A TA-ban Hát nem borzasztó? címen ismert időtöltéshez gazdag táptalajul szolgál a balatoni vendéglátás. Alább egy badacsonyi rémtörténet leírása következik, de túllépve a primér szörnyülködésen, némi pszichológiai elemzéssel megspékelve.

A sztori

Délután három felé a párommal közösen úgy döntöttünk, hogy ideje lenne elkezdeni a napot, és valami reggeli után nézni. Némi tanakodás után kiválasztottunk egy éttermet, ahol pár éve már jártunk egyszer, és bár akadtak rossz tapasztalataink, úgy emlékeztünk, hogy a kaja és a kiszolgálás alapvetően korrekt volt. Az étterem a Badacsony oldalában van; teraszáról gyönyörű kilátás nyílik a Balatonra, csak éppen meg kell dolgozni érte: jó hosszas kutyagolás felfelé egy szűk úton, félreugrálva a mindkét irányból érkező kocsik elől. Felmehettünk volna mi is kocsival, de nem vállaltuk be, inkább leparkoltunk a hegy lábánál. Aznap – az idei nyárra nem jellemző módon – nagyon meleg volt; mindkettőnk mindenéről folyt a víz, mire felértünk.

Az étlapról nem volt könnyű választani; végül jobb meggyőződésünk dacára egy turistabutító fogás, a kétszemélyes haltál mellett döntöttünk. Igen ám, de mit igyunk hozzá? A párom vezetett, úgyhogy a kérdéssel egyedül kellett megküzdenem. Mivel idén hetedik alkalommal nyaraltunk ezen a borvidéken, mostanra aránylag jól ismerjük a különböző szőlőfajták és különböző pincészetek szorzatából előadódó lehetőségeket, annak ellenére, hogy borilag mindketten továbbra is laikusnak számítunk.

A folyó borok között nem találtam semmi olyat, amitől eksztázisba jöttem volna, arról meg szó sem lehetett, hogy egyedül elpusztítsak egy palack bort. Így aztán az étlapon a Borkóstolók rovatot kezdtem tanulmányozni. Ez úgy nézett ki, hogy többféle kóstolót kínáltak: X összegért kihoznak egy-egy pohárral a felsorolt borokból. A kóstolót lehet zsíros kenyérrel, illetve sajttállal kérni. Igen ám, de mi alapvetően ebédelni szerettünk volna, és már ki is választottuk az ételt, úgyhogy számunkra e két opció egyike sem játszott. Végül kiválasztottam egy olyan sorozatot, amely ötféle száraz bort kínált, és hívtuk a pincért.

Kérdésünkre elmondta, hogy a kóstoló 1-1 decit jelent a különféle borokból. Ezt így kicsit húzósnak találtam (jobb helyeken a kóstoló mennyisége fél deci, hiszen a cél nem az, hogy a turista gyorsan berúgjon, hanem hogy minél többet végigkóstolva szép lassan jusson el abba az állapotba, amikor aztán palackszámra vásárol a kóstolt borok valamelyikéből), de azt mondtam, ám legyen: végeredményben fél liter borral csak meg tudok küzdeni, ha minden kötél szakad, főleg, hogy bőséges ebéd mellé fogyasztom el apránként.

A zsíros kenyér ügye már húzósabb volt: a pincér (a bruttó húsz évével) azt mondta, hogy ezek a tételek egyben vannak, és nem tudja külön számolni őket, magyarán tetszik, nem tetszik, zsíros kenyeret is kell rendelnem (és fizetnem). Magamban morogtam, de aztán azt mondtam, kicsire nem adunk; elvégre nem garasoskodni jöttünk ide, hanem nyaralni; mondtam a pincérnek, hogy oké, akkor számolja zsíros kenyérrel, és majd adja oda valakinek, aki éhes, nekünk meg hozza ki a haltálunkat. Erre a pincér, nagyon konstruktívan és elégedetten:

– Akkor meg is van az ebédem.

Hogy e mondat felszolgáló és vendég relációjában mennyire adekvát, arról külön lehetne értekezni, de ezt akkor sem tettem, most sem teszem. A rendelés leadatott, vártuk, hogy kihozzák az ételt és az italt.

Kisvártatva megjelent egy másik pincér, kerek tálcát egyensúlyozva. Néztem, hogy ugyan, melyik asztalhoz viheti azt a sok mindent, a tálcán ugyanis egy csomó borospohár volt – szám szerint öt darab. Amikor kiderült, hogy a célobjektum mi magunk vagyunk, nem akartam hinni a szememnek.

Atyaúristen, ez a hülye képes, és egyszerre kihozza nekem az ötféle bort?! Az öt bort, amit az ebéd különböző pontjain kéne elfogyasztanom?! Az öt fehérbort, amit – ezt borvidéken már a kisgyerekek is tudják! – 10-12 fokra hűtve kell fogyasztani?! Kánikulában, szabad téren, amikor és ahol percek alatt felmelegszik?! Jesszus, mi a fenét kell ilyenkor csinálni?!

Eddig a történet, ha úgy tetszik: a feladvány. A kérdés: milyen lehetőségek közül választhat ilyen helyzetben a vendég?

A félreismerési mátrix

Ha egy helyzet számunkra nem kedvező, alapvetően két eset lehetséges. Vagy változtatunk rajta, vagy nem. Ez utóbbi esetre azt mondjuk: nagy valószínűséggel félreismerésben vagyunk.

A félreismerés az angol „discounting” („számításba nem vevés” vagy „figyelmen kívül hagyás”) szó nem túl sikerült magyarítása. A TA-ban e kifejezés a probléma megoldása szempontjából fontos információ tudattalan ignorálását jelenti. Félreismerni sok mindent és sokféleképpen lehet. Figyelmen kívül hagyhatok fontos információkat önmagammal, másokkal, valamint a helyzettel kapcsolatban – ezek a félreismerés területei. Ami a típust illeti, félreismerhetem magát az ingert, a problémát, illetve a lehetőségeket. A (bármely típusú) félreismerés négy szinten (másként: módon) jelentkezhet: a létezés, a jelentőség, a változtathatóság, valamint a személyes képességek szintjén.

A félreismerés lehetséges típusait és módjait a Ken Mellor és Eric Sigmund által készített félreismerési mátrix foglalja rendszerbe.



Ez az ijesztően bonyolult ábra hasznos útmutatóul szolgál a félreismerések felismerésében és kezelésében. A lényege két mondattal összefoglalható.

Egyrészt a táblázat azonos jelzésű (pl. T₂) területeit összekötő ferde nyilak azt jelzik, hogy az e területeken leírt félreismerések kölcsönösen feltételezik egymást. Tehát ha egy ember viselkedésének megfigyelése során kiderül, hogy nem ismeri fel egy inger jelentőségét (pl. azt, hogy a konyha felől áradó füst mit is jelent), akkor ebből következik, hogy az inger okozta probléma létezését sem ismeri fel, azaz bár észleli a füstöt, azt nem tekinti problémának.

Másrészt a táblázat egy adott cellájában jelen lévő félreismerés az összes az alatti és attól jobbra eső cellában írt félreismerés meglétét is feltételezi. Vagyis emberünktől, aki ugyan felismerte az inger létezését (tehát érzi a füstöt), de nem ismerte fel annak jelentőségét (következésképpen az ebből adódó probléma létezését sem), nem lehet elvárni sem azt, hogy a problémának jelentőséget tulajdonítson, sem azt, hogy akár csak egy szalmaszálat is keresztbe tegyen a probléma megoldása érdekében (pl. hogy hívja a tűzoltókat).

A fenti ábra és a hozzá tartozó leírás ismerős lehet számos olvasónak: februárban arról számoltam be, hogy miért is nem menekültem el egy engem kínzó masszőr kezei alól. Elemezzük most a borkóstolós helyzetet a félreismerési mátrix segítségével!

A félreismerés lehetséges szintjei

Világos, hogy a T₁ terén nem történt félreismerés, hiszen észleltem az ingert: láttam a közeledő pincért, láttam a tálcán a nekem kihozott öt pohár bort.

A T₂ szinttel sem volt gond: világosan felismertem az inger (az egyszerre kihozott öt pohár bor) jelentőségét, és azt is, hogy ez számomra problémát jelent. Ugyanis két eset lehetséges: vagy gyorsan felhajtom a fél litert bort addig, amíg a hőmérséklete megfelelő (vagyis maximum tíz perc alatt), vagy elhúzom velük az ebéd végéig. Az első esetben pillanatok alatt berúgok, továbbá nem lesz mit innom az ebédhez és utána. A második esetben viszont legfeljebb az első két pohár bor lesz élvezhető, az utolsó három helyett nyugodtan rendelhettem volna három deci lólét is. Tehát a probléma adott volt.

E ponton érdemes megemlíteni, hogy az alapvetően egészséges emberek általában viszonylag pontosan észlelik a valóságot, és tisztában vannak saját szükségleteikkel, még ha azokra nem is szoktak reflektálni. Hétköznapi félreismeréseink tehát ritkán jelentkeznek az első két szinten.

A T₃ szinten merül föl az a kérdés, hogy amikor épp szívat a sors, akkor változtatunk-e ezen, vagy csöndben szenvedünk tovább. Ha elég nagy a probléma, akkor érdemes energiát feccölni a helyzet megváltoztatásába. Ha azonban úgy találjuk, hogy bár a probléma fennáll, jelentősége azonban nem akkora, hogy megérje vesződni vele, akkor hozhatunk olyan autonóm döntést, hogy elviseljük a nehézségeket.

A nehézség elviselése ebben a helyzetben úgy fest, hogy a sorsomat (és a pincér édes jó anyukáját) átkozva elfogadom, hogy az történt, ami történt. Vagyis bosszúsan, némán vagy épp veszekedve nekiállok a bórkóstolásnak és az ebédnek.

Nem így lett. Felismertem ugyanis a probléma jelentőségét: egy késő délutánra csúszott étkezés (ami egyszerre reggeli, ebéd és vacsora), az egész hátralévő nap hangulatát képes meghatározni. Azt is felismertem, hogy lehetőségem van a problémát okozó ingert nem szó nélkül elfogadni, hanem legalábbis rákérdezni, és ezzel a helyzet egészét megváltoztatni. Megkérdeztem tehát a pincért, hogy ugye ezt az ötféle bort nem ide, nem nekem hozza.

A pincér azt felelte, hogy de igen, és amikor vázolni kezdtem az ezzel kapcsolatos fenntartásaimat, számon kérő hangon közölte: nekem kellett volna megkérdeznem a rendeléskor, hogy vajon egymás után szervírozzák-e a borokat.

Ennyiből világos volt, hogy esze ágában sincs megoldást keresni a problémára, sőt a probléma objektív létezését sem ismeri fel (tehát félreismerésben van a T₂ szinten), hanem azt az én szubjektív hisztimnek tartja. Ez azt jelenti, hogy ő negatív Irányító–Szabályozó Szülői énállapotból kommunikált velem, elvárva, hogy én Alkalmazkodó Gyermekként kvázi bocsánatot kérek, hogy hangot adtam elégedetlenségemnek.

Nekem azonban eszem ágában sem volt elfogadni a felkínált szerepet. Ugyanis szerencsére a T₄ szinten sem voltam félreismerésben, és világos volt, hogy van lehetőségem másként reagálni, és ezáltal a problémát megoldani.

A másként reagálás lehetőségei

„Másként reagálni” annyit jelent, hogy a tranzakciós válasz ne kiegészítse a tranzakciós ingert, hanem keresztezze azt. A kommunikáció második szabálya szerint a keresztezett tranzakció megakasztja a kommunikációs folyamatot, és az mindaddig nem folytatható, amíg a felek valamelyike (vagy mindkét fél) énállapotot nem vált.

Az adott szituációban a megszólított énállapotom, mint láttuk, az AGy volt. Ha tehát én ezen kívül bármely más énállapotból reagálok, azzal megvalósítom keresztezem a tranzakciót.

Lázadó Gyermekiből például lehülyézhettem volna a pincért, kifejtve neki, hogy hova is tegye szép sorban az öt darab borospoharat. Szabad Gyermekiből elkezdhettem volna keservesen bömbölni és toporzékolni. Irányító–Szabályozó Szülőiből kioktathattam volna arról, hogy mi is a bórkóstolás lényege, hogy néz ki egy tisztességes bórkóstolás, és szégyellje magát, hogy badacsonyi pincér létére ilyen ostoba. A Gondoskodó Szülőire nem igazán tudok életszerű példát ebben a helyzetben.

A Felnőtt énállapot jellemzője, hogy a helyzetet adekvát módon elemzi, és optimális döntést hoz. A helyzetet adekvát módon elemezve én arra jutottam egy pillanat alatt, hogy (1) számomra ez a szituáció elfogadhatatlan, (2) ezt a szituációt a történtek után – ugyanezen szereposztással – úgy átalakítani, hogy abból egy jókedvű, hangulatos ebéd legyen, lehetetlen. Vagyis egyetlen lehetőség van: kilépni a szituációból – nevezetesen a vendég-szerepből. És hogyan tud egy vendég nem-vendéggé avanzsálni? Nagyon egyszerűen: föláll, és távozik.

Ezt csináltam, illetve csináltuk. Kifelé találkoztunk a rendelést fölvevő pincérrel is, akit addigra már nyilván tájékoztatott a kollégája, mert amikor zavart kérdésére azt feleltem, hogy „Sajnálom, de a forralt bort csak télen szeretem”, nem kérdezte, hogy hogy értem ezt, hiszen világos volt számára, mi a bajom. Bepróbálkozott még azzal, hogy „És az étel...?”, de mi egy „Nem, köszönjük”-kel zárva végképp kiléptünk mind a helyzetből, mind magából az étteremből.
 

Tökéletes?

Hogy a megoldásunk tökéletes volt-e, arról lehet vitatkozni. Egyfelől igen, mert szembesülvén egy problémával, sehol nem voltunk félreismerésben: T₄ szinten fölismertük a változtatás elvi lehetőségét, T₅ szinten saját képességeinket a változtatás kivitelezésére, T₆ szinten pedig meg is oldottuk a problémát. Az étteremből távozva autentikus érzéseket éltünk meg: szomorúságot a történtek miatt („Hova lett az a Badacsony, amibe egykor beleszerettünk?”), dühöt a jelenbeli frusztráció miatt, ezekkel egyidejűleg azonban örömöt és büszkeséget, hogy képesek voltunk Felnőtt döntést hozni, és nem maradtunk ott engedelmesen bégető kisbirkák módjára.

A tökéletesség kérdése nem is a TA, hanem az, EMK szintjén merül fel. Vajon erőszakmentes volt-e a pincérekkel folytatott kommunikációm?

Nyilvánvalóan nem. Ami a zsiráftánc saját térfelét illeti, kifejeztem ugyan a szükségletemet, de meglehetősen implicit módon: távozásunk után a pincérek valószínűleg nem tudták volna érthetően számot adni arról, hogy mi baja volt a vendégnek. Ami a másik fél térfelét illeti, részemről föl se merült, hogy empatikusan odahallgatva megértsem a pincérek érzéseit és szükségleteit. Utólag persze ez nem nehéz: fiatalember mind a kettő, idénymunkások, akiknek fogalmuk sincs a vendéglátás rejtelmeiről. Szeretnének pénzt keresni, és ennek érdekében megteszik azt, amit az üzletvezető előír nekik; részükről föl sem merül, hogy önálló döntést hozzanak. Azért cselekedtek úgy, ahogy cselekedtek, mert így szokás, mer számukra ez agy biztonságos.

Ezen utólagos megértésnek azonban ott semmi jelét nem adtam. A fellépésem határozott és erőteljes volt. Nem kerestem egyikükkel sem az empatikus összekapcsolódás lehetőségét. Az EMK-kompatibilis megoldás az lett volna, ha világosan hangot adok aktuális érzésemnek, egyértelműen feltárom a szükségletemet, és a pincérrel vagy pincérekkel összedolgozva kitalálunk egy olyan stratégiát, ami mindkettőnk számára elfogadható, amiből valamennyien győztesként kerülünk ki. Teszem azt, felvetem ötletként, hogy nem lehetne-e az öt pohár borból négyet visszavinni, betenni a hűtőbe, és egyenként kihozni az ebéd különböző fázisaiban.

Az EMK válasza tehát a feltett kérdésre ez lenne: Nem, nem volt tökéletes a választott megoldás.

A Mária-szobor sorsa

Ehhez az ítélethez azonban a TA-nak még van némi hozzáfűznivalója.

A fent vázolt konstruktív zsiráfmegoldás választása feltételezi, hogy a másik fél alapvetően kompetens a vendéglátás kérdéskörben, és a továbbiakban számíthatok együttműködő jelenlétére. Csakhogy Felnőtt énállapotból megítélve a rendelkezésemre álló információkat, csaknem biztosra vehettem, hogy ezek a pincérek egyszerűen nem értenek a szakmájukhoz. Nem a jóindulat hiányzik belőlük, nem az együttműködés készsége, hanem a hozzáértés. Ha megkérem, hogy így és így csinálják, akkor el fogják szúrni. Egész biztos, hogy el fogják szúrni.
Egy szemináriumi elöljáró mesélte a kispapoknak, hogy milyen nehéz lesz majd a sorsuk, ha egyszer falusi plébánosok lesznek. Ott van a templomokban az a sok avítt kacat, elsősorban egy csomó giccses Mária-szobor, amelyek ellen a jó ízlés tiltakozik, de egyszerűen nem lehet tőlük megszabadulni, mert „az öregasszonyok” cirkuszolnának. Az a megoldás – mondta az atya –, hogy a templom takarításakor a Mária-szobrot a legkisebb és legkétbalkezesebb ministráns gondjaira kell bíznunk, hogy vigye le vagy fel a lépcsőn. Pontosan bejósolható, hogy mi fog történni, és miután az eltaknyolt, bőgő kisgyereket megvigasztaltuk, hogy „nem történt olyan nagy baj”, az öregasszonyoknak fájdalmas arccal bejelenthetjük, hogy hát, sajna, a Mária-szobornak annyi. A fenti eljárás etikussága vitatható, de kétség kívül hatékony. A plébános rábíz egy feladatot valakire, akiről tudja, hogy el fogja szúrni. Épp ez a célja.

Tegyük fel azonban, hogy plébánosunk maga is ragaszkodna a Mária-szoborhoz, és így bízná rá a kis ministránsra – nos, akkor ez semmi más nem lenne részéről, mint egy játszma kezdeményezése: az események egy pontján elérkezik a pillanat, amikor fájdalmasan szembesül a történtekkel, és rosszul érzi magát – holott valójában előre tudhatta volna a kimenetelt, hiszen rendelkezésére állt az összes információ.

Noha teljesen biztos nem lehetek benne, erős a gyanúm, hogy a fenti „konstruktív zsiráfmegoldás” hasonló eredménnyel zárult volna. Ha tehát ebbe az irányba lépek, azzal játszmát kezdeményezek. Ezt sikerült kikerülnöm, s ennek jogosan örülhetek (és örülök is).

Tökéletes volt hát-e a megoldás?

Passz. A pszichológiában nincsenek mindig egyértelmű válaszok.