Egy ilyen alkalom szinte tálcán kínálja a pszichológiailag releváns témák sokaságát – legalábbis az asszociációk szintjén. Az alábbi szösszenetek között az egyetlen összekötő kapocs Adolf Hitler születésnapja.
1. A narratíva
A „narratíva” szó, amely elbeszélésmódot jelent, a modern pszichoterápia egyik fontos szakkifejezése. Arra az amúgy evidens tényre mutat rá, hogy ugyanazon valóságnak számos – elvileg végtelen – olvasata lehetséges. Mi, emberek sohasem magára a valóságra reagálunk, hiszen amikor a valóságot megismerjük, szükségszerűen kialakítunk róla egy saját képet – egy narratívát. Hogy milyet, az azon múlik, hogy milyen „valóságmegismerő készüléket” használunk. A nevezett készülék pedig nem más, mint mi magunk: a saját személyiségünk, gondolataink, emlékeink, hiedelmeink, valamint – nem utolsó sorban – tudatos döntéseink. E narratívára aztán érzelmileg reagálunk. Értsük meg jól: amire érzelmileg reagálunk, az sohasem a valóság, hanem az arról kialakított narratívánk. Ez a különbségtétel a kognitív terápia alapja.
Április 20-a Hitler születésnapja: a neonácik egyre népesebb tábora számára ünnepnap, az (egyelőre) többségnek gyásznap. Ez egyrészt tény. Másfelől azonban csupán narratíva. Április 20-ának ugyanis nagyon sok más olvasata van. A Wikipédia Április 20. című szócikkéből megtudhatjuk, hogy e napon olyan emberek is születtek, mint Jelky András, Tamási Eszter vagy Dolák-Saly Róbert, és olyan emberek haltak meg, mint Mezey Mária vagy Bella István. Nyilvánvalóan nem derül ki a nevezett cikkből, hogy a mi családunkban is van ma születésnap, amint az sem, hogy huszonnégy évvel ezelőtt pont április 20-án jártam először terápiás céllal pszichológusnál. (Mázli a jelen poszt szempontjából, hogy a hajdani naplóim egyikében valamelyik évről találtam erről a napról valami megosztható konkrétumot.) Továbbá a mai nap volt az első hosszú idő óta, hogy reggel, amint az ablakon kinéztem, így kiáltottam fel (kevéssé frappánsan, ám annál nagyobb örömmel): „Milyen szépen süt a nap!”
Az tehát, hogy a mai napot – és a világ bármely más eseményét – valójában minek tekintjük, jelentős részben rajtunk áll.
2. A környezet
A mellékelt képen a kis Adolfka látszik. Két dolgot érdemes megjegyezni róla.
Egyrészt azt, hogy egy kisgyerek az kisgyerek. A pszichológia behaviorizmus nevű iskolájának egyik alapítója, John B. Watson azt mondta (tartalmilag idézve): „Adjatok nekem egy tetszés szerint kiválasztott gyereket, és bármit nevelek belőle!” E büszke tézis illusztrálására végezte el 1920-ban a pszichológiatörténet egyik legismertebb kísérletét egy nem egészen egyéves kisfiúval (akit „a kis Albert” néven ismer a tudományos és bulvárirodalom egyaránt): ingertársításos módszerrel rövid idő alatt kialakított nála egy mintás patkányfóbiát.
Azóta tudjuk, hogy Watson állítása a tanulás mindenhatóságáról egyértelműen túlzás. Személyiségünket a szocializáción kívül számos más tényező határozza meg, kezdve genetikai örökségünkkel, folytatva a méhen belüli életünk során, illetve a születés után minket ért kémiai hatásokkal. Azonban az örökletes tulajdonságok izgalmas témájának bogarászása közepette ne felejtkezzünk el a kiinduló gondolatról: a személyiségvonások jelentős részét igenis a társas környezet alakítja. A jelen blog kontextusában – amely címében is viseli a sorskönyv szót – ezt vélhetőleg nem kell túlmagyarázni. Abban a folyamatban, amelynek végén a kis Dolfiból a világtörténelem egyik legmocskosabb rohadéka lett, szerepe volt minden egyes felnőttnek, aki születésétől fogva körülvette őt: szüleinek, rokonainak, tanárainak, szomszédainak. 123 évvel ezelőtt nem egy kis sátán jött a világra, hanem egy kis ember, akiből sok minden más válhatott volna.
Tanulság: valamennyien nagy felelősség hordozói vagyunk. A jövő Hitlerjei és Sztálinjai – csak úgy, mint Wallenbergjei és Teréz anyái – pillanatnyilag a homokozóban játszanak. A világ sorsát alakítjuk azzal, hogy milyen hangon és mit mondunk nekik.
3. Az előjelek
Nézzük meg még egyszer Hitler gyerekkori képét. Nem a fiziognómia áltudományát akarom propagálni, amely arcvonásokból akarja kiolvasni a jellemet. Egy dologra szeretném csak felhívni a figyelmet: a frizurára. A frizurára, amit a kisfiú pontosan ugyanúgy hord, mint ahogy a diktátor hírhedt képein látható. Ennek önmagában valószínűleg a világon semmi jelentősége nincs, legfeljebb annyi, hogy az ember számos dolgot felnőttként pontosan ugyanúgy csinál, mint azt gyerekként tette. Ez igaz lehet olyan banális dolgokra is, mint a hajviselet, de ennél lényegesen fontosabb, hogy igaz arra is, hogy miként vagyunk jelen a világban, hogyan kommunikálunk embertársainkkal. Ugyanazon viselkedésminták, amelyek egy kisgyereknél ma bosszantóak, holnapra közveszélyessé válhatnak.
Ezt nem azért említem, hogy megadóan széttárjuk a kezünket. A kisgyerek személyisége a gyakran ismételt minták dacára is még aránylag plasztikus. A környezetnek jó ideig (gyakorlatilag mindaddig, amíg az illető nem kerül olyan magasra a hierarchiában, hogy lehetetlenné váljék a vele való informális kapcsolattartás) lehetősége van, hogy beavatkozzon e mintákba.
4. Empátia
Ki más volna jobb apropó, mint Hitler, arra, hogy ismételten elővegyem egyik kedvenc vesszőparipámat: az empátia – úgy is, mint az erőszakmentes kommunikáció hajtómotorja – még véletlenül sem jelent „elnéző megbocsátást” vagy a másik ember értékrendjével való azonosulást. Lehet, szabad és érdemes empatikusan megérteni a tömeggyilkost.
5. Habituáció
Ez, valamint a következő pszichológiai fogalom jelentős magyarázóerővel bír arra nézve, hogy miért vált lehetővé Hitler főművének, a holokausztnak beteljesedése. Elsősorban arra az első látásra megmagyarázhatatlan tényre gondolok most, hogy az európai zsidóság miért nem menekült el az egyre közeledő végzet elől.
A habituáció szó jelentése: hozzászokás egy ingerhez.
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy
– írja József Attila, és szinte biztos, hogy élete megannyi szörnyűségének listáján nem szerepelt az első tízben a Korong utcai lakás közvetlen közelében elhaladó vonatok dübörgő hangja. Meg lehet szokni, ahogy az ablakunk alatt parkoló autó éjszaka megszólaló riasztója is csak az első másfél órában kerget az őrületbe. Habituálódunk az ingerhez – amint az európai zsidók is habituálódtak az őket naponta érő megaláztatásokhoz. Ami kezdetben elviselhetetlen volt, az az évek, évtizedek alatt életük részévé vált. Így aztán, amikor kellett volna, a kezdeti inger már nem volt képes ingerszerepet betölteni, nem volt képes kiváltani a menekülési reflexet.
6. Változásvakság
Valamelyik ógörög szofista azt igyekezett bebizonyítani vitapartnerének, hogy nincs különbség a borotvált arc és a szakáll között. Bizonyítása a következőképpen zajlott: Vajon szakállasnak lehet-e mondani egy amúgy borotvált arcot, ha van rajta egyetlen szőrszál? Nyilvánvalóan nem. És ha az előbbi szőrszál mellett van egy másik is, az már szakáll? Természetesen nem. És ha e kettő mellett – ami nem szakáll – megjelenik egy harmadik is, az már szakáll? – És így tovább, a végtelenségig, hiszen ha arra az arcra, amelyből hetvenhárom szőrszál áll ki, azt mondjuk, hogy nem szakállas, miért mondanánk szakállasnak éppen a hetvennegyediknél?
Gyerekkorában senki nem veszi észre közvetlenül saját növekedését, ugyanis agyunk úgy van összerakva, hogy a szemünk előtt lezajló apró változásokra ugyanúgy érzéketlen legyen, mint a fény túl kicsi (infravörös) vagy túl nagy (ultraibolya) hullámhosszára. Nem vesszük észre, és kész. Ha a spájzban van egy nagy doboz kristálycukor, és abból az éj leple alatt a kismanók kiesznek egy kiskanállal, másnap, ha belenézünk is, nem vesszük észre a hiányt. És ha a kismanók következő éjjel ismét lenyúlnak egy kiskanálnyit – tegyük fel, hogy mi magunk nem használjuk a cukrot –, ugyancsak nem vesszük észre a változást. Alkalmasint akkor kapunk észbe, hogy lába kelt a cukornak, amikor szükségünk lenne egy nagyobb adagra, és döbbenten észleljük, hogy csaknem üres a doboz. Ez a változásvakság.
Emlékszik még valaki 1992. október 23-ára, amikor a Parlament előtt kifütyülték Göncz Árpádot? Az Esti egyenleg című műsorban mutattak egy vágóképet a tömegről, amelyben látható volt 1, azaz egy darab árpádsávos zászló. A dologból országos botrány lett: az akkori ellenzék mérhetetlen felháborodásának adott hangot, hogy ilyen gyalázat megtörténhet Budapest utcáin. Ezzel párhuzamosan a kormányoldal a szerkesztőt hamisítással, a nyilasveszéllyel való alaptalan riogatással vádolta, mondván: elképzelhetetlen, hogy Budapest utcáin valaki árpádsávos zászlót lengessen. Amerikából hívtak szakértőket az ügy kivizsgálására, a műsort megszüntették, és az elkövetkező hetekben legalább két könyv jelent meg, feltárva a – vagy így, vagy úgy – döbbenetes eset különböző aspektusait.
Hogy a konkrét esetben mi volt az igazság, azt nem tudhatom, de a jobboldali érvelés alapvetően stimmelt: akkoriban valóban szinte elképzelhetetlen volt Magyarország lakosai számára, hogy egy utcai rendezvényen bárki nyíltan szélsőjobboldali szimbólummal jelenjen meg.
Eltelt húsz év. Időközben nemcsak az árpádsávos zászló vált a mindennapok részévé, de a nácizmus, az antiszemitizmus számos kelléke és hívószava. Ami annak idején tízezreket vitt az utcára, annak ma a tízezerszerese zúdul ránk a médiából, és a legtöbb ember a füle botját sem mozgatja – leszámítva azon „radikálisokat”, akiknek a viselkedése odáig fajul, hogy egy háborgó komment kíséretében megosztják a Facebookon.
Ami történt, az szomorú ugyan, de pszichológiai szempontból egyáltalán nem rendkívüli: áldozatául estünk saját változásvakságunknak – ugyanúgy, mint annak idején az európai zsidóság.
Az I. világháború végén a zsidók viszonylagos anyagi és fizikai biztonságban éltek Európa szívében. Otthon voltak és jó volt nekik. Amikor e viszonylagos biztonság egy egész picit megcsappant – kinőtt az első szőrszál a borotvált arcon –, az nyilván sokaknak feltűnt és sokaknak rossz volt: mind a zsidóknak, mind a nem zsidók normálisabbjának. A második intézkedés (bármi volt is az) ehhez képest már kisebbet szólt. A harmadik plusz egy volt a második mellé, és így tovább. A zsidók kedden nem voltak lényegesen veszélyesebb helyzetben, mint hétfőn voltak. A körülmények apránként alakultak át: az „Itthon vagyunk és jó nekünk” állapotából apránként lett az „Azért alapvetően biztonságban vagyunk” állapota, ebből ugyancsak apránként az „Annyira talán csak nincs nagy baj”, majd az „Ugye nem igazak ezek a hírek?”, a „Lehet, hogy mégis jobb volna összepakolni”, végül a „Meneküljön, ki merre lát”– csakhogy akkorra már késő volt. A viszonylagos biztonság és Auschwitz között enyhén szólva hatalmas szakadék tátong, csakhogy e szakadékot mintegy két évtized alatt áthidalta a változásvakság.
Hitler születésnapján érdemes erre is gondolni, amikor körülnézünk, és azzal nyugtatjuk magunkat, hogy „Annyira talán csak nincs nagy baj”.
7. A narratíva mögötti valóság
Ez a téma egyre gyakrabban kerül elő a klienseimmel folytatott beszélgetések során. Akár arról van szó, ami az országban zajlik, akár arról, ami a világban. Panaszkodnak, elmondják a megfigyeléseiket, következtetéseiket, félelmeiket. És én sajnos nem tudom mindegyikre azt mondani, hogy vaklárma, hogy kognitív torzítás. Néha igenis jogos a félelem, mert valóban ott lapul a tigris a sarokban, és a terapeuta felelőssége, hogy felhívja-e erre a figyelmet.
Nem egy terapeutával beszélgettem, aki akár a durvuló politikai helyzetre, akár a Föld ökológiai pusztulására azt mondta, hogy „ugyan, ugyan”. És – mivel az emberi természet alapvetően nem változik – szinte biztos vagyok benne, hogy a húszas-harmincas évek Európájában nem egy pszichológus nyugtatgatta a félelmeiről beszámoló – történetesen zsidó – klienseit, hogy „ugyan, ugyan”.
Nagyon fontosnak tartom, hogy minden terapeuta és minden kliens tisztán lássa a pszichoterápia illetékességi körének határait. A legalapvetőbb etikai norma megsértésének tekintem, ha egy segítő foglalkozású személy a valós veszélyt – ezt megelőzően pedig a valós diszkriminációt – pszichologizálással próbálja átértelmezni és bagatellizálni.
Akinek pisztolyt szegeznek a homlokához, az nem „elfojtott indulatait vetíti ki a világba”, hanem konkrétan életveszélyben van. Az a nő, aki rendszeresen családon belüli erőszak áldozatává válik, nem okvetlenül „sorskönyvi végzetét teljesíti be”. De még ha ez is a helyzet, akkor sem arra van szüksége, hogy „a transzgenerációs mintázatot feltárjuk”, hanem hogy biztosítva legyen a fizikai életben maradása. Utána lehet lelkizni. Ha valakit kirúgnak a munkahelyéről, mert kiderült a szexuális orientációja, akkor izgalmas ugyan feltárni az eset „harmadfokú játszma” jellegét, és az sem utolsó szempont, hogy az illető „hatékony megküzdési stratégiát találjon a veszteségélmény elaborálására”, de az alapkérdés az, hogy miből fog megélni a következő hónapban, és hogy milyen jogorvoslati lehetősége van.
Ha pedig valaki mély fájdalmat és félelmet érez, amikor azt látja, hogy a Föld ökoszisztémájával az történik, ami, akkor jobb esetben csak ostobaság, rosszabb esetben becstelenség azt mondani, hogy „ezzel az intellektualizálással csupán saját megoldatlan problémáidról tereled el a figyelmedet”.
Ez nem igaz. Azzal kezdtem ugyan, hogy minden csupán narratíva – de a narratíva mögött ott a valóság. A valóság pedig többek között az, hogy a környezet a legautonómabb, legmegvilágosodottabb ember életére is hatással van. A le nem bomló vegyületekkel napról napra mérgezettebbé váló ivóvíz, az egyre szennyezettebb levegő és a globális felmelegedés nem tesz különbséget gyengén és magasan fejlett személyiség között. Ugyanúgy, ahogy a géppisztoly golyója, a becsapódó vagonajtó és a Zyklon-B részecskéi sem tették meg.
A pszichoterápia nagyon nagy segítség lehet az ember életében – de vannak területek, amelyeken nem osztottak neki lapot. Hitler születésnapja kiváló alkalom, hogy ezt emlékezetünkbe idézzük.
Utolsó kommentek