A köznyelvben zavaróan sok pszi-vel kezdődő szó van, és leszámítva azokat, akik az e szavakkal jelölt területek valamelyikében elmélyedtek, pszinte mindenki összekeveri őket. Ez persze nem baj, vidáman lehet így élni. De az ellenkezője sem baj: mármint ha az ember tisztában van az egyes szavak jelentésével. Úgy is vidáman lehet élni. Becsszó.

Psziché. A görög pszükhé szó többnyire azt jelenti: lélek. (Latin fordítása: anima.) Hogy a lélek szó mit jelent, az már keményebb dió, ugyanis több mindent jelent. Elsősorban is évszázadokra elegendő mennyiségű gumicsontot a filozófusok és teológusok számára. A lélekkel kapcsolatos kérdések közül az első, hogy van-e. A második, hogy – feltéve, hogy van lélek – lényegét tekintve különbözik-e a szellemtől (görögül pneuma, latinul spiritus). A harmadik kérdés, hogy a pszichológia tudománya mit válaszol ezekre a kérdésekre. Erre a kérdésre a legkönnyebb felelni: Semmit. A pszichológia („lélektan”) nevű tudomány érdeklődési körén az a valami, amit a filozófusok és teológusok léleknek hívnak, és aminek a létét vallják vagy tagadják, maximálisan kívül esik.

Pszicho-. Szóösszetételek előtagjaként a pszichével (bármi is legyen az) kapcsolatos dologra utal.

Pszichológia. Egy tetszés szerinti alapszóhoz illesztett -lógia utótag (lásd görög logosz = szó) elvileg azt jelenti: az adott témáról való értelmes, rendszerezett beszéd. Gyakorlatilag: akármicsoda-tan. Az a tudományág azonban, amit ma pszichológiának neveznek, nem a lélekkel foglalkozik (ami, ugye, kinek-kinek a hite szerint vagy létezik, vagy nem), hanem az emberi viselkedéssel. A pszichológia az emberi viselkedés tudománya: arra keres válaszokat a tudomány játékszabályai szerint, hogy egyrészt hogyan viselkednek az emberek, másrészt miért úgy viselkednek. A „hogyan” vizsgálata során a pszichológusok rengeteg adatot gyűjtenek össze és foglalnak rendszerbe; a „miért” vizsgálata során ezeket az adatokat vetik össze egymással és más adatokkal – például az állatok viselkedéséről összegyűjtöttekkel. Utóbbi kérdésnél a maximális cél az volna, hogy tényleges választ találjanak egy-egy viselkedés magyarázatára (legyen az adott viselkedésforma általános, mint a viszketés megvakarása; kultúrafüggő, mint a köszönésnél fölvett távolság; vagy az általános normáktól elütő, mint amikor valaki télvíz idején meztelenül énekel az utcán). E cél elérése többnyire roppant nehéz, hiszen a viselkedések oka ritkán egydimenziós. A minimális cél az, hogy a számtalan kínálkozó magyarázat közül minél több téveset szűrjenek ki. (Az például tudományos eszközökkel kizárható, hogy a személyiségnek bármi köze lenne a születés pontos időpontjához és a csillagok akkori állásához.) A pszichológia két legfőbb segédtudománya a biológia és a matematika. A biológia azért, mert az emberi viselkedések (akár van lélek, akár nincs) testben nyilvánulnak meg, s így nagyon nem mindegy a viselkedés megértése szempontjából, hogy a test milyen játékszabályok szerint működik. A matematika pedig azért, mert egy rakás adat önmagában csak arra jó, hogy ráessen az ember fejére és agyonüsse. A matematika (ezen belül a statisztika) eszközei teszik lehetővé, hogy az adatokból értelmes információt lehessen kinyerni.

Pszichológus. Végzettségét és/vagy foglalkozását tekintve a pszichológia nevű tudomány művelője, illetve az e tudomány által kitermelt ismeretek gyakorlati alkalmazója. Ezen minőségében ezerféle dolgot csinálhat: lehet, hogy egész életében kapcsolókat állítgat egy laboratóriumban; lehet, hogy börtönviselt emberek társadalmi visszailleszkedését segíti; lehet, hogy sok számmal és görög betűvel megtűzdelt értekezéseket ír olyan társadalmilag releváns témákról, mint például– egykori terapeutámat idézve – a patkányfarok-kunkorodási koefficiens; lehet, hogy embereket hallgat meg empatikusan; lehet, hogy vállalat-, illetve pártvezetőknek ad okos tanácsokat a profit-, illetve szavazatmaximalizálás érdekében.

Pszichés. Szó szerint „lelki”; egyébként az egyes ember azon megnyilvánulásaira utaló jelző, amelyeket a pszichológia vizsgál. Ide tartoznak többek között az érzelmek, az intelligencia, az érzékelés és az észlelés, a motivációk, az emlékezet. Sűrűn fordul elő állandó szókapcsolatokban, mint pl. a „pszichés jelenség”, „pszichés funkció”, „pszichés zavar”. A köznapi beszédben – teljesen logikátlanul – gyakran az „érzelmi” szinonimája.

Pszichopatológia. A pszicho- előtaggal és a –lógia utótaggal már foglalkoztunk; a közbülső „-pato-” eredete a görög pathosz, úgy is, mint „szenvedés, balszerencse, betegség”. A pszichopatológia mint tudományág feladata a „lelki” (más néven: mentális) betegségek leírása és rendszerezése.

Pszichopata. Noha a szóképzésből erre is lehetne következtetni, a pszichopata – jobb esetben – nem a fent nevezett tudomány művelője, hanem olyan személy, aki a pszichopátia nevű mentális betegségben szenved – pontosabban akitől a környezete szenved. A pszichopata olyan személy, akinél a gyártás során az „empátia” nevű szoftvert elfelejtették telepíteni, s ennek következtében teljes mértékben képtelen átérezni a többi ember érzéseit, fájdalmait. Hogy pályaválasztását tekintve könnyen válhat belőle baltás gyilkos, az ennek már csak következménye.

Pszichiátria. A görög iatrosz szó orvost jelent; a pszichiátria az orvostudomány azon ága, amely a pszichés zavarok gyógyítására szakosodott. Napjaink orvostudománya erősen biokémiai szemléletű, s ez alól a pszichiátria sem kivétel. Ezért a pszichiátriai beavatkozás sok esetben nem több, mint a beteg telefecskendezése az aktuális divat szerinti vegyszerekkel.

Pszichiáter. Általános orvosi diplomával és pszichiátriai szakvizsgával rendelkező személy, aki rosszabb esetben a pszichiátria tudománya által kitermelt irdatlan mennyiségű iskola valamelyikének előfeltevéseit igyekszik igazolni a gyakorlatban, vásárra víve a betegek bőrét; jobb esetben a mentális betegségben szenvedőket próbálja meggyógyítani, de legalábbis szenvedésüket csökkenteni.

Ideggyógyászat. Ez ugyan nem pszi-vel kezdődik, de meg kell említeni, mert sokan összekeverik a pszichiátriával. Ha az ember idegrendszerében valami félre van kapcsolva, akkor ez alapvetően háromféleképpen vehető észre: testi tünetben, viselkedéses tünetben vagy saját beszámolóban (arról, hogy az illető hogy érzi magát). Túlegyszerűsítve mondható, hogy amíg a pszichiátria ez utóbbi két faktorral (tehát a viselkedés és a szubjektív hogylét zavaraival) foglalkozik, addig az ideggyógyászat felségterületéhe tartoznak az idegi alapú testi rendellenességek, amilyen egy tikkelő szemhéj, egy zsibbadó kar, egy érzéketlenné vált testfelület vagy egy elégtelen reflexműködés. Átfedés persze bőven van a két terület között, de hát ez többé-kevésbé igaz bármely két területre, amely az emberekkel foglalkozik (lásd pl. a festészet és fülészet összefüggéseit Van Gogh esetében).

Pszichózis. Röviden: elmebetegség. Hosszan: túl hosszú lenne. A lényeg, hogy olyan komoly pszichés gubanc, amelynek során a fent taglalt pszichés funkciók (pl. észlelés és érzelmek) összehangolt működésébe súlyos zavar áll be. Ez lehet rövid, átmeneti, magától múló állapot, de lehet tartós, adott esetben gyógyíthatatlan betegség is. Ha olyan kifejezéseket asszociálunk hozzá, mint téves eszme, beszűkülés, tudatköd és hallucináció, akkor jó helyen kapiskálunk.

Pszichotikus. A pszichózis főnévből képzett melléknév; a jelzett főnév pszichózissal kapcsolatos voltára utal. A „pszichotikus állapot” maga a pszichózis; ha emberre használják a jelzőt, akkor az illetőt köznapi kifejezéssel így hívják: bolond.

Antipszichotikum. Ez sem pszi-vel kezdődik, de ide tartozik. Antipszichotikumnak azokat a gyógyszereket nevezik, amelyeket a pszichiáterek a bolondoknak adnak azért, hogy ne legyenek bolondok. Vagy legalábbis könnyebben beilleszkedjenek a nem-bolondok világába. Vagy ha ez sem, akkor legalább nyugton maradjanak. Némi éllel használatos a „kémiai kényszerzubbony” elnevezés is.

Antipszichiátria. Az 1960-as években amerikai pszichiáterek által elindított mozgalom. Lényege röviden az, hogy elutasítja a hagyományos pszichiátriai megközelítést, amely az embereket bizonyos konvenciók alapján felosztja bolondokra és nem-bolondokra. (A felosztást természetesen, mint mindig, a nem-bolondok végzik.) Lásd a budapesti születésű, amerikai pszichiáter, Thomas Szasz Az elmebetegség mítosza című könyvét.

Pszichoanalízis. Szó szerint lélekelemzés. A 19–20. század fordulóján Sigmund Freud osztrák pszichiáter által kidolgozott... Hm. Izé. Egyrészt pszichológiai elmélet. Másrészt komplett világszemlélet. Harmadrészt a pszichoterápiás (lásd alább) módszerek egyike. Bizonyos szövegösszefüggésben szokás a mélylélektan kifejezéssel fordítani, és ha mindössze egy kulcsszót lehetne csak társítani hozzá, akkor az ez volna: tudattalan. Ha engedélyeznének két másik kifejezést is, akkor ezek minden bizonnyal a szabad asszociáció és a dívány lennének.

Pszichoanalitikus. Melléknévként: a pszichoanalízissel kapcsolatos, pl. „pszichoanalitikus megközelítés”. Főnévként: olyan személy, aki a pszichoanalízis elméleti alapjain állva, Freud gyakorlati módszerét követve igyekszik gyógyítani akár a kisebb pszichés zavarokat, akár a komolyabb pszichés betegségeket.

Pszichoterápia. Noha erről manapság mind kevésbé illő szót ejteni, testünk az évek során megöregszik, sejtjeink, szöveteink és szerveink elhasználódnak, s végül valamennyien meghalunk. Jövőbeli elmúlásunk ténye megkerülhetetlen. Azonban az odáig tartó utunk során jogunk is, lehetőségünk is van arra, hogy amennyire az objektív körülmények engedik, szubjektíve jól érezzük magunkat: testben, lélekben és kapcsolatainkban.

A terápia olyan folyamat, amelynek során megtanulhatunk e jogunkkal élni, megtanulhatjuk e lehetőségünket valóra váltani.

Az ógörög therapeia szó elsődleges jelentése: gyógyítás, gyógykezelés. Ezek hallatán legtöbbünknek automatikusan fájdalmas és megalázó tapasztalatok sokasága jut eszünkbe. Azonban a therapeia szó eredetileg számos más jelentéssel is bírt, s ezek többsége gazdagíthatja, árnyalhatja a terápia lényegéről alkotott elképzelésünket. E további – számunkra fontos – jelentések a következők: tisztelet, figyelmesség, gondoskodás, ápolás, testőrség, kíséret.

A terápia célja a változás, mégpedig a pozitív változás. A magam részéről sok terápiás irányzattal összhangban úgy tartom, hogy minden ember alapvetően rendben van – akkor is, ha történetesen „valami nem stimmel vele”. A segítséget kérő embernek ezért nem egy nagy hatalmú varázslóra van szüksége, hanem egy olyan személyre, aki őt egyenrangú partnernek tekintve tisztelettel van iránta; aki teljes figyelemmel hallgatja őt; aki legjobb tudása szerint, elkötelezetten gondoskodik róla, ápolja és testőrként kíséri azon a kalandos úton, amelyen elindul, hogy felfedezze azon saját – pillanatnyilag számára rejtett – erőforrásait, amelyek a pozitív változást lehetővé teszik.

Ez a személy a terapeuta.

Pszillangó. Ilyen persze nincs. De ha lenne, minden bizonnyal szépszines lenne.