Az ember azt gondolná, hogy ez a pszichológia alapkérdése. Nem az – amint ezt a bő három évvel ezelőtt keletkezett Hapci-szótár-ban az alábbiak szerint kifejtettem:
 
„Psziché. A görög pszükhé szó többnyire azt jelenti: lélek. (Latin fordítása: anima.) Hogy a lélek szó mit jelent, az már keményebb dió, ugyanis több mindent jelent. Elsősorban is évszázadokra elegendő mennyiségű gumicsontot a filozófusok és teológusok számára. A lélekkel kapcsolatos kérdések közül az első, hogy van-e. A második, hogy – feltéve, hogy van lélek – lényegét tekintve különbözik-e a szellemtől (görögül pneuma, latinul spiritus). A harmadik kérdés, hogy a pszichológia tudománya mit válaszol ezekre a kérdésekre. Erre a kérdésre a legkönnyebb felelni: Semmit. A pszichológia („lélektan”) nevű tudomány érdeklődési körén az a valami, amit a filozófusok és teológusok léleknek hívnak, és aminek a létét vallják vagy tagadják, maximálisan kívül esik.”

Eddig az – önmagamtól vett – idézet. Az utóbbi időben azonban szöget ütött a fejembe, hogy attól, hogy a pszichológiának nincs válasza a fenti kérdésre, nekem még lehet. (Hogy a pszichológiát miért nem érdekli ez a kérdés, a fenti cikkben azt is kifejtem.) És akik rendszeresen áldoznak idejükből és figyelmükből arra, hogy elolvassák a pszichológia és a pszichoterápia témájában írott eszmefuttatásaimat, azok – amíg a sématerápiás sorozatom következő darabjára várnak – esetleg kíváncsiak lehetnek arra, hogy mit gondolok erről a közvéleményt sok évszázada megosztó kérdésről.

...11000101100000101...

Azt gondolom, hogy számomra a válaszadás akkor a legkönnyebb, ha egy analógiához folyamodom. Ez az analógia pedig – rossz szokásom szerint – a számítógép. Nem azért, mert hű, de milyen jól értek hozzá. Ellenkezőleg. Azért, mert a számítógépnek egyrészt nagyjából átlagos felhasználója vagyok, másrészt a számítógép belső működéséről való ismereteim is nagyjából az átlagos felhasználó szintjén vannak.

Ezek után tegyük fel a kérdést: Van-e a számítógépnek lelke?

Micsoda marhaság.

Egyrészt nyilvánvaló, hogy a számítógép egy tárgy, mi több: ember alkotta tárgy. Ha elég okosak vagyunk, akkor ismerjük minden apró kis kütyüjét – ugyanis a számítógép semmi egyébből nem áll, mint apró kis kütyükből. A gyártás folyamán egyetlen olyan pillanat sincs, amikor valaki titokzatos módon lelket lehel a gépbe – ez tény. Nincs semmi más, csak a kütyük, amelyeknek egy adott időpillanatban egy része épp áram alatt van, más része nincs áram alatt. Ennyi – ilyen egyszerű.

Gyorsan tegyük hozzá azt is, hogy, bár a fenti bekezdés csak a hardverről szól, ugyanez igaz a szoftverre is. A szoftver nem csinál egyebet, mint ilyen-olyan módon szabályozza, hogy a hardver mely részei legyenek áram alatt (ezt jelölhetjük 1-gyel), illetve ugyanakkor mely részei maradjanak áram nélkül (ezt jelölhetjük 0-val). Az informatika alaptétele, hogy bármi, amit a számítógép produkál (illetve amit mi produkálunk a számítógéppel), leírható 1-esek és 0-k sorozatával. Az egyszerű pasziánsztól és a csicsás tipográfiával készült tini weblapoktól kezdve, a közösségi portálokon és cukin hancúrozó cicákon át, a multimédiás kalandjátékokig és az űrhajók vezérléséig. Bármi, kivétel nélkül.

Ez volt az „egyrészt”. A „másrészt” ezzel szemben az, hogy mindenki, aki már dolgozott huzamosabb ideig számítógéppel, az pontosan „tudja”, hogy a gépnek igenis van lelke, és hogy hülye, aki azt állítja, hogy nincs. Ápolni kell, gondoskodni róla, vigyázni rá, okosan és jóindulattal kommunikálni vele. Sok millió ember mindennapi tapasztalata, hogy a gépnek van önálló élete, akarata, és főleg: képes bosszút állni rajtunk, ha nem elég szépen szólunk hozzá.

Jó, persze. Ez így, betű szerint, nem igaz. De valahol mégis. Betű szerint tényleg az a helyzet, hogy mindaz, amit a gép művel, végső soron kifejezhető nyitott és zárt áramkörök (azaz 1-esek és 0-k) segítségével. De a kulcsszó itt a „végső soron”. Ez a „végső sor” ugyanis jószerével soha nem valósul meg – a hétköznapi életben legalábbis. Nincs olyan elvetemült kocka a világon, aki a pizzáját 1-esek és 0-k bepötyögésével rendelné meg a neten. (Vagy ha volt is valaha, mára bizonyosan éhen halt, mert hogy a pizzája nem érkezett meg, az fix.)

Igen, a helyzet az, hogy a számítógépnek nyilvánvalóan nincs lelke – bánni azonban csak úgy tudunk (lehet, szabad, érdemes stb.) vele, mintha lenne.

Az „elegendő nagyságú” papír

És mi a helyzet az emberrel?

A válasz továbbra is hit kérdése. Ami az én hitemet illeti: ugyanaz, mint a számítógéppel.

Az ember rettenetes mennyiségű sejtből áll. Csak ami az agyban lévő idegsejteket (neuronokat) illeti, azokból is van több mint százmilliárd (100.000.000.000). Nem összesen: fejenként. Ezek mindegyike tízezer másik neuronhoz kapcsolódik. Az így létrejött kapcsolatok (szinapszisok) száma emberi ésszel még annak is felfoghatatlan, aki megérte az 1945–46-os magyarországi hiperinflációt. Ehhez a szerkentyűhöz képest, ami az emberi agy, a legbonyolultabb számítógépünk is csak csattogós szárnyú falepke.

A magam részéről az a véleményem, hogy ez a szerkentyű elegendően bonyolult ahhoz, hogy működésével bármely emberi – ezen belül: mentális – jelenséget leírhassunk. Ha elegendő nagyságú papírunk lenne, amelyet teleírhatnánk kémiai képletekkel, akkor vegyjelekre, számokra és műveleti jelekre redukálhatnánk bármit, amit emberi elme valaha produkált. Azt is, hogy én ezt a szöveget írom, azt is, hogy te most épp olvasod, és közben vagy lelkesen bólogatsz, vagy a fogadat csikorgatva állapítod meg a szerzőről, hogy „ez nem komplett”. És bármely komponált vagy eljátszott zenét, bármely szerelmes verset, bármely vallásos vagy misztikus élményt, nem is beszélve Uri Geller elgörbített kanalairól, meg azokról, akik még akkor is hajlamosak hinni a telekinetikus kanálgörbítésben, amikor az elgörbülő kanál már a budapesti Figaro Bűvészboltban is kapható 4200 Ft-ért.

A probléma csupán az „elegendő nagyságú papírral” van – pontosan ugyanúgy, mint a számítógépnél a „végső soron”-nal. Akkora papír ugyanis, amelyre akár csak egy ócska rendőrvicc elmondásának folyamata rávezethető volna kémiai képletekkel, nem létezik – nem létezhet. Ugyanolyan elképzelhetetlenül sok vegyjelet és számot kéne leírni egy rendőrvicc kémiai lekottázásához, mint ahogy teljesen elképzelhetetlen egy pizzarendelés 1-esek és 0-k felsorakoztatásával.

Az ember pszichés működése tehát elvileg kifejezhető lenne kémiai formulák tömkelegével. Gyakorlatilag azonban nincs ember és nincs gép, amely ezt a folyamatot akár csak megközelíteni is képes volna. Ezért az iménti materialista eszmefuttatás (amelynek konklúziója tehát az, hogy az embernek nincs lelke, és amelyről még egyszer mondom: ez nem „az igazság”, még csak nem is „a pszichológia” igazsága, csupán az én aktuális világnézetem megfogalmazása) ugyanúgy csupán „egyrészt”-nek tekinthető, mint fentebb, a számítógépes analógiánál.

A „másrészt” itt is hasonló: az embernek nyilvánvalóan van lelke.

– Aki volt már csak egyszer is szerelmes...
– aki gyászolt már valaha életében...
– aki ébredt fel ordítva rémálomból...
– akinek bejött valami döbbenetes megérzése...
– aki imádkozott már valamiért, és megkapta azt...
– aki sírt már egy könyv olvasása vagy film nézése közben...
– aki várt már a saját vagy a kedvese szövettanijának eredményére...
– aki részegült már meg a közeledő tavasz leheletétől...
– akiben kelt már életre egy zene pár taktusa vagy egy verssor...
– aki látta már egy várandós nő arcát megszépülni és a tekintetét kitisztulni...

– ...az pontosan tisztában van azzal, hogy az emberre, még akkor is, ha papírforma szerint vallott világnézete szerint nincs lelke, csak úgy tud (lehet, szabad, érdemes stb.) tekintenie, mintha lenne.

Másként egyszerűen nem megy. Nem érdemes.