Lehet-e témája egy alapvetően pszichológiai blognak a Pannonhalmi Bencés Gimnázium egykori sztártanára, M. atya, akit „illetlen érintések” és „lelki terror” miatt bocsátottak el állásából, egyszersmind a szerzetesrendből? Mi az, hogy – a minden szemszögből borzasztó történet csak úgy hemzseg a külön-külön, önálló posztokért kiáltó motívumoktól.
Ez nem fog megtörténni.
Bár írhatnék, nem írok arról, hogy az érintett gyerekeknél a történtek milyen korai maladaptív sémákat alakíthattak ki, illetve erősíthettek meg.
Nem írok arról, mi a különbség a pedofília és az efebofília között (az ismert tények tükrében – a közbeszéddel ellentétben – az esetnek nincsenek pedofil vonatkozásai).
Nem írok arról sem, hogy az ország számos „elit gimnáziumnak” nevezett versenyistállójából lehetne olyan rémtörténetek sokaságával sokkolni a nagyérdeműt, amelyek maximálisan kimerítik a „lelki terror” fogalmát – csak mivel történetesen híján vannak bármiféle fülledt, kedélyborzoló szexuális felhangnak, nem ütik át a média ingerküszöbét.
Nem írok bővebben arról sem, hogy mi mindenről nem írok.
Két dologról írok csupán, azokról azokról is jószerével csak a gondolatfölvetés szintjén.
Pallasz Athéné?
A Sorskönyv nélkül rutinos olvasói tudhatják, hogy az itt található írások nyíltan szembefordulnak azzal a mainstream ember- és világképpel, amely szerint vannak „jó emberek” és „rossz emberek”, vannak „normálisok” és „abnormálisok”, „erkölcsösek” és „züllöttek” stb. A minap épp a legutóbb bemutatott korai maladaptív séma, a Feljogosítottság–grandiozitás kapcsán került elő ez a kérdés. Jóllehet a cikkben arról az esetről írok, amikor „valaki birodalmi lépegetőként gázolja le környezetét”, egy kommentben érkező felvetésre határozottan visszautasítottam, hogy bárki embert is „birodalmi lépegetőnek” tekintsek, azaz azonosítsam a viselkedést magával a személlyel.
Meggyőződésem, hogy egyetlen ember sem „statikusan valamilyen”.
Egyrészt az, hogy én ma, 2015 nyarán miként gondolkodom, érzek, észlelem a körülöttem lévő világot és az embereket, illetve miként cselekszem – ez korántsem egységes, homogén valóság. Számtalan tényező határozza meg, hogy Szülői, Felnőtt vagy Gyermeki énállapotban vagyok éppen. Ezt itt és most nem magyarázom el sokadjára – erre az evidens tényre épül az egész tranzakcióanalízis, és voltaképpen erről szól az egész blog.
Másrészt azért sem tekinthető senki „statikusan valamilyen”-nek, mert az, hogy ma – akármelyik énállapotunkban is – milyenek vagyunk, az hosszú folyamat eredménye. Egész pontosan: azt, hogy a mostani másodpercben épp kik vagyunk és mit csinálunk, meghatározza egész élettörténetünk (mindaz, amit mi magunk csináltunk és mindaz, amit velünk csináltak), a fogantatásunktól kezdve az ezt megelőző másodpercig. Pallasz Athénéről tudjuk, hogy teljes harci díszben pattant ki Zeusz fejéből. Ez az egyik lényegi különbség közte bárki emberfia között – beleértve és M. atyát is.
E két okból – a személyiség komplex volta, valamint a személyiség kialakulásának időbeli folyamata – nem fogadom el azt a könnyű utas megoldást, amely néhány jól megválasztott minőségjelzővel akar körülírni egy embert. Túl azon, hogy emberjogi aktivista énem élénken tiltakozik bármiféle címkézés ellen (az esetleges közbevetésre válaszolva: az ellen is, amikor történetesen saját magamat kapom címkézésen), egyszerűen úgy vélem, a címkézés tudományos értelemben elfogadhatatlan, pszichoterápiás szempontból pedig kifejezetten káros.
A tudományos vonatkozásról annyit, hogy a tudós dolga elsődlegesen az, hogy kíváncsi legyen. Hogy érdeklődjön. Hogy kérdései legyenek. Hogy rákérdezzen annak hogyanjára és miértjére is, amit mindenki más kétely nélkül elfogad. Akinek az élettel és a világgal kapcsolatban nincsenek kételyei, akinek a fejében – és beszédében, írásaiban – csak kijelentések, megmondások nyüzsögnek, az nem tudós, hanem prédikátor.
Ha én ma nem vagyok pedofil, nem vagyok gyilkos, nem vagyok pszichopata, nem vagyok öngyilkos merénylő, az nem az én érdemem, hanem egy hosszú és sokrétű folyamat pillanatnyi eredménye. E folyamatban ugyan szerepelnek a saját – sorskönyvi és autonóm – döntéseim is, de szerepel benne sok más tényező. És ezek között lényegesen több az olyan, amit nem ismerek és nem értek, mint amivel pontosan tisztában vagyok.
És megfordítva: ha ma valaki pedofil, gyilkos, pszichopata vagy öngyilkos merénylő, az nem csupán az ő autonóm döntése, hanem egy hosszú és sokrétű folyamat pillanatnyi eredménye, amely folyamat tényezői között lényegesen több az olyan, amit nem ismerünk és nem értünk, mint amivel pontosan tisztában vagyunk.
Hogy arra, amit M. atya a diákjaival tett, van-e erkölcsi mentség, azt mondják meg az erkölcstanászok. De hogy pszichológiai magyarázata van, az biztos, akkor is, ha e magyarázat nagy részét nem ismerjük. M. atya nem „ilyen”, hanem „ilyenné vált”. (Még pontosabban: „így viselkedővé” vált.) És ha a magyarázat keresése helyett leragadunk a címkézésnél, tehetetlenek leszünk mind annak megakadályozásában, hogy ez a történet bárhol és bármikor megismétlődjék, mind annak felismerésében, hogy a környezetünkben valami hasonló történik. Most, ma. Ezekben a pillanatokban, amíg én ezt írom, te meg olvasod. (M. atya dolgai több mint két évtizedig zajlottak teljes nyilvánosság előtt, anélkül hogy bárkinek szemet szúrtak volna.)
A pedofilok, gyilkosok, pszichopaták, öngyilkos merénylők (stb.) megértésére irányuló törekvés nem öncélú pszichologizálás, nem úri huncutság, hanem a szó szoros értelmében vett ön- és közérdek; társadalmi felelőssége kivétel nélkül mindenkinek.
Mindenki szem a láncban
Az eset egykori érintettei (ha tetszik: áldozatai) számára megnyugtató összefoglalója az egész szörnyűségnek az a konklúzió, amely szerint „M. atya a bűnös, Pannonhalmának azonban mindebben semmi felelőssége nincs”.
E narratíva nyilvánvalóan megnyugtató mindenkinek, akinek a mai felnőtt identitásában fontos szerepet tölt be egykori iskolája. És sietek leszögezni: nem akarom elvitatni vagy akár csak bagatellizálni mindazokat az értékeket, amelyeket Pannonhalma (vagy bármely más középiskola) nyújt a diákjainak.
Ugyanakkor e narratíva némiképp sántít.
Egy példával élve: közlekedési balesetek akárhol előfordulhatnak. A világ autóútjainak bármely pontján fejre állhatnak kocsik. Ámde ha visszamenőleg kimutatható, hogy egy bizonyos útszakaszon szignifikánsan gyakrabban álltak fejre autók, mint másutt, akkor ott nemcsak az autósok vezetési stílusa az, amit meg kell vizsgálni, hanem maga az út alkalmassága is megkérdőjeleződik. Az út alkalmasságának kérdése pedig fölveti a tervezők, kivitelezők, karbantartók stb. felelősségét is.
Lefordítva a példát: az, hogy egy iskolában egy tanár molesztál egy-két gyereket, valószínűleg kivédhetetlen. A múltban is az volt, a jövőben is az lesz. (Ahogy fentebb írtam, megértési törekvésünkkel tehetünk azért, hogy ezt megelőzzük, de százszázalékos sikerben bízni: illúzió.)
Azonban ha egy tanár huszonéveken át képes űzni ezt az ipart, anélkül hogy lebukna és a tökére lépnének (mert senki nem szól, mert nem mernek szólni, mert föl se merül, hogy szóljanak, vagy ha fölmerül is, akkor nyilván azt vélelmezik, hogy úgyse hinnének nekik) – akkor ott, elnézést a megfogalmazásért, nemcsak egyéni, hanem rendszerszinten van elbaszva valami. Hogy hol és mi, azt nem tudom megmondani, mert nem értek hozzá.
Az immunológiához sem értek. Azt azonban tudom, hogy ha az immunrendszer jól működik, a szervezet kiveti magából azt, ami számára nem megfelelő. Ha nem veti ki, akkor két eset lehetséges: vagy hibás az immunrendszer, vagy az adott valami – minden látszat ellenére – igenis megfelelő a szervezet számára.
Ha Pannonhalmán (és, hadd hangsúlyozzam, bármely iskolában) megtörténhet, hogy egy ilyen cselekménysorozat hosszú éveken át ismétlődik, akkor ugyancsak két eset lehetséges. Az egyik, hogy hibásan működik az adott iskola „immunrendszere”, mert nem ismeri fel a behatoló, szervezetidegen ágenst.
A másik verzió, hogy az inkriminált eseménysor az adott intézményben – minden látszat ellenére – egyáltalán nem tekinthetők szervezetidegen betolakodónak.
Nem tisztem eldönteni, hogy a két magyarázatból melyik a helytálló (lehet, hogy a kettő keveréke). De amíg a narratíva megáll ott, hogy „csúnya-csúnya M. atya”; amíg azt hisszük, hogy az ő rendből való eltávolítása megoldás az alapproblémára, addig az a rendszer, amelyik kitermelte és elfogadta M. atyát, fenn is marad.
Update:
A Várszegi Asztrikkal készült interjú alapján úgy tűnik, Pannonhalma szerencsére nem állt meg az egyszerű ítéletmondásnál, hanem valódi intézkedéseket foganatosított. Örülök neki.
Utolsó kommentek