– avagy „Basszus, nem hiszem el, hogy már megint...!”–

Ismerős az alcímben írt mondat? Vagy legalábbis a hozzá kapcsolódó érzés? Léteznek más variációk is ugyanezen témára, mint például a „Miért mindig velem történik ilyen?!”, avagy a „Hogy lehettem ismét ilyen hülye?!”.

Minden ember életében vannak ismétlődő mintázatok. Ezek alapvetően kétfélék lehetnek: kellemesek vagy kellemetlenek. A kellemes mintázatok magyarázatával nincs sok dolgunk: ami jó nekünk, azt igyekszünk megismételni. Én például minden reggel kávéval kezdem a napot – mert jólesik az íze, a melege. Gyakran eszem halászlét, mert szeretem. Többször nyaraltam már Badacsonyban, mert jól éreztem ott magam, és alkalmas helynek találom a pihenésre, feltöltődésre.

Az ismétlődés oka ezekben az estekben nyilvánvaló: az események nem véletlenszerű sorrendben (random módon) követték egymást, hanem volt a véletlenen túl egy másik rendező elv – nevezetesen az én elhatározásom.

Ez szép, de mi a helyzet a kellemetlen események ismétlődésével?
 

– Ismerünk olyan nőket, akiknek nagy nehezen sikerül elválniuk az őket rendszeresen bántalmazó férjüktől, majd ismét férjhez mennek egy elbűvölő álomférfihoz, akiről kisvártatva – és legnagyobb megdöbbenésükre – kiderül, hogy ugyanúgy bántalmazza őket.

– Van olyan ember, akinek a kollégái addig pusmognak a háta mögött, míg tarthatatlanná válik a helyzete, és kénytelen odébbállni. Igen ám, de a következő munkahelyén ugyanígy jár, ami azért is dühítő, mert már két korábbi helyről is emiatt jött el.

– Gyakran hallani: „Minden férfi strici!”, avagy „Minden nő kurva!” E kifakadások mögött személyes tapasztalatok: balul sikerült (sokadik) párkapcsolati próbálkozások állnak.

– Megesik, hogy valaki végre kilábal egy hosszan tartó betegségéből, ám hamarosan újrakezdődnek testi kínjai, alkalmasint teljesen új tünetekkel.

– És mi a helyzet azzal, aki valamiért újra meg újra zsebtolvajok áldozatává válik?

Mi a magyarázat mindezen ismétlődésekre?

Egy dolgot bizton állíthatunk: a valószínűség-számításban az események kellemes vagy kellemetlen volta érdektelen. Ha felmerül annak az esélye, hogy az események nem random módon követik egymást, akkor a bekövetkező esemény akár kellemes, akár kellemetlen, okkal gyanakodhatunk, hogy a véletlenen túl egy másik rendező elv is közreműködött.

A golyó a tízesnél állt meg. Piszkos Fred derült mosollyal emelkedett fel a helyéről, és egy rántással kissé feljebb húzta szíjánál fogva a nadrágját, azután így szólt:
– Bocsánat, uraim, de azt hiszem, itt csalnak.
A következő pillanatban egy késpenge villant meg a kezében, végigszaladt az asztal posztóján és nyomban látható lett egy gumicső, amely a készülék alatt kezdődött, és a krupié kezében végződött, és így módot nyújtott arra, hogy egy nyomásra a szaladó golyót odafújtatott levegővel kibillentse abból a lyukból, amelyben a legnagyobb tétnek megfelelő szám van.

 Rejtő Jenő: Az elveszett cirkáló

Honnan tudhatjuk, hogy alapos okunk van-e a gyanakvásra? Például az általam „Fej vagy írás”-teszt-nek nevezett vizsgálódás eredményéből.

A teszt alapja Tom Stoppard Hamlet-parafrázisának, a Rosencrantz és Guildenstern halott című színdarabjának nyitójelenete.



A jelenetben a két címszereplő fej vagy írást játszik; az eredmény állandóan – szám szerint 78-szor – ugyanaz: fej. Mi lehet ennek a magyarázata?

Két est lehetséges. Vagy az egész világ abszurd (Stoppard drámájában erről van szó), vagy valami trükk van a dologban, miként a fenti Rejtő-idézetben, és mint – ha már fej vagy írásról van szó – a Csontbrigádban.

A valós életben értelemszerűen nincs szó se posztó alatti titkos gumicsőről, se manipulált pénzdarabról. Azonban ha a velünk történt események sorozatában az ismétlődések száma meghaladja azt, amit józan ésszel még elfogadhatónak tartanánk, akkor jó okkal gondolunk mi is arra: itt bizony valami trükk van.

A trükk neve jelen esetben: sorskönyv. Amint tudjuk, „a sorskönyv egy gyermekkorban kialakított, szülők által megerősített, a későbbi események által igazolt és az egyén választásaiban megjelenő, nem tudatos életterv”. Minket e definícióból pillanatnyilag a mondat második felében írottak érdekelnek: választásokban megjelenő és nem tudatos.

Felnőtt énállapotunkban az itt és most-ra reagálunk, és a körülményeknek megfelelő – képességeink szerinti – legracionálisabb döntést hozzuk. Igen ám, de amikor stresszhelyzetbe kerülünk, vagy épp olyan szituációba, amely – jóllehet nem emlékszünk rá tudatosan – nagyon összecseng egy gyerekkori történésünkkel, akkor működésbe lép a sorskönyvünk, és ellenállhatatlan erővel ránt vissza minket egy pillanat alatt a Gyermeki énállapotba. A TA zsargonjában ezt úgy hívják: gumikötél. Ha pedig a gumikötél egyszer berántott, akkor nincs mese: az így hozott döntésünk pontosan annyira lesz okos, bölcs, racionális – és főleg hasznunkra váló –, mintha az annyi idős önmagunk hozta volna meg, ahány éves korunkba visszapottyantunk.

Értsük meg jól: a kisgyerekben is jelen van a Felnőtt (az ún. Kis Professzor), aki képes a korának megfelelő racionális döntések meghozatalára, az elérhető megoldások közül a legjobb kiválasztására. Csakhogy korántsem biztos, hogy az a megoldás, ami tökéletesen megfelelő volt négyéves korunkban, megfelelő és hatékony ma is. Nézzünk egy banális példát:

Egy négyéves kisfiúnak testvére születik. Az egész család az újszülött körül ugrál, és ő, aki eddig mindenkinek a szeme fénye volt, hirtelen irtóztató magányt él át. Szeretné újra magára irányítani a figyelmet. Kis Professzora ehhez – tudattalanul – azt a megoldást választja, hogy a már rég szobatiszta gyerek éjszakánként elkezd bepisilni. Ezzel elnyeri a szülők figyelmét. Igaz, hogy a rosszallásukat is, igaz, hogy szégyenkeznie kell – de ez számára most lényegtelen. Ő annyit akart elérni, hogy figyeljenek rá, foglalkozzanak vele – és ezt sikeresen el is érte. A kisgyerek e tapasztalatot jó eséllyel ily módon építi be sorskönyvébe: „Úgy tudom magamra irányítani a figyelmet, ha megszégyenülök.” És ha felnőttként, ha odafigyelésre vágyik, tudattalanul megkeresi magának a legmegalázóbb helyzeteket. Amelyekben szenved ugyan, de – továbbra is tudattalanul – igazolva látja korai döntését. Tudatosan viszont csak ennyit lát az egészből: „Basszus, nem hiszem el, hogy már megint ez történik velem!”

Az önismeret útját járó embert többek között arról lehet megismerni, hogy élete ismétlődő, kellemetlen fordulatain nem csupán bosszankodik, nem okolja a „sok hülye embert” vagy a csillagokat, hanem fölteszi a kérdést:

– Miért választom magamnak ezeket a helyzeteket?

Félreértés ne essék: ez a kérdés nem az önmarcangolást szolgálja. Nem az a célja, hogy elmondhassuk magunkról József Attilával: „romlott kölkökre leltél pszichoanalízisben”, és kövessük őt a vonat alá. A kérdés ugyanis folytatható, kibontható:

– Mi a nyereségem ezekből a helyzetekből? (Abból, hogy újra meg újra megver a férjem; hogy kiutálnak a munkahelyemről; hogy olyan partnert választok, aki kihasznál; hogy megbetegítem magam; hogy hagyom magam meglopni, stb.)

Olcsó válasz, hogy „semmi”: Olcsó és nem igaz; ellentmond annak, ami ma már minden épkézláb pszichoterápiás megközelítés sajátja: az ember alapvetően rendben van. Az ember az általa felismert lehetőségekből mindig a legjobbat választja. A választás két ponton kaphat gellert. Egyrészt a valóságot igen gyakran torzítva észleljük: ahelyett, hogy azt látnánk, ami van, azt látjuk, ami a sorskönyvünkhöz illeszkedik. A TA-ban ezt úgy nevezik: a valóság újraértelmezése. A másik hibalehetőség neve: félreismerés (angolul: discount). Ez azt jelenti, hogy – belépve sorskönyvi állapotunkba – bizonyos kínálkozó lehetőségeket egyszerűen nem veszünk észre, számításon kívül hagyunk. Azt hisszük, hogy az adott helyzet csakis egy módon oldható meg, erre pörgünk rá minden energiánkkal – holott kívülről nézve egyértelmű, hogy a helyzet megoldására elvileg lenne nyolc másik olyan lehetőség, amely összhangban áll képességeinkkel. Azaz összhangban állna – ha épp nem sorskönyvben lennénk.

Az NLP (neurolingvisztikus programozás) egyik alaptétele: a viselkedés soha nem azonos annak pozitív szándékával. Lehet, hogy a konkrét viselkedés rossz, nem hatékony, elfogadhatatlan – ám mindig megbújik mögötte egy olyan pozitív szándék, amelynek célja a személyiség, az én, az élet védelme.

A terápia egyik alapvető célja az, hogy életünk negatív eseményeinek ismétlődő sorozatát felismerjük; hogy ezen események alakulásában saját felelősségünket elismerjük; hogy a konkrét viselkedés mögött tudattalanul meghúzódó pozitív szándékot megértsük; hogy a koragyerekkorból ballasztként magunkkal hordozott döntéseinket újradöntéssel helyettesítsük; és hogy olyan új viselkedésmintákat tanuljunk, amelyek a felismert pozitív szándékot maradéktalanul kielégítik – ugyanakkor mellékhatásként nem okozzák nekünk újra meg újra ugyanazt a szenvedést.