„Egyszer mindennek vége szakad” – ez ordas nagy közhely. Márpedig egy a stílusára valamit is adó ember ódzkodik a közhelyektől. Vannak azonban olyan élethelyzetek, amikor a közhelyek által kifejezett tartalmak megkerülhetetlen közelségbe kerülnek. Ez most egy ilyen élethelyzet.

A mai nappal befejeztem a terápiás praxisomat.

Ezt könnyebb leírni, mint kivitelezni; a mondat leírása három másodperc volt, a praxis fokozatos felszámolása háromnegyed évig tartott, és ma ért véget.

Talán ez a megfelelő alkalom annak megosztására, amit beszélgetésekben már sokszor elmondtam, de írásban még soha nem foglaltam össze: hogy hogyan lett belőlem terapeuta. Mi vezetett ide; mit tettem és mit nem tettem e minőségemben; és mi vezetett oda, hogy véget vessek egy – szerénytelenség nélkül mondhatom – virágzó pályafutásnak.

Egyszer volt, hol nem volt...

...volt egyszer egy kisfiú, aki már egész korán érezte magában az elhivatottságot, hogy meghallgasson másokat, segítsen nekik ott és ahogy tud, és korához képest kiemelkedő empatikus képességei egyenesen vezettek oda, hogy végül terapeutaként végezze...

Ez a mese, bár szép lenne, nem rólam szól.
 
Az én mesémben a kisfiú nagyon szerette a meséket, nagyon szeretett okos lenni, nagyon szerette a csodákat; azt is, ha őt kápráztatják el, és azt is, ha ő bűvölhet el másokat. Ez a kisfiú már óvodásként pontosan tudta, hogy varázslók nincsenek (és csak évtizedek múlva értette meg, hogy mégis vannak), viszont a bűvészkedés már egész korán lenyűgözte. Élete első bűvésztrükkjét egy kislánynak mutatta meg az óvodában; valójában nem volt az igazi trükk, csak hókuszpókuszolás egy kendővel meg valami babaedénnyel, de a kislány így is nagy szemekkel bámult rá. A kisfiú pedig szerette a figyelmet. Már akkor is.

Az általános iskolát végigkísérte a bűvészkedés. Amit ugyan soha nem tanultam mestertől vagy tanfolyamon, de a Figaro Bűvészboltnak szinte bentlakó vendége voltam, és ami bűvészkönyv a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján hozzáférhető volt, azt jószerével kívülről fújtam. Kézügyességem nem volt sok, de szorgalmasan gyakoroltam (gyakran órák hosszat, annak rendje s módja szerint, tükör előtt), és szüleimet, tanáraimat, osztálytársaimat kábítottam az új és újabb mutatványokkal.

Aztán az történt, hogy hatodikos koromban – tehát már kiskamaszként – egy iskolai konfliktus során egy igazgatói intővel megerősítve elküldtek a kerületi nevelési tanácsadóba, hogy ott döntsék el rólam: vajon a szocialista társadalom és erkölcs reménytelenül megátalkodott ellensége vagyok, vagy van még esélyem arra, hogy megfelelő eszközökkel olyan gyerekké faragjanak, aki méltón viseli az úttörő nyakkendőt (ami – miként az iskolai ünnepségeken többször hallottam – „Lenin zászlajának egy darabja”; én ilyenkor rendszerint végignéztem a piros nyakkendős diákok tömegén, és arra gondolkodtam, hogy szegény Leninnek bizony kurva nagy zászlóval kellett boldogulnia).

Így kerültem kapcsolatba 12 éves koromban – a szerencsés véletlen folytán – Vekerdy Tamással, aki akkor egyike volt az óbudai nevtan pszichológusainak. Ő fölvette velem a kötelező teszteket, és megállapította, hogy nem én vagyok a hülye, hanem azok, akik odaküldtek. Aztán összebarátkoztunk, és szoros kapcsolatunk az érettségiig elkísért; büszke voltam arra, hogy amikor sok év szünet után megkerestem, és megkértem, hogy vállalja el az Aszalt szilva naplementekor könyvbemutatójának vezetését, gondolkodás nélkül igent mondott.

De előreszaladtam. A pszichológia iránti szerelmem abban a pillanatban lobbant lángra, amikor „Tamás bácsi” az első teszt felvételéhez szükséges apparátust kipakolta elém az asztalra. Ez a teszt a Szondi-teszt volt. (Esetleges érdekesség: a linkre kattintva megjelenő Wikipédia szócikk jelentős részét én írtam; az illusztrációként szolgáló tesztjegyzőkönyveket én készítettem.) A Szondi-teszt felvétele úgy történik, hogy a vizsgálatvezető kitesz a vizsgált személy elé nyolc kis kártyát, mindegyiken egy-egy borzasztóbbnál borzasztóbb kinézetű ember arcképe, és ki kell választani, hogy ebből a szűkös kínálatból melyik kettő a legszimpatikusabb (vagy legalábbis a legkevésbé antipatikus), illetve melyik kettő a legellenszenvesebb. Aztán ez még ötször ismétlődik, összesen 48 arcképpel. A vizsgálatvezető lejegyzőkönyvezi a válaszokat, oszt és szoroz, aztán megmondja, milyen ember a delikvens, mit forgat a fejében meg a szívében.

Le voltam nyűgözve.

De hisz ez pont az, amit én magam is csinálok! Hányszor, de hányszor tartottam oda valakinek az orra alá a kártyacsomagot, hogy válasszon belőle, és aztán megmondtam, mire gondolt?! A pszichológia semmi más – állapítottam meg –, mint bűvészkedés. Varázslat az emberekkel.

Ugyanebben a tanévben, pár nappal a 12. születésnapom után – egész pontosan 1981. október 26-án – történt életem első találkozása a hipnózissal; erről részletesen beszámoltam a hipnózisról szóló sorozatom első részében.

Egymás mellé került hát a életemben a pszichológia mint olyan, valamint a hipnózis. Azt, hogy e kettőből egyik sem varázslat, nem is bűvészkedés, elég korán beláttam, de a kezdeti lelkesedés és érdeklődés kitartott. Összeolvastam bármit, ami a kezembe került és pszichológiának látszott (azokban az években e műfajból még nem volt olyan túlkínálat). Ettől kezdve evidens volt, hogy csak fel kell nőnöm a megfelelő életkorig ahhoz, hogy végre a zsebemben lehessen a pszichológusi diploma.

Az evidenciák néha gyengének találtatnak a valóság mérlegén. Gimnazista éveim alatt oly mértékben lefoglalt saját lelkem ápolása és egyben tartása, hogy – bár az belefért az energiáimba, hogy a hipnózisról egyre bővülő ismereteimet osztálytársakon, barátokon a gyakorlatban is kipróbáljam – az egyetemi felvételire jóformán teljesen készületlenül ültem be; akkori produktumomra még a „kritikán aluli” is erősen szépítő kifejezés.

E ponton az évek óta gondosan eltervezett életem kisiklott, kiszámíthatatlan pályára tévedt, és úgy látszott, a pszichológia területének örökre búcsút mondhatok.

 

Jézus és szivárvány

Noha óvodás koromtól kezdve öntudatos ateista voltam, az érettségi utáni évben, 1989 februárjában – látszólag minden előzmény nélkül – elkezdődött életem azon húszéves időszaka, amelyben identitásom legmeghatározóbb tényezője a kereszténység volt. Ebben az időszakban a tudományos igényű teológia magasságaitól a karizmatikus lelkesültségen át a fundamentalizmus és irgalmat nem ismerő dogmatizmus rettentő mélységeiig a keresztény hit szinte teljes spektrumát végigjártam, beleértve két év kispapságot, amely egyben négy félév teológiai képzést is jelentett.

Azt, hogy sokakkal ellentétben nem tudtam stabilan lehorgonyozni a vallásos élet valamely fix pontján, erősen befolyásolta, hogy ekkor már megkerülhetetlenül szembe kellett néznem saját melegségemmel. Erről itt most nem akarok bővebben írni, mert sokszor és sokféleképpen beszéltem és írtam róla. A témában 1997-ben megjelent egy elsősorban teológiai könyvem Halállal lakoljanak? – A homoszexuális ember és a kereszténység címmel; az „elsősorban” kifejezést az indokolja, hogy ami széles körű, ám annál rendszertelenebb pszichológiai ismereteimből futotta, és kapcsolódott a témához, azt belepakoltam a könyvbe. A könyv alaptézise az volt, amit azóta is – jóllehet 2009 óta nem nevezem magam kereszténynek – tartok: sem a Bibliának látszólag a homoszexualitásra vonatkozó szövegeiből, sem a keresztény teológia központi tanításaiból nem vezethető le az egyház mainstream álláspontja: a homoszexualitás elítélése.

A könyv alcíme amúgy sokat mond rólam és az értékrendemről: nem a „homoszexualitás” absztrakt fogalma szerepel benne, hanem „a homoszexuális ember”. Noha érdeklődésem fókuszában ekkoriban sokkal inkább a Szentlélek szárnycsapásai álltak, mint az emberi lélek rezdülései, mégis fontosnak tartottam a könyvborítón annak kiemelését, hogy amikor bárki bármilyen elv vagy értékrend nevében pálcát tör valaki felett, akkor nem elvont ideákról mond ítéletet, hanem egyedi, megismételhetetlen, hús-vér emberekről, akik mindegyike egy megismételhetetlen történet hordozója.

1993-ban alapítottam meg Magyarországon az első keresztény–meleg közösséget, majd 1996-ban másodmagammal a következőt, amely tíz évig prosperált. A közösség szervezése, vezetése közben bőven nyílt alkalmam hús-vér emberek valós, szövevényes életével, örömeivel és tragédiáival találkozni. És ha korábban dédelgettem is magamban olyan elképzeléseket, hogy az emberi életnek van mindenkire érvényesíthető isteni receptje, hamar rá kellett jönnöm, hogy ez az idea köszönőviszonyban sincs az élet bonyolultságával.

Időközben az én életemben is lezajlott az informatikai forradalom; noha a Halállal lakoljanak? vázlatát még kézzel, füzetbe, szövegét pedig írógéppel írtam, pár hónappal később én magam vittem számítógépre az egészet egy barátomnál. Akkor láttam először közelről számítógépet; a barátom létrehozott nekem egy új dokumentumot, és azt mondta, nekem csak az a dolgom, hogy írjak, semmi mással ne foglalkozzak; a sor végén nem kell Entert nyomni az új sorhoz, mert – szemben az írógéppel – a számítógép olyan okos, hogy ezt magától megcsinálja. Le voltam nyűgözve – majd további pár hónap alatt annyira kiismertem a Word lelkivilágát, hogy végül én tördeltem be a könyv meglehetősen komplikált szerkezetű szövegét, gyakorlatilag nyomdakész formába. Pár év múlva pedig elküldtem életem első e-mailjét, és innentől csak idő kérdése volt, hogy elkészítsem első, kezdetleges honlapomat.

Mindez párhuzamosan zajlott a közösségszervezéssel, és egy idő után azt vettem, vettük észre, hogy a közösség iránt érdeklődők többsége immár nem a postafiókos címünkre küldi első, bizonytalan hangvételű levelét, hanem e-mailben. Pillanatokon belül olyan szerepben találtam magam, hogy férfiak és nők, fiatalak és idősek, melegek és heterók fordulnak hozzám levélben azzal, hogy bár a közösségbe nem akarnak eljönni, mégis segítséget várnak lelki, vallási jellegű vagy életvezetési problémáik megoldásához. Nem tudom megmondani, hány száz emberrel váltottam levelet ezekben az években, és mivel mindig jól nevelt kisfiú voltam, fel se merült bennem, hogy bárkinek a levelét válasz nélkül hagyjam. Amikor 2005 elején elkezdtem blogot írni, ez a „valaki hozzám fordul – én segítek neki” képlet még inkább meghatározó lett az életemben. Nem volt ebben se konkrét pszichológiai bűvészkedés, hipnózis meg pláne nem – de a fentebb írt, rám eredetileg nem vonatkozó mesekezdet elkezdte belopni magát a mindennapjaimba.
 

ELTE, pszichológia szak

Kicsit visszamenve az időben, 1995 elején kirúgtak az akkori munkahelyemről, egy könyvesboltból, mert rossz néven vették, hogy a karácsonyi időszakban elmentem egy hónap betegállományba. Ekkoriban éltem életem első párkapcsolatát, és akkori páromnak, aki egyetemista volt, derogált, hogy a barátja csupán könyvesbolti eladó. Úgyhogy – mivel egyetem mellett tanított és ezzel jól keresett – felajánlotta nekem, hogy ő félévig eltart engem, én álljak neki tanulni, és menjek egyetemre. Ez így is történt, és noha már rég nem vagyunk kapcsolatban egymással, ezért a félévért máig hálával tartozom neki.

Úgyhogy a tél végét és a tavaszt tanulással töltöttem, és 1995 őszén gyönyörű pontszámmal, mondhatni piros szőnyegen sétáltam be az ELTE pszichológia szakára.

Hogy ezek után miért nem szereztem diplomát – pontosabban miért hagytam abba a tanulást a második félév közepén –, annak számos oka van. A magánéleti és pszichés válságról nem akarok bővebben beszélni, az akkor bevezetett tandíjról meg fölösleges. Akkor már egyedül kellett (volna) boldogulnom, és a tanulás meg a munka együttesen olyan léc volt számomra, amit nem tudtam megugrani.

A kép teljességéhez hozzátartozik, hogy a technikai és érzelmi nehézségeket súlyosbította a motivációm alábbhagyása. Noha akkoriban nem jártam még önismereti terápiába, annyi önismerettel már akkor is rendelkeztem, hogy felismerjem: jószerével semekkora önismerettel nem rendelkezem. Az volt a megélésem önmagamról, hogy alkalmatlan vagyok másokat meghallgatni, rájuk odafigyelni, és úgy segíteni nekik, hogy közben ne vetítsem rájuk a saját aktuális patológiáimat. (Utólag erre a felismerésemre büszke vagyok; sok gyakorló pszichológus van, akiben ehhez hasonló gondolat föl sem merül.) Tehát – állapítottam meg – belőlem nem lehet pszichoterapeuta.

A másik lehetséges pálya a tudományos pszichológia lett volna, ami érdekelt, és azóta is érdekel. Az egyetemen azonban olyan személyes példákkal találkoztam közvetlen közelről, hogy milyen is a tudományos elkötelezettség, hogy minden bátorságom inamba szállt. Képtelennek ítéltem magam arra, hogy órákon, napokon, heteken keresztül gubbasszak különböző könyvtárak mélyén, könyvek, folyóiratok és kéziratok százait böngészve át egy bizonyos témában, mindenféle nyelveken, amíg végül kitúrok egy olyan adatot, amiből aztán tíz vagy húsz év múlva megszülethet valamilyen érdemi publikáció... Egyszerűen világos volt, hogy ez a fajta bulldogtermészet idegen tőlem. Máshogy viszont – gondoltam – nem érdemes, sőt nem becsületes.

Tehát akkor mit is keresek én itt a pszichológia szakon, jó sok pénzért? Nem tudtam megválaszolni magamnak ezt a kérdést – és így történt, hogy otthagytam az egyetemet. Utána pedig úgy alakult az életem, hogy a munka mellett fizikai képtelenség lett volna újra nekilátni. Vannak az életben megmásíthatatlan döntések. Lehet, hogy találhattam volna jobb megküzdési stratégiát akkor, 1996 első félévében – de nem találtam. Így nem lett akkor – és azóta sem – diplomám.
 

Az a bizonyos véletlen

Egyetem helyett dolgozni kezdtem: CD-bolt, angoltanítás, könyvesbolt – majd egy véletlen kapcsán 1998 nyarán kikötöttem egy közjegyzői irodában, és 2010 elejéig buzgón szerkesztettem a közjegyzői okiratokat (inkluzíve az azóta kiátkozott devizahitel szerződésekről készült tartozáselismerő nyilatkozatokat; e műfajról akkor még senki nem tudta, hogy az ördög személyes találmánya). A fent nevezett véletlen azonban nem ez volt.

Aki ismeri Rodolfo nevét, az jó eséllyel hallotta az ő bűvészkarrierjét elindító történetet is: kamaszként kihúzott a vízből egy fuldokló kínait, aki hálából megtanította őt egy bűvésztrükkre. A kis Rudi egész éjszaka gyakorolta, aztán másnap a Mátyás téri kölykök körében osztatlan sikert aratott. A csoda azonban csak ezután jött: véletlenül arra járt Ódry Zuárd, a híres színész, Ódry Árpád testvére, maga amatőr bűvész, és az utca porában kavicsokat ide-oda rakosgató kisfiúban fölfedezte a tehetséget, és a nincstelen gyereket szárnyai alá véve ingyen kitanította őt a szakma alapjaira. E véletlen folytán lett a kis Gross Rezsőből, a Nagyfuvaros utcai pálinkamérés tulajdonosának kisebbik fiából Rodolfo, a világhírű bűvész.

Az én véletlenem, az én csodám ehhez hasonlatos.

Javában szerkesztgettem a közjegyzői okiratokat, a szabadidőmben nyakig ültem a melegmozgalomban, elsősorban a saját közösségünkben, lelkesen írtam a blogomat, és néha nosztalgiázva gondoltam a pszichológiára. Időközben annyira rendbejöttem önmagammal, hogy egy csoportos képzést követően telefonos operátora lettem egy lelkisegély-szolgálatnak, és ott egy évig nagyon aktívan dolgoztam.

Ekkor hívtak meg a Pszinapszisra, 2005 tavaszán. Ugyanis a programban szerepelt egy kerekasztal-beszélgetés valamilyen szexualitás-témában, és kellett nekik nagy hirtelen egy partiképes buzi; partiképes annyit jelent ez esetben, hogy olyasvalaki, aki vállalja a nevét és az arcát, és tud elég összefüggően beszélni ahhoz, hogy kiültessék egy pódiumra négy másik résztvevővel, hogy onnan osztva az észt, megváltsák a világot. Nos, akkoriban ebben a műfajban meglehetősen kevesen voltunk, így történt, hogy pont engem találtak meg erre a szerepre.

A beszélgetés rendben lement (az asztalnál négy középkorú nő között ültem egyetlen férfiként, ehhez képest én voltam az, akibe a legtöbb feminista önérzet szorult, és kiállt a női méltóság mellett – ezt tíz év után is végtelenül szomorúnak tartom), és ha már ott voltam, megnéztem, milyen kínálat van még a Pszinapszis programjában. Ekkor láttam meg, hogy másnap valami Pap Dávid nevű ürge workshopot tart Az ericksoni hipnózis címmel. Milton H. Erickson nevét még kamaszkoromból ismertem, az akkori bibliámból, Mészáros István professzor Hipnózis című könyvéből. Abban két és fél oldal szerepelt „Indirekt technikák” címen Ericksonról és az ő nagyon sajátos hipnózisstílusáról; soha máshol nem találkoztam a nevével, de most, a programot olvasva fölhorgadt bennem a csaknem húszéves kíváncsiság: mi lehet ez?

Másnap tehát ott ültem a workshopon, és vártam a csodát. Pap Dávidról kiderült, hogy nem hosszú fehér szakállas doktor bácsi, hanem egy nálam vagy öt évvel fiatalabb pasi, aki azonban régóta kiterjedt pszichológiai praxist folytat, és nem mellesleg hipnózissal is dolgozik. (Megjegyzés: Azóta ő irányt váltott a munkájában; jó szívvel ajánlom bárkinek, akinek terapeutára van szüksége, de hipnózist már nem használ, úgyhogy aki kifejezetten ilyen élményre vágyik, az ne őt keresse.) Amiket mesélt a hipnózisról és általában a pszichoterápiáról, ahogy mesélte – és nem mellesleg annak megélése, ahogy velem mint demonstrációra önként jelentkezővel a hipnózist csinálta –, valami teljesen új világot nyitott meg számomra, és a régi szerelem, amelyről azt hittem, már végleg kialudt, újra fellángolt.

A műhelyt követően néhányan még ottmaradtunk teázni, beszélgetni, és sok órán keresztül hallgattam a terápiás történeteket. Amikor pedig egy félmondatban elhangzott, hogy Dávid tart hipnózisképzéseket, amihez nem beugró az orvosi vagy pszichológusi alapdiploma, kapva kaptam az alkalmon, elkértem az email-címét, és pár napon belül letámadtam levélben egy bő lére eresztett önéletrajzzal.

Ő bölcsen azt válaszolta erre, hogy szerinte okosabb volna, ha nem az ő hipnózisképzésével indítanék, hanem elmennék Daubner Béla – az Integratív Pszichoterápiás Egyesület elnöke – 200 órás hipnózistanfolyamára. Úgyhogy ugyanazzal a levéllel bejelentkeztem Bélához, aki megerősítette, hogy a diploma hiánya nem akadálya annak, hogy részt vegyek a képzésen; mások is vannak ott szép számmal olyanok, akiket ő a „lelkes amatőrök” kifejezéssel illetett, de ugyanolyan komolyan vett, mint a hivatásosokat.

Így aztán 2005 tavaszán csatlakoztam az épp elindult tanfolyamhoz, ami hétvégenként zajlott, hét közben pedig gyártottam rendületlenül a közjegyzői okiratokat. A fizetésemből futotta a képzés költségeire, és becsületszavamra mondom: föl sem merült bennem, hogy amit itt tanulok, azzal a gyakorlati életben valaha is kezdeni fogok valamit. A magam örömére tanultam, lubickolva abban, hogy végre avatott szakemberektől hallok arról, amivel gyerekkorom óta autodidakta módon, mondhatni, titokban foglalkoztam.
 

„Menj haza, és gyógyíts azzal, amid van”

E mondatot Daubner Béla mondta, még a képzés legelején, és éles ellentétben állt mindazzal, amit korábban én pszichológusi attitűdként megismertem. A terapeutává levés általános protokollja az, hogy tanuld meg az elméletet, végezd el a szakképzést, az önismereti munka során válj tökéletessé, világosodj meg, aztán ha ezzel a projekttel végeztél, akkor alkalmas leszel arra, hogy közelébe menj egy igazi, 3D-s embernek. De először lehetőleg csak a ketrecrácson keresztül lépj vele kapcsolatba, mert az ember nagyon veszélyes – még megharaphat.

„Menj haza, és gyógyíts azzal, amid van” – mondta Béla, nemcsak nekem, hanem az egész csapatnak: hivatásosoknak és lelkes amatőröknek egyaránt. Noha az önismeretre és személyiségfejlődésre ő is nagy hangsúlyt fektetett, gyakorlati tapasztalatai azt mondatták vele, hogy a „tökéletes terapeuta” képe merő illúzió, és hogy megfelelő hozzáállás esetén aránylag csekély tudással is el lehet kezdeni embereken segíteni.

Mi az a „megfelelő hozzáállás”?

– Ha abban tetszelgek, hogy milyen kibaszott jó hipnotizőr vagyok, és én majd jól kihipnotizálom a páciensből a baját, akkor sürgősen hagyjam abba, amit csinálok, mert egyrészt csalódni fogok, másrészt csak ártani fogok a páciensnek.

Több mint tíz éve hallottam ezt a gondolatot, és nem állítom, hogy szó szerint idézem, bár a „kibaszott jó hipnotizőr” kifejezés egész biztosan elhangzott.

Daubner Béla nézetei sokat változtak az elmúlt időkben, és amit ma tanít, az gyakran alig emlékeztet a tíz évvel ezelőtt képviselt gondolataira. Mindenesetre annak idején rengeteget tanultam tőle: mind szakmai – elméleti és gyakorlati – téren, mind a terápiás attitűd terén, amelynek magva az alázat volt. Az egyesület egyik kongresszusán hallottam tőle azt a felejthetetlen mondatot, hogy a páciens gyógyulásának többnyire egyetlen fő akadálya van: a terapeuta.

Tehát amikor ő engedélyt adott nekünk – sőt felszólított minket – arra, hogy a tanfolyamon tanultakat próbáljuk ki, gyakoroljuk baráti, ismerősi körben, és ha úgy alakul, segítsünk vele, akkor nem annak az illúzióját ültette el bennünk, hogy pár órányi képzés után mi vagyunk a janik, viszont bőven gyűjthettünk saját tapasztalatot arra, hogy a következő hétvége szupervíziós részében megtudhassuk, mit és hogyan ne csináljunk. Intenzív képzés volt, rengeteg gyakorlati példával, esetbemutatással, hipnózisülések szövegének konkrét elemzésével, valamint demonstrációval. Ez utóbbi azt jelentette, hogy a képződők valamelyike kiült, és Béla ott a helyszínen csinálta vele a hipnózist, bemutatva azt a témát, azt a technikát, amiről épp tanultunk. Utána a látottakat megbeszéltük, elemeztük. És minden alkalommal volt a programban csoporthipnózis is, hogy a képződőknek legyen sajátélményük arról, amiről tanulnak.

Amikor tehát a barátaimnak elmondtam, hogy képzésre járok, gyakorolni szeretnék, és kísérleti nyúlra van szükségem, mindig találtam erre megfelelő alanyt.

Hogy mikor vettem észre azt, hogy a képzés nem kizárólag, sőt nem is elsősorban a hipnózisról szól, hanem a pszichoterápiáról általában, nem tudom megmondani. Viszont emlékszem arra az ámulatra, ami eltöltött: noha korábban jó sok pszichológus foteljében ültem és díványán feküdtem már, és összeolvastam a témában sok mindent, most először találkoztam azzal a gondolattal, hogy a pszichoterápia célja nem a lélek öncélú tapizása, hanem a változás. Hogy a tünet, a zavar nem arra való, hogy megértsük és örüljünk annak, hogy milyen briliáns módon megértettük – hanem hogy megváltoztassunk valamit, akár tüneti, akár oki szinten. Hogy a változás egyáltalán lehetséges. Kitűzhető konkrét célként, és szisztematikusan elérhető. Ez nekem ott és akkor teljesen új volt, és égtem a vágytól, hogy kipróbáljam. Az addigra kialakult segítő attitűd összekapcsolódott a régről ismerős és azóta visszavonult bűvész önmagammal: csodát akartam tenni – azért, hogy a másik embernek jobb legyen. Ugyanakkor ezen a ponton már pontosan tudtam és értettem, hogy a csodát nem a terapeuta produkálja: ő csak asszisztál ahhoz, a megfelelő hozzáállással és a jól megválasztott eszközökkel ahhoz, hogy a kliens saját magában vigye véghez a változás csodáját.

Ezt én is megtapasztaltam magamon, ugyanis a képzéssel egyidejűleg elkezdtem a magam önismereti terápiáját, történetesen Pap Dávidnál, aki sok mindent csinált velem, csak épp hipnózist nem. Úgyhogy nem foghattam semmit a módosult tudatállapotra: ami változást elértem magamon, azt én értem el, gyakran pokoli szenvedés árán. Pokoli szenvedés árán – de biztonságos keretek között. Ezek a tudatosan tartott keretek a pszichoterápiának talán a legfontosabb kellékei.

 

Levelező tanácsadóból terapeuta

Miközben a tanfolyam zajlott, Dávid, aki ezek szerint látott bennem fantáziát, szintén arra biztatott, hogy próbáljam ki magam a gyakorlatban. Erre hamarosan el is jött az alkalom.

Amint már említettem, többé-kevésbé közszereplői minőségemben folyamatosan kaptam a leveleket. Főleg – de nem kizárólag – melegektől, azzal az elvárással, hogy majd megírom nekik a frankót, és megváltom az életüket. E-mailben. Na ja.

Mind a lelkisegély-szolgálatnál, mind a képzésen volt alkalmam megtanulni, hogy a frankó megmondása többnyire egyvalaminek használ: a terapeuta nárcizmusának. Úgyhogy meglehetősen ambivalens viszonyba kerültem a saját tanácsadó szerepemmel. Így aztán amikor 2006 tavaszán kaptam egy levelet valakitől, hogy legyek szíves megoldani az életét, nem azt csináltam, amit korábban, sok éven – és sok ezer oldalon – keresztül: nem válaszoltam a konkrét problémáira; ehelyett felajánlottam a személyes találkozás lehetőségét. Zárt, biztonságos térben. Korlátozott időhatárokkal. Gyakorlatilag terápiás keretek között.

Meglepetésemre az illető igent mondott. Én egy pillanatig nem csináltam előtte úgy, mintha orvos vagy pszichológus lennék. Azóta sem, soha: mindig, minden egyes hozzám fordulónak nyíltan megmondtam, hogy milyen végzettségem van és milyen nincs; hogy formálisan mennyi közöm van és mennyi nincs a szakmához; és hogy amit ő meg én csinálunk, az a hatályos magyar jogszabályok szerint nem tekinthető pszichoterápiának. Ugyanezen okból nem használom és soha nem is használtam magamra a törvényileg levédett „pszichoterapeuta” szót. Hogy ezek tudomásulvétele után mi hogyan strukturáljuk az együtt eltöltött időt, és minek tekintjük azt, az már más kérdés: a mi dolgunk, amivel senkinek nem tartozunk elszámolni.

Elszámolni ugyan nem – de ismerve saját kompetenciám határait és a szakma buktatóit, ezt az első terápiát hétről hétre Dávid szisztematikus és részletes szupervíziója mellett végeztem. Ehhez persze szükséges volt, hogy a történtekről pontosan be tudjak számolni neki. Így aztán az a gyakorlat, hogy az üléseken részletes jegyzeteket készítsek az elhangzottakról, már ekkor elkezdett kialakulni bennem, és hamarosan rutinná is vált. Az ülésekért nem kaptam pénzt, de amikor öt alkalom után abban maradtunk, hogy az illető megkapta tőlem azt a segítséget, amiért jött, az ajándékba hozott üveg whiskyt elfogadtam.

Ez az első kaland, első megmérettetés afelől is gyakorlati tanulságul szolgált, amit elméletileg ekkorra már tudtam, hogy nem minden a hipnózis: az öt ülésből csupán kétszer dolgoztunk módosult tudatállapotban. A munka java része nagyon is tudatos szinten zajlott. És nem adtam tanácsot, késztetést sem éreztem rá. Meghallgattam, elfogadtam, visszajeleztem és kísértem, és hagytam, hogy a kliensben megvalósuljon a változás. Abban a tempóban, ami az övé, és nem abban, ami az enyém.

Hivatalos definíció ide vagy oda, ez az ötalkalmas beszélgetéssorozat kereteit, az én attitűdömet, a beavatkozás és be nem avatkozás mértékét és jellegét tekintve de facto már terápia volt.

 

A rendszeres gyakorlat

Egy hónappal később egy ismerősöm keresett meg azzal, hogy dolgozni szeretne velem. Ennek már a fele sem volt tréfa: heti egyszeri találkozás, bő féléven keresztül. Este 6-kor végeztem az irodában, aztán rohanás haza, ő 7-re érkezett, alig öt-tíz perccel utánam.

Időközben a képzés elért abba a szakaszába, ahol már kifejezetten a szupervízió volt műsoron: új anyagot nem vettünk; az általunk vitt eseteket beszéltük át. Természetesen az induló csapat 80%-a lemorzsolódott: a legtöbben nem mertek vagy nem tudtak klienst szerezni.

Amikor ezzel a klienssel befejeződött a terápia, kétségesnek látszott, fogok-e még ilyen szerepben bármit kezdeni, hiszen az irodai elfoglaltságom mellett föl sem merült bennem, hogy komolyabban elmozdulhatnék ebbe az irányba. Azonban úgy alakult, hogy Dávid – akivel nem sokkal korábban lezártuk a munkát – egyszer csak felhívott: lenne valaki, aki neki aktuálisan nem fér be a naptárába, elvállalnám-e... Rettenetes lámpalázzal, de igent mondtam, és ezt egy tízhónapos terápia követte. És ettől kezdve folyamatosan volt mindig egy-egy (olykor két) kliensem, akikkel a közjegyzői iratokkal végzett napi csatározás után otthon dolgoztam, heti rendszerességgel.

Ezekben az első években a hozzám fordulókkal elsősorban a KIP módszerével dolgoztam, kiegészítve néhány NLP-technikával. Praktikusan azért, mert a tanfolyamnak ez képezte a gerincét: ehhez értettem, máshoz nem. Igaz, ekkorra már többé-kevésbé otthon voltam a TA és az EMK világában is, de idő és sok tapasztalat kellett még ahhoz, hogy a különféle irányzatokból szerzett elméleti tudást egymással, valamint a gyakorlatban ismert módszerekkel úgy tudjam integrálni, hogy abból ne ide-oda kapkodás legyen, hanem (aránylag) tudatosan vitt terápiás folyamat.

Így jött el 2010. január, amikor is a közjegyzői irodában értésemre adták, hogy másnaptól nem tartanak igényt a munkámra. Van ilyen, persze, sokakkal előfordult már, de ez engem nem óvott meg a hirtelen összeomlástól. Depressziós tünetekkel újra terápiába mentem, ezúttal valaki máshoz, mert Dávid élete épp más irányt vett akkoriban. Rettentő nehéz hónapok voltak. Otthon döglöttem, feküdtem a kanapén, még szerdánként 18:55-kor is. Aztán 7-re megjött a kliens, és úgy dolgoztam vele 60 percen keresztül, mintha a világ legkiegyensúlyozottabb embere lennék. Amikor vége lett az órának, visszazuhantam a kanapéra és a depresszióba. Hálátlan dolog volt; hónapokkal később meséltem el a kliensemnek, hogy min mentem keresztül akkoriban, és megerősítette, hogy semmit nem vett észre belőle. Hiába, ügyesen tudok disszociálni.

Ez a terápia amúgy szintén kb. egy évig tartott, és ez viszont a KIP köré szerveződött, úgyhogy immár nemcsak csoportban, hanem egyéni terápiában is volt bőven sajátélményem arról a technikáról, amivel én magam dolgoztam.

Késő tavaszra túljutottam a munka elvesztéséből adódó krízisen, és úgy-ahogy felpumpáltam magam. A munkakeresés mókuskerekében egy percre megpihenve ekkor jött az ötlet (igazság szerint a páromtól): mi lenne, ha a változatosság kedvéért megpróbálkoznék abból megélni, amit egyrészt az elmúlt évek során mind jobban megtanultam, másrészt amit kölyökorom óta mindig is szerettem volna csinálni? Magyarán: mi lenne, ha elkezdeném hirdetni magam terapeutai minőségben?

Iszonyú ijesztő volt a gondolat.

Mert más az, hogy munka után egy-egy klienssel... Na de főállásban terápiát tartani?! Hát alkalmas vagyok én erre?! Teljes gőzzel bekapcsolt a Csökkentértékűség–szégyen sémám, jóllehet az, hogy ilyen létezik, csak két és fél évvel később fogom megtudni, amikor megismerkedem a sématerápiával. Ezzel együtt összevakartam a bátorságomat meg a html-ismereteimet, és nekiálltam: pár nap alatt elkészült a honlapom terápiás oldala, a következő felhívással:

– Ha úgy tapasztalod, valami nem stimmel veled: Gyere hozzám terápiába!

Az oldalon e mondatnak úgyszólván minden szavát külön kisesszében fejtettem ki, írtam hozzá pár cikket alapvető témákban, aztán feltöltöttem a netre – és vártam.

Hála a Google-nek, hamarosan megjelent nálam első interjún néhány ember; közülük volt, akivel szerződést kötöttünk, volt, aki egy vagy két alkalom után eltűnt. Ez amúgy a későbbiekben is így történt. Soha nem foglalkoztam különösen azzal, hogy aki végül nem akart velem dolgozni, azt mi vezette erre a döntésre. Megijedhetett a melegségemtől (ami kb. 30 másodperc netes kereséssel megtudható rólam), megbotránkozhatott a diplomám hiányán, vagy egyszerűen nem jött be neki a stílusom. Az ezen való tépelődés kiváló anyagot biztosított volna az önmarcangolásra – ehelyett azonban inkább azokra koncentráltam, akik bizalmat szavaztak nekem.

És elérkezett 2010 szeptembere, amikorra úgy gondoltam, mind a pszichológiáról általában, mind a terápia elméletéről és gyakorlatáról van már annyi mondanivalóm, hogy az megosztásra érdemes legyen. Méghozzá nem a régi, személyes blogomon, hanem egy új felületen, amely kifejezetten erre a témára összpontosít. Ahol olyan stílusban lehet majd olvasni pszichológiáról, hogy az különbözzék mind a nagy portálok „megmondjuk a tutit, hogyan élj boldogan” rovatától, mind a „szakmabeliek kéjelegnek szakmabeliekkel azon, hogy melyikük milyen okos” szellemében írt tudományos publikációktól. Olvasmányos, de szakszerű írásokat igyekeztem közzétenni – hogy ez mennyire sikerült, azt nem az én tisztem eldönteni. Mindenesetre így született meg a Sorskönyv nélkül. (A link a nosztalgiázni vágyókat a blog legelső posztjára teleportálja.)

 

Praxis és továbbtanulás

A Sorskönyv nélkül elindítása egyet jelentett a praxisom ugrásszerű fejlődésével. Az „ugrásszerű” ez esetben azt jelenti, hogy kb. egy év leforgása alatt elkezdett kihívást jelenteni, hogy a naptáramban helyet szorítsak az újonnan jelentkezőknek. Itt szeretném elmondani, hogy soha egyetlen fillért nem költöttem önmagam reklámozására: amit annak érdekében tettem, hogy a reménybeli kliensek eltaláljanak hozzám, az kizárólag az írás volt.

A blogon a jelen cikk a 241. poszt. Ha egy-két rövidkét és néhány ismétlést leszámítunk, ez akkor is kétszáz olyan írást jelent, amelyek átlagosan legalább öt oldal terjedelműek. Ez testvérek között is ezer oldalt jelent, amiből minimum négy-öt könyvet össze lehetne állítani. Ezek a szövegek két kliens között, éjszakánként, hétvégenként íródtak, és ritka kivételektől eltekintve nagyon élveztem a velük való pepecselést.

Eközben pedig folytattam saját önismereti munkámat: 350 órányi pszichodrámát, illetve megszámlálhatatlan mennyiségű egyéni terápiás órát és szupervíziót tudhatok a hátam mögött. Valamint tanultam tovább: esténként, illetve hétvégeken jártam további tanfolyamokra, képzésekre; ezek teljes listája itt olvasható. Azon klienseim, akikkel hosszabb időn át dolgoztunk együtt, tanúi lehettek ezeknek az ismeretbővüléseknek: a „Menj haza, és gyógyíts azzal, amid van” szellemében amint megtanultam valami újat, ami hasznosíthatónak látszott, másnap már alkalmaztam is a munkámban. Így aztán voltak, akik végigasszisztálták annak folyamatát, hogy terápiás repertoárom mint bővül ki a kognitív terápiával, a sématerápiával, az autogén tréninggel, illetve a meseterápiával. Nyilván számtalan szakmai és etikai kérdés felvethető ezzel a gyakorlattal kapcsolatban. A magam részéről annyit tudok hozzátenni, hogy a klienseimet soha nem tévesztettem meg: egyrészt mindenkinek elmondtam már az elején, hogy nem vagyok sem orvos, sem pszichológus, másrészt amikor ismerkedőben voltam egy-egy új módszerrel, azt is nyíltan megmondtam, és nem csináltam úgy, mintha száz éve mással se foglalkoznék. Emellett, mint már írtam, jártam szupervízióra, és baráti-kollegiális körben amilyen sűrűn csak lehet, esetmegbeszéléseket tartottunk. Magyarul amit megtehettem a minőségbiztosítás érdekében, azt megtettem.

 

Mi mennyi?

A terápiás tevékenységemet mindig pontosan jegyzőkönyveztem, és aránylag hamar elkezdtem statisztikát készíteni belőle. Ennek persze az égvilágon semmi jelentősége nem volt és nincs; a magam örömére bíbelődtem vele, most azonban, a munkám végeztével, megosztom.

Életem első hipnózisát gimnázium 3. osztályában, 1987. március 13-án, délután végeztem egy osztálytársamon, az iskolában, egy üres tanteremben. Mielőtt 2005-ben elkezdtem volna a képzést, összesen 19 hipnózist csináltam, ebből 17-et kísérleti jelleggel, gyakorlásképpen, kettőt pedig egy barátommal, aki akut krízisben volt, és hirtelen nem volt más eszköz a kezemben, mint beszélni hozzá és beszélni... És csak menetközben kapcsoltam, hogy ez bizony módosult tudatállapotban végzett munka volt a javából. (Jó pár évvel később az illető hosszabb időn keresztül járt hozzám formális keretek között is.)

A képzés alatt és után barátokkal többször (24-szer) keveredtem olyan helyzetbe, hogy a kötetlen beszélgetés kifejezetten terápiás jelleget öltött. A 24-ből 16 volt hipnózis, de ebbe beleértendők a már említett alkalmak, amikor én kértem valakit, hadd gyakorolhassak vele. Kliensek rokonaival, szüleivel, gyerekeivel összesen 10 órát tartottam; ez létező műfaj, úgy hívják: heteroanamnézis.

Hogy levélben hányan kerestek meg, azt nem tudom megmondani. Akikkel túljutottunk a levélben és telefonon történő egyeztetéseken, és ténylegesen eljöttek hozzám első interjúra, azok 118-an voltak, 74 nő és 44 férfi. Mivel magam meleg vagyok, kezdettől felmerült az a kérdés, hogy nem válik-e belőlem meleg-specifikus terapeuta. Ezt nem szerettem volna, és úgy tűnik, sikerült is elkerülni. Voltak ugyan, akik kifejezetten azért jöttek hozzám, mert tudták, hogy meleg vagyok, de a nevezett 118 főből összesen 24-nek volt bármilyen köze az LMBTQ tematikához, közülük azonban csak 17-tel kezdtük el a munkát.

A 118-ból összesen 76 olyan volt, akivel bizalmat szavaztunk egymásnak, és terápiás szerződést kötöttünk (ez 64%). E 76 terápiából 57-et zártunk sikerrel, vagyis a háromnegyedét. Ha azonban a 118 első interjút veszem alapnak, ez az 57 siker csupán 48%-ot jelent. Ez tehát valójában semmi más, mint számbűvészkedés, és akinek nincs fogalma más terapeuták siker–kudarc arányáról (mint például nekem), annak e számok információértéke konkrétan zéró.

Ha azt a pár ősrégi hipnózist, a heteroanamnéziseket és a barátokkal való gyakorlásokat, illetve terápiába átforduló beszélgetéseket is ideszámítom, akkor életem során 3953 terápiás órát tartottam. Az időkeret rendszerint 60 perc volt, kivéve azon nem ritka alkalmakat, amikor véletlenül vagy szándékosan túllógtunk a megbeszélt időn. (Mivel alkalom alapú elszámolással dolgoztam, ezekért az ad hoc túlnyúlásokért soha nem kértem és nem fogadtam el plusz pénzt.)

A 3953 alkalomból összesen 630 olyan volt, amit a saját – fokozatosan alakuló – definícióm alapján hipnózisként könyveltem el. Ez 16%, ami egyben azt is jelzi, hogy a terápiás repertoárom bővülésével megszűntem a szó szoros értelmében hipnoterapeutának lenni. (A hipnoterápia definíciószerűen azt jelenti, hogy az ülések legalább 30%-ában hipnózis történik; a 76 szerződött kliensből ilyen összesen 14-nél történt.)

Az órákon írt terápiás jegyzeteim kereken 5700 A4-es oldalt tesznek ki (és nem írok óriási betűkkel). Minden kliensről vezettem számítógépes feljegyzést is (jelszóval védve), ezek terjedelme Wordben írva (12-es Times New Roman betűvel) 1439 oldal. Ezeket a feljegyzéseket a két kliens közötti időben készítettem, gyakran lóhalálában; előny, ha az ember tud tíz ujjal gépelni. (Talán nem magától értetődő, ezért itt jelzem: gondoskodtam arról, hogy amennyiben cselekvőképtelenné válnék, mind a kézzel írt jegyzetek, mind a fájlok megsemmisítésre kerüljenek.)

A 76 szerződött klienssel folytatott terápiás órák száma 3818, ami kliensenként átlagosan 50 órát jelent. A szórás persze nagy. 13 olyan sikeresen lezárt terápiám volt, amely legfeljebb 10 alkalomból állt (a legrövidebb 4 volt); ugyancsak 13 klienssel értünk el 100 feletti ülésszámot (a leghosszabb 179 óra volt).

A fenti elszámolásban sem kliens-, sem óraszám tekintetében nincsenek benne a Zsiráftánc-tanfolyam nevű EMK-csoportok.
 

A vastagbél közbeszól

A kisfiú álma beteljesedett. Elememben voltam – végre tényleg azt csináltam, amit mindig is szerettem volna. Lubickoltam a csodákban, a varázslatban, és a legkevésbé sem zavart, hogy e csodáknak én legfeljebb katalizátora, asszisztense, nézője vagyok: magát a varázslatot a kliensek tudattalanjának és kitartó, tudatos munkájának összjátéka viszi véghez.

Nagyon utáltam hát, amikor 2012 nyarán egy hányással és hasmenéssel kísért hasfájós epizód miatt egy hétre kidőltem. Az ügyeletes orvos akut bélgyulladást írt a papírra; hogy mi alapján azt soha nem fogom megtudni.

A hasgörcsök az ősz folyamán többször visszatértek, és a házi orvossal folytatott sokadik kör után végre beutalót kaptam kivizsgálásra. Az eredményt a Sorskönyv nélkül hűséges olvasói tudhatják: 2013. május 6-án jól fejlett vastagbélrákot találtak bennem, amit ugyanazon hónap végén ki is operáltak belőlem. Utána következett a kemoterápia, amely – a máj- és tüdőáttétek megjelenése miatt – azóta is tart.

Ez a helyzet súlyos szakmai kérdés elé állított. Az tiszta sor volt, hogy a műtét miatt legalább három hétre ki fogok esni a munkából, és nem lehetett előre látni, hogy bírom majd a kemót, amit ugyan igyekeztem úgy szervezni, hogy inkább a hétvégéimet csapja agyon, de képben volt, hogy a mellékhatások a munkám rovására is mennek. A kérdés pedig az volt: mennyire avassam be ebbe a helyzetbe a klienseimet?

Volt olyan pszichológus, aki azt javasolta, semennyire. Az emberek, mondta, félnek a ráktól, és el fognak menekülni tőlem. Volt ráció a szavaiban – csak hát nekem a szuperképességeim között a hazudni tudás és a színlelés véletlenül pont nem szerepel. Utáltam annak a puszta gondolatát, hogy mondjuk valamilyen mellékhatástól kicsit lepukkantabbnak látszom, a kliens pedig azt hiszi, untat engem, vagy haragszom rá. Ezt mindenképpen ki akartam kerülni.

Úgyhogy nem hallgattam a tanácsra: szép sorjában mindenkinek elmondtam, mi van velem. Ebben a folyamatban segítségemül szolgált, hogy addigra találkoztam Irvin D. Yalom amerikai pszichoterapeuta írásaival; Yalom – szemben a mainstream irányzattal – kifejezetten amellett tör pálcát, hogy a terápiás folyamat csakis a két résztvevő nyílt, őszinte kapcsolatában bontakozhat ki; a terapeuta önfeltárása alkalmanként ugyanúgy a terápia része kell legyen, mint a kliens meghallgatása. Az arányra természetesen oda kell figyelni; a segítő–segített szerepek nem cserélődhetnek fel; a terapeutának nem áll jogában a klienst saját problémáival megterhelni. De megmutatni valódi önmagát – azt lehet, sőt kifejezetten ajánlott.

Nem éreztem hát magam eretneknek (vagy ha igen, legalábbis nem magányos eretneknek) azzal, hogy a klienseimmel önmagamról beszélek, és le kell szögeznem: nem bántam meg. Egyetlen olyan eset volt, amikor végül is azért nem került sor szerződéskötésre, mert az illetőnél kicsapta a bizalmatlansági biztosítékot az, hogy a betegségemről csak a negyedik alkalommal beszéltem neki. Ezt leszámítva egyetlen kliensemet sem veszítettem el az állapotom miatt, ellenben személyükben nagyon sok őszinte drukkert kaptam a sorstól, sok érdeklődést, odafigyelést, hogy ne mondjam: szeretetet. És mindeközben tudtam, illetve tudtuk tartani a terápiás határokat: az alapvetően szakmai kapcsolatok nem mentek át bratyizásba, és a fent írt szerepzavarra sem került sor.

 

A vég kezdete – és vége

Telített naptárral plusz várólistával dolgoztam; virágzott a praxisom. Ezért érintett nagyon rosszul annak felismerése, hogy vagy magától a betegségtől, vagy a kezelésektől, de egyre fáradtabb vagyok; a mellékhatások mind jobban beszüremkednek a hétköznapjaimba, nem kímélve a terápiás órák idejét sem.

Idén tavasszal konzultáltam egy neves pszichológussal, aki maga túlélte a rákot. Elmesélte, hogy amíg a kezelése tartott, mindennel leállt. Tanítással, rendeléssel – mindennel. Otthon főzött, kertészkedett a saját örömére. Bogarat ültetett a fülembe: elvégre felelős vagyok magamért is, nem csak a klienseimért. És bár azt a bullshitet, hogy „a rák fejben dől el”, nem vallottam, mégis úgy gondoltam, nagyobb esélyem van a gyógyulásra, ha több időt tudok fordítani önmagamra.

Rettentő nehéz döntés volt: az akkori 22 kliensemből tízzel soron kívül lezártam a terápiát. Volt, akivel lassan amúgy is aktuális lett volna, de olyan is volt, akivel épp akkor kezdtünk belelendülni a munkába. Mintha a saját lábamat fűrészeltem volna le, érzéstelenítés nélkül.

A „másik lábamra” most, év végén került sor. Mind a betegségem prognózisa, mind az aktuális állapotom – így, túl a 43. kemón – arra vezetett, hogy jó szívvel, felelősségteljesen nem tudom folytatni ezt a munkát. Ezért aztán megmaradt klienseimet tájékoztattam a fejleményekről, és hosszabb-rövidebb időt hagyva az elbúcsúzásra, mindenkivel lezártam a munkát.

Hát, így indult 12 éves koromban a terápiás pályafutásom, így vált valósággá az álom, majd így ért véget most, 46 évesen.

Marad a kezelés, amíg még kaphatom. Mellette a fájdalomcsillapítás, mind nagyobb dózisban.

És marad a Sorskönyv nélkül blog is. A már meglévő cikkek mindenképpen, de a felszabaduló időmben – ha az erőnlétem megengedi – tervezek új cikkeket is írni.

Úgyhogy Balázs, a blogger egyelőre marad, de Balázs, a terapeuta e sorokkal elköszön.

Köszönöm mindenkinek a belém vetett bizalmat, köszönöm az elismerő visszajelzéseket, az akár nyilvános felületen, akár privátban feltett inspiráló kérdéseket és megjegyzéseket. Köszönöm a klienseim kitartását, a szárnypróbálgatásimmal szemben tanúsított türelmüket; gratulálok az állhatatosságukhoz, az elért változásokhoz. És köszönöm azt a sok mindent, amire a munkám során megtanítottak.

Ritka eset, hogy direkt módon lájkot kérek az olvasóktól. És mivel ennek az írásnak nem vidám a vége, sokakban talán ellenérzés is van a „Tetszik” gombra kattintással. Én mindenesetre most jelzem: ha az elmúlt bő öt évben az általam írottak akármilyen szempontból is elnyerték a tetszésedet, netán segítségedre voltak, akkor, ha ezt most egy lájkkal kifejezed, az örömömre fog szolgálni.

Sziasztok!