hibás a következtetésünk?

A logika szempontjából nem az a kérdés, hogy létezik vagy nem létezik, hanem az, hogy hogyan jutottunk el annak kijelentéséig, hogy létezik vagy nem létezik. A piros pöttyös, ötlábú elefánt esetében a hibás következtetés véletlenül helytálló eredményhez vezet. Azonban mi a helyzet akkor, ha ugyanezen képletbe más változókat helyettesítek be? Például:

Az általam ismert dolgok halmazában – mondja magában az ismert vicc székely bácsija – nem szerepel olyan állat, amelynek négy méter hosszú nyaka volna. Tehát ilyen állat nincs – nyilatkoztatja ki fennhangon a zsiráfketrec előtt.

Lássuk meg, hogy a következtetés pontosan ugyanaz, csak éppen most olyan változót használtunk, amely látványosan leleplezi annak logikailag hibás voltát. De mi van akkor, ha nem ilyen magától értetődő a végeredmény? A piros pöttyös, ötlábú elefántról tudjuk, hogy nem létezik. A zsiráfról meg, hogy de. Ellenben mi a helyzet a szőke herceggel/hercegnővel?

Az általam ismert dolgok halmazában nem szerepel olyan egyedülálló, becsületes, megbízható, okos, megfelelő egzisztenciával rendelkező férfi/nő, akinek én tetszenék és aki engem szeretni tudna. Ebből következik, hogy ilyen férfi/nő nem létezik. (Azaz magányos és boldogtalan élet vár rám.)

A következtetés jellege ugyanaz: a nem ismertből következtetünk a nincs-re. Következtetésünk logikailag hibás, de mivel ezt nem látjuk be, az eredményt hajlamosak vagyunk elfogadni. S mivel az eredmény jelen esetben egy meglehetősen negatív gondolat, végeredményként adott a szomorúság, a rossz kedv – hosszabb távon pedig a depresszió.

E logikai hiba belátása természetesen önmagában még nem elég a depresszió fekete verméből való kikapaszkodáshoz – de első nekirugaszkodásnak megteszi.



Továbbra is egyetértek azzal, hogy a szex jobb, mint a logika, de a cikk fele sajnos még akkor is hátra van. Ez azonban ne tartson vissza attól, hogy pihenj egyet: igyál egy kávét, menj el sétálni, vagy akár feküdj le aludni. Folytatni utána is lehet – sőt szerintem érdemes is. :-) 

Az esse és a posse

E szavak szótári jelentése: „lenni” és „képesnek lenni”; jelen értelemben: „van, létezik”, illetve „lehetséges, létezhet”. Logikai jelentősége ennek az, hogy az egyikből következik a másik, a másikból azonban nem következik az egyik, továbbá az egyik tagadásából következik a másik tagadása, a másik tagadásából viszont nem következik az egyik tagadása. Ez már önmagában elég bonyolultnak hangzik. Ráadásul a hétköznapi intuíciónk sokszor elégtelen annak felismeréséhez, hogy e négy lehetséges következtetés közül melyik kettő helyes és melyik kettő hibás. Nézzük sorra őket!

A posse ad esse
Ez a „lehet”-ből a „van”-ra való következtetés gyakorlata. Jegyezzük meg egyszer s mindenkorra, hogy e következtetési formula helytelen. Abból, hogy valami a természeti törvények alapján elvileg létezhetne, nem következik, hogy valóban létezik is, sőt az sem, hogy valamikor a jövőben létezni fog.

Mi ennek a gyakorlati jelentősége?
 
Rengetegen veszik meg évtizedeken keresztül, hétről hétre a lottószelvényt, mert intuíciójuk azt mondja, hogy egyszer majd rájuk köszön a szerencse. Elvileg létezhet olyan eset, hogy öttalálatos szelvényem legyen? Hát persze. Következik ebből, hogy ez a lehetőség valaha valóra fog válni? No igen, szeretném, ha következne – azaz, ha helytálló lenne az a posse ad esse következtetésem –, de a „szeretném” sajnos kevés ahhoz, hogy kompenzálja az eredendő logikátlanságot.

A fenti téves következtetés felismerése lehet az orvosság megannyi csodavárásra. „Majd csak jön egy tuti állásajánlat.” „Előbb-utóbb történik valami, és rendbe jön a házasságunk.” „Miért ne futhatnék össze véletlenül életem nagy szerelmével?” Elvileg persze jöhet egy jó állásajánlat; történhet spontán módon valami, ami rendbe hozza a megromlott kapcsolatot; bekopoghat az ablakon a nagy Ő – csak éppen az elvi lehetőségekből korántsem következik, hogy ezek valamelyike a gyakorlatban be is következik. Viszont ha ezzel áltatjuk magunkat, ha tétlenül várunk arra, hogy az elvi lehetőségek egyszer csak valósággá válnak – akkor jó eséllyel lemaradunk saját életünkről.

Ab esse ad posse
Ez az előzőekben írt ellentettje: a „van”-ból a „lehet”-re való következtetés. Ez a formula logikailag helyes. Azt jelenti, hogy a gyakorlatban csakis olyan dolgok léteznek (és léteztek a múltban), amelyek elvileg létezhetnek. Vagyis egy esemény, egy jelenség egyszeri előfordulása logikailag elegendő bizonyíték arra, hogy ezen esemény, jelenség elvileg máskor is megtörténhet.

Mi ennek a jelentősége a pszichoterápiában? Magam úgy tapasztalom, hogy e logikai formula ismeretének hiánya jelentősen megnehezíti az alacsony önértékelésű emberek életét, hát még, ha aktuálisan depressziósak is. E pszichés állapotok hátterében igen gyakran húzódik meg azon alaphiedelem, hogy „nem vagyok kompetens”. Nem valamilyen konkrét helyzetben, hanem általában. Ebből következik, hogy „nekem úgysem fog sikerülni” ez vagy az. Olyan dolgokról van szó, mint egy vizsgán átmenni, egy házastársi konfliktust rendezni, egy állásinterjún elfogadhatóan szerepelni, egy pánikrohamot túlélni, egy pókkal való találkozás során nem elájulni, egy éjszakát végigaludni, stb.

Ám a beszélgetések során többnyire kiderül, hogy előfordult már olyan az adott ember életében, amikor az adott dolog (bizonyos szituációban, ilyen-olyan mértékben) igenis sikerült (esse). Csak éppen ennek semmi jelentőséget nem tulajdonít; a kicsinyítés nevű kognitív torzítás alkalmazásával korai saját tapasztalatáról mindössze azt mondja, hogy „véletlen”, hogy „vak tyúk is talál szemet”, vagy hogy „az egész más volt”. Holott – ab esse ad posse következtetve – bizton állíthatná, hogy ha csak egyszer is sikerült az adott dolog, akkor elvileg máskor is sikerülhet.

Figyelem! Azt kijelenteni a fentiek alapján, hogy „egyértelműen sikerülni fog”, már nem helytálló, hiszen ez már a posse ad esse következtetés lenne, amiről láttuk, hogy helytelen.

A non esse ad non posse
Ez a „nincs”-ből a „nem lehet”-re való következtetés, amely formula logikailag helytelen. Abból, hogy valami pillanatnyilag nem létezik (sőt: abból, hogy soha nem is létezett) korántsem következik, hogy a jövőben sem létezhet. Ennek belátása a problémamegoldás során kaphat jelentőséget, amikor már belefáradtunk a keresésbe.

– Nem tudok leszokni a dohányzásról.
– Bármit csinálok, képtelen vagyok lefogyni.
– A férjemmel nem lehet szót érteni.
– A feleségem soha nem fogja megbocsátani nekem ezt a dolgot.
– Miért most vennének fel az egyetemre, ha eddig nem vettek fel?
– Rendetlen/kényszeres/kávéfüggő/stb. vagyok, és kész.
– Az empátia nem az én műfajom.
– Kétszer meghúztak vizsgán, ez nekem nem megy.

Holott attól, hogy a megoldást eddig nem találtuk meg, még lehetséges, hogy van megoldás. Előfordulhat, hogy eddig rossz helyen kerestük. Mi több, hajlamosak vagyunk bent ragadni abban a mókuskerékben, hogy ha egy megoldási kísérletünk egyszer nem működött, akkor legközelebb ugyanazzal próbálkozunk, csak még inkább, még jobban, még erősebben. Aztán újra meg újra, ugyanazzal. Majd miután hetvenhetedszerre is kudarcot vallottunk valamivel (mondjuk azzal, hogy egy szelet párizsival beverjünk egy szöget a falba), feladjuk, és kijelentjük: „Ezt a szeget nem lehet beverni.” Pedig lehet, csak más eszköz után kell nyúlnunk. Ahogy az NLP tanítja:

„Ha mindig azt teszed, amit mindig is tettél,
akkor mindig azt fogod kapni, amit mindig is kaptál.
Ha az, amit kaptál, nem tetszik,
tegyél valami mást!”

Ám ne feledkezzünk meg a fenti figyelmeztetésről: az afeletti kitörő örömünkben, hogy elvileg lehet megoldás valamire, amivel már régen szenvedünk, de essünk bele a pozitív gondolkodás a posse ad esse jellegű, hurráoptimista csapdájába.

A non posse ad non esse
A „nem lehet”-ről a „nincs”-re következtetés logikailag helyes. Amennyiben elvi alapon bizonyosak vagyunk abban, hogy 2-nél nagyobb páros prímszám nem létezhet, értelmetlen és fölösleges erőfeszítés lenne erőforrásainkat az irányba csoportosítani, hogy „hátha mégis találunk egyet”. Ha tudjuk, hogy az örökmozgó létezése fizikai képtelenség, akkor nem racionális nekiállni azon töprengeni, hogy hogyan készíthetnénk el.

Na mármost, ezzel a logikai formulával van egy kis bökkenő. Először is hadd idézzem itt egy versemet, amelyet 14 éves koromban írtam:
 

Anélkül, hogy akár sok évtizeddel ezelőtti önmagamat kívánnám igazolni, akár a verset elemezni, egyvalamit leszögezhetünk: az emberiség történelmében sokszor előfordult már olyan, hogy a tudomány vagy a közvélemény kijelentette valaminek az elvi lehetőségét lehetetlenségét, aztán jött egy arcátlan nyikhaj, és – fütyülve a lehetetlenségre – megvalósította a kérdéses dolgot. „Egyszerűen semmibe vettem egy axiómát” – mondta Einstein.

Mi következik ebből? Legalább két dolog.

Nem vállalom magamra, hogy eldöntsem azt az ismeretelméleti kérdést, hogy egyáltalán bizonyítható-e bármiről, hogy nem létezhet. Azt azonban szeretném jelezni, hogy e kérdés igenis létezik a filozófiában. Azért létezhet, mert a filozófusok elég érdekesnek találják ahhoz, hogy létezzen. Ebből pedig, ha más nem is, az mindenképp adódik, hogy valaminek a nemlétezését bizonyítani korántsem rutinfeladat.

A másik dolog: Mivel előfordult már olyan, hogy valaki megvalósította a lehetetlent, ab esse ad posse alapon kijelenthetjük, hogy a lehetetlen megvalósítása elvileg lehetséges. Ez így paradoxon.

A paradoxon feloldása

Feloldani a paradoxont úgy tudjuk, ha tudomásul vesszük: valaminek a lehetősége vagy lehetetlensége soha nem abszolút érvényű tulajdonság, csupán egy adott rendszeren belül érvényes. Ha kilépünk a rendszer keretei közül – tehát ha megvalósítjuk az ún. másodfokú változást –, az, ami az imént lehetetlen volt, most játszi könnyedséggel megoldható. És fordítva: az a megoldás, ami egykor (egy adott időben és helyzetben) működött, most tökéletesen hasznavehetetlennek bizonyulhat.

Mindezen felismerések gyakorlati következménye meglehetősen szerteágazó.

Először is érdemes csínján bánni annak kijelentésével (vagy ha mások jelentik ki, elfogadásával), hogy valamely – alkalmasint kívánatos – dolog bekövetkezte lehetetlen. Előfordulhat, hogy nagyon is lehetséges, csak éppen más eszközzel, más rendszerben. Esetleg újra kell definiálni a játékszabályokat. Lehet, hogy bizonyos szereplőket ki kell hagyni a történetből, vagy éppen érdemes bevonni egy külső segítőt. E lépések egyike sem garantálja ugyan a megoldást, azonban segíthet az elakadásban.

Másodszor hasznos lehet föltennünk a kérdést: Ugyan miért akarjuk párizsival beverni a szöget? Ismeretelmélet ide vagy oda: igenis vannak olyan dolgok az életünkben, amelyekről a legokosabb dolog belátni, hogy lehetetlenek. Persze megeshet, hogy majd jön valaki, aki figyelmen kívül hagyja az axiómát, és sikerül neki, ami nekünk nem. Ám ez nem jelenti azt, hogy részünkről okos, értelmes, racionális lépés lenne tovább lovagolni a szemlátomást döglött lovon. Előfordulhat ugyan, hogy a lóról kiderül, hogy nem halt meg, csak alszik, csak éppen nem valószínű. És az erre való bazírozás sokba kerülhet. Egyszerűen nem éri meg. A nem működő megoldást érdemes elengedni. Ezt persze sokszor nehéz elfogadnunk, mert ha mégis működne a dolog, az nagyon nagy haszonnal járna. Ebből az el nem fogadásból élnek a szerencsejátékot üzemeltető cégek.

Harmadszor: tegyük fel ismét az iménti kérdést! De most lépjünk túl azon, hogy belátjuk értelmetlen viselkedésünk haszontalanságát, és ragaszkodjunk makacsul annak megválaszolásához: miért tesszük, amit teszünk? Hát jó hülyének lenni? A válasz megfogalmazásában segíthet az itt linkelt írásban foglaltak végiggondolása. Persze ezen az úton járva kitesszük magunkat azon fenyegetésnek, hogy megértjük saját sorskönyvünket, felismerjük, hogy milyen zsetonokat gyűjtünk, és a végén még elkezdünk autonóm életet élni – urambocsá, boldogok leszünk.

Az önismeret veszélyes üzem.