„Egy alaposan képzett hipnoterapeuta helyzete a karmesteréhez hasonlatos: legalább egy terápiás területen profi módon alkalmazza a hipnózist, de más területekről is mély és átfogó ismeretekkel bír. (...) Ami engem illet, én nem vagyok a karmester helyzetében. Hivatalosan sem vagyok hipnoterapeuta, és a gyakorlatban sem tartom magam annak. A hipnózisnak – sokakhoz hasonlóan – én is egy bizonyos felhasználási módját tanultam meg. Ez történetesen a katathym imaginatív pszichoterápia (KIP), amit ráadásul – az eltérő definíciók miatt – sokan nem is tekintenek hipnózisnak. A KIP-et nagy biztonsággal alkalmazom terápiás munkám során. Ha úgy tetszik: ez az én hegedűm” –
– írtam néhány hete. De voltaképpen mi is az a KIP?

A katathym imaginatív pszichoterápia kifejezésben a latin imaginatív szó a képzelet tevékenységére utal. A görög eredetű katathym jelző a többjelentésű kata- előtagból és a thymos főnévből (élet, erő, lélek, szív, akarat, vágy) keletkezett, és tartalmilag úgy lehetne visszaadni, hogy „a lélek mélyrétegeiből származó, életerővel átitatott”.

Az eredetileg katathym képélménynek nevezett, időnként szimbólumdráma névre is hallgató pszichoterápiás eljárást Hanscarl Leuner német pszichiáter fejlesztette ki az 1950-es években. A módszer pszichoanalitikus gyökerű; előfeltevése az, hogy az ember nem kizárólag tudatos lény, hanem gondolkodását, érzéseit és viselkedését jelentősen meghatározza a tudattalan is. A tudattalan – ebben az értelemben – tárháza mindazon ösztönös késztetéseknek, vágyaknak, érzelmeknek, indulatoknak és emlékeknek, amelyek tudatos énünk számára valamilyen oknál fogva (épp) nem hozzáférhetőek. Szemben köznapi tudatosságunkkal, amelynek elsődleges eszköze a racionális, logikus gondolkodás és a beszéd, a tudattalan működésmódja irracionális, kifejezésmódja pedig nem a nyelv és a szó, hanem a nyelvnél sokkal ősibb kép.

A tudattalan képi megnyilvánulásáról minden egészséges embernek van személyes tapasztalata, hiszen amikor álmodunk, a hétköznapi racionalitásunk számára megfoghatatlan képek világában mozgunk.

Számos (keleti és nyugati) vallásos eljárás, illetve terápiás gyakorlat él az álomszerű képek szándékolt előhívásának módszerével: a különböző meditációs és kontemplatív technikák, a jungi aktív imagináció, az autogén tréning, az agykontroll stb. Ezek közös jellemzője az, hogy az egyén valamilyen eljárással ún. módosult tudatállapotba juttatja magát, és az előzetes terv szerint előhívott vagy spontán módon megjelenő képzeleti képekkel dolgozik – egyedül. Utóbb az élmény feldolgozását segítheti a vallási vezető vagy terapeuta, de maga az élmény egyszemélyes.

A KIP (vagy ahogy a terápiás gyakorlatban gyakran nevezzük: képezés) során az imagináció irányítás mellett történik. A terapeuta néhány egyszerű instrukcióval segít a kliensnek módosult tudatállapotba kerülni, majd ettől kezdve folyamatos párbeszéd zajlik kettejük között. A módosult tudatállapot kialakulását követően a terapeuta arra kéri a klienst, hogy képzeljen el valamit (a terápiás folyamat elején ezek többnyire egyszerű természeti képek); ez a valami az ún. hívókép. Majd rákérdez az így megjelenő kép legapróbb részleteire is: a képben tapasztalt színekre, formákra, hangokra, illatokra, ízekre, testi érzésekre stb. A katathym kép általában színes, éles, három dimenziós – és dinamikus. Az első kép kialakulása után többnyire beindul a képáramlás, amelynek során a kliens a legkülönbözőbb helyszíneken találhatja magát, kapcsolatba kerülhet élő, halott és fiktív szereplőkkel, és módjában áll bármilyen cselekedetet végrehajtani: olyat is, ami – akárcsak álomban – ellenkezik a logikával és a természeti törvényekkel.

A terapeuta mozzanatról mozzanatra követi a klienst ebben a világban: elkötelezetten kíséri őt, biztonságot nyújt számára a tudattalan által megjelenített, olykor ijesztő közegben. A KIP a kliens személyiségének mélyrétegeit mozgatja meg, és olyan tartományokhoz fér hozzá gyógyító módon, ahová a verbalitásra alapozott terápiás eszközök nem nyernek bebocsátást. A tudattalan tartalmai, beleértve a mélyen gyökerező félelmeket és szorongásokat, szimbólumok formájában jelennek meg; a kliens e szimbólumokkal találkozik, s ha szükséges, megküzd velük – természetesen a terapeuta támogató jelenléte mellett.

A különböző mélylélektani iskolák egyik közös jellemzője a tudattalanból a tudatba emelt tartalmak értelmezése: annak taglalása, hogy egy adott kép mit jelent. Számos megfigyelés igazolja, hogy bizonyos pszichológiai témák (fontos személyek, kapcsolati minták stb.) gyakorta hasonló módon jelennek meg a legkülönbözőbb embereknél. A KIP során azonban e jelentések legalábbis másodlagosak, egyes terapeuták szerint pedig az értelmezés éppen hogy ellenjavallt. A pozitív változást ugyanis nem a képek utólagos értelmezése eredményezi, hanem maga a képekkel végzett munka – akkor is, ha a szimbólumok „jelentése” rejtve marad mind a kliens, mind a terapeuta előtt. Ami segít, épít, gyógyít és megváltoztat, az maga a tudattalan folyamat. Az értelmezés valójában nem egyéb, mint a szerencsésen beindult tudattalan folyamat mesterséges megakasztása, és áthelyezése a tudat racionális, felszínes szférájába.

A terápiás tapasztalat azt igazolja, hogy a KIP a legkülönfélébb pszichés zavarok és betegségek, illetve testi (pszichoszomatikus) tünetek kezelésében hatékony eszköz lehet, mind hosszú, mind rövidterápiás eljárás során.