Mikor történik velünk először, hogy hosszú idő után elhagyunk egy helyet, hogy aztán radikálisan más közegben folytassuk életünket? Világos: a születéskor. És mi lapul első ballagási tarisznyánkban, életre szóló útravalóként? Hát persze: a nevünk.

Köztudott, hogy az úgynevezett „primitív” társadalmakban a névadás mágikus jelentőséggel bír: a gyereknek tudatosan választanak olyan nevet, amely hitük szerint kifejezi az ő belső lényegét és meghatározza jövőjét. Kevésbé köztudott, hogy a névadás ugyanezt a funkciót az úgynevezett „civilizált” világban is betölti. A döntő különbség: a tudatosság hiánya.

Nem végzet: sorskönyvi üzenet

Elkerülendő bármi félreértést, tisztázzuk az elején: milyen értelemben veheti komolyan egy felvilágosult, józan, racionális gondolkodású ember a 21. században a klasszikus mondást, miszerint „Nomen est omen”, azaz – szabad fordításban – „a név előre jelzi a sorsot”? 
Sietek leszögezni: az alábbi gondolatmenetnek semmi köze az ezotériához vagy az okkultizmushoz. Nem állítom, hogy nevünk etimológiai jelentése vagy „numerológiai értéke” titokzatos, természetfeletti erővel kényszeríti ránk végzetünket vagy jellemünket: hogy minden Péter szükségszerűen szilárd és rendíthetetlen alkat (görög petrosz = kőszikla), vagy hogy valamennyi Irén óhatatlanul bárányszelíd (görög eiréné = béke). Nemcsak ezt nem állítom, de hasonlót sem.

Amikor a pszichológia végzetről vagy sorsról beszél, nem abban az értelemben teszi, mint a görög tragédiák. A sors az egyéni élet alakulása, és tiszta sor, hogy életünk eseményei nem izolált, egymástól tökéletesen független események, hanem itt is, amott is felismerhető köztük az oksági viszony. Ha pedig e viszonyokat föltárjuk és rendszerezzük, akkor a jelen adottságokból viszonylag nagy biztonsággal tudjuk megtippelni a jövő eseményeit. Nem kell ahhoz semmiféle misztikus hókuszpókusz, hogy egy húszéves ember étkezési és szájhigiéniai szokásainak ismeretében bejósoljuk, hogy negyedszázaddal később milyen állapotban lesznek a fogai. Az sem nagy etwas, ha egy zárkózott tízéves, magolós kölyökről, aki betegesen retteg a tornaóráktól, borítékoljuk, hogy felnőttkorában nem lesz profi bokszoló. Persze tévedhetünk jóslatainkkal: az élet elég komplex jelenség ahhoz, hogy determinizmusról ne, csupán valószínűségekről beszélhessünk.

Jövőnk alakulását számos tényező határozza meg: genetikai örökségünk; a születésünk előtt, alatt és után minket érő kémiai hatások; fizikai környezetünk; szocializációnk; véletlen események; más személyek cselekedetei; és nem utolsósorban saját – tudatosan, illetve tudattalanul hozott – döntéseink.

Az, hogy a nevünk milyen módon befolyásolja életünket, a fenti felsorolás két elemének összjátékában bontakozik ki. Az első: a nevünket más személyektől (többnyire szüleinktől) kaptuk. A második: kapott nevünkkel kapcsolatban már életünk korai szakaszában tudattalan döntéseket hozunk.

Ha valakinek ismerős a felállás, miszerint a kisgyereket éri egy szülői hatás, amire ő tudattalan döntéssel reagál, az nem a véletlen műve. A nevünk nem más, mint sorskönyvi üzeneteink egyike. Konkrétabban: egy attribúció.

Az attribúció

Az attribúciók (magyarul: tulajdonítások) a szüleink által nekünk, vagy nem nekünk, de a jelenlétünkben rólunk mondott állítások, jövendölések. Ezek lehetnek pozitívak („Józsika olyan ügyes, képzeld, már egyedül eszik!”) és negatívak („Te is úgy fogod végezni, mint az a részeges apád!”), és képezhetik alapját mind nyertes, mind vesztes sorskönyvnek.

Fentebb használtam a névadással kapcsolatban a „mágikus” jelzőt, de nem a szó szoros értelmében. A mágikus gondolkodás a kisgyermek sajátja – illetve a felnőtté, amikor épp Gyermeki énállapotban van. Az énállapotok ún. másodlagos strukturális modellje azt mutatja be, hogy sem a Szülői, sem a Gyermeki énállapot nem homogén: mindkettőben megkülönböztethetünk további tényezőket. A nagy hóember alsó karikájában található kis hóember felső karikája a Szülői a Gyermekiben nevű rész, amelyet Sz1-gyel jelölnek, és változatos elnevezésekkel illetik: Disznó Szülő, Boszorkány Szülő, Emberevő Szülő, Mágikus Szülő, Elektróda – vagy nemes egyszerűséggel: Démon. Személyiségünk e szegmense azon idők lenyomatát őrzi, amikor gyermekként szüleinknek korlátlan hatalmat tulajdonítottunk. Ők voltak élet és halál urai: az ő áldásuktól vagy átkuktól függött, hogy életben maradunk-e, vagy sem. Az itt tárolt tartalmakat szüleink – a maguk Gyermeki énállapotából – egy mindenható varázsló teljhatalmával szórták ránk átokként vagy áldásként; többnyire szavak nélkül, életünk első pár évében – és természetesen anélkül, hogy ők maguk ennek tudatában lettek volna.

Ebben az Sz1 énállapotban tároljuk az attribúciókat, hasonlóan a gátló parancsokhoz (Ne létezz!, Ne érezz!, Ne légy önmagad!, stb.) és az engedélyekhez is – már ha épp szerencsénk volt, és ilyesmivel láttak el útravalóul: Létezhetsz!, Lehetnek érzéseid és megélheted azokat!, Szabad önmagadnak lenned!, stb.

A név tehát attribúció: a szüleink elsődlegesen ezzel az üzenettel hozzák tudomásunkra, hogy szerintük kik vagyunk valójában, illetve mit szeretnének: kik legyünk valójában. Mi pedig meghozzuk sorskönyvi – tehát tudattalan – döntésünket: elfogadjuk-e a mágikus erejű üzenetet, s ha igen, milyen jelentéssel. Arra ugyanis nincs garancia, hogy az üzenetet mi abban értelemben fogjuk dekódolni, ahogy azt ők elképzelték, tekintve, hogy a nevek korántsem csak egyféleképpen képesek hatást kifejteni.

Egy félrecsúszott névadás

Nézzünk egy példát arra, amikor a gyerek más üzenetet hall ki a saját nevéből, mint amit a szülő belekódolt!

A 12. századi olasz nagykereskedő, Pietro di Bernardone rajongott francia származású feleségéért, ezért fiát – aki a keresztségben a sablonos Giovanni nevet kapta – következetésen „kis franciának” szólította. Ez olaszul így hangzik: Francesco. Természetesen csak találgathatjuk, mi járhatott eközben Pietro fejében, de talán nem járunk messze az igazságtól, ha szándékolt üzenetét így öntjük szavakba: „Légy olyan, mint a feleségem, akire büszke lehetek!”

Az ifjúkor tombolásai után Francesco valóban olyan lett, mint az anyja: jámbor és tiszta lelkű, és meghonosította Itáliában a Franciaországból importált kathar („tiszta”) eretnekség katolikussá szelídített változatát. Az ilyen értelemben vett francia lelkület apa és fia szakítását eredményezte.

Mégis, kinek az élete?

„Éld az én életemet!” – várja el burkoltan Károly, amikor kisfiát Károlynak nevezi el. Formálisan ez nem más, mint a TA Ne légy önmagad! gátló parancsa.

Persze nem mindegy, ki választja ki a gyerek nevét: az apa, az anya, ketten együtt, az idősebb testvér, a nagypapa, a családi kupaktanács stb. Ha ugyanis nem Károly dönti el, hogy a fia Károly legyen, hanem a felesége, akkor az anyai üzenet jó eséllyel így hangzik: „Légy az én kis férjecském!”, ami egy füst alatt a Ne légy gyerek! gátló parancsot is sikeresen installálja.

Ugyanezen gondolatkörben maradva, érdemes lenne statisztikai elemzést végezni arról, hogy az apák által megerőszakolt kislányok milyen névre hallgatnak. Ilyen irányú vizsgálat (ismeretének) hiányában csak a hipotézisemet oszthatom meg: erősen gyanítom, hogy a mintában az átlagosnál többen lennének olyan lányok, akiknek a neve megegyezik az anyjukéval, vagy – ha pszichoanalitikusabbra vesszük a figurát – az apa anyjáéval.

Aztán lehet még cifrázni az üzenetet. „Éld az én életemet, ahogy én is az apám életét éltem”, – mondja a Gábor nevű nagypapa Gábor nevű fia Gábor nevű elsőszülöttjének. De ugyanebben a felállásban az üzenet így is hangozhat: „Éld az apám életét, ha már én képtelen voltam az övét élni!” Ritkább eset, de előfordul, hogy az elsőszülöttel azonos nemű másodszülött kapja a szülő nevét: „A nővérednek lehet saját élete – neked ez nem jár!”

Persze az, akinek az életét kényszerű örökségként kapjuk, nemcsak apánk vagy anyánk lehet, hanem bárki a rokonságból. Ezt legszemléletesebben egy olyan példával tudom illusztrálni, amely személyesen is érint. Birtalan Ferenc névre hallgató apám Versek regénye című önéletírása elején számba veszi felmenőit, többek között édesanyja testvéreit:

A László családban öt testvér volt: négy leány, egy fiú, sorban, ahogy születtek: Rebeka, Anna, Ferenc, Rozália, Erzsébet. (...) Ferenc, a rajongva-szeretett izgága fiú az orosz fronton aknára lépett (...) Szintén a legenda része: Ferenc volt, ki a családban először tollat fogott, leírta gondolatait. Saját sorsomat, hisz a nevem is tőle örököltem, már szinte tudat alatt is visszacsatoltam hozzá, hogy nekem ez kötelességem, és erősítést is adott, hogy tradíció, hogy valamit folytatni kell.

Gabi, Andi, Kriszti

Sok szülőnek tökéletesen mindegy, milyen nemű lesz a gyereke, de legalább ennyinek – kimondva vagy kimondatlanul – konkrét elvárása van, és halálosan megsértődik, ha újszülöttje nem elégíti ki ezt az igényét. Az ilyen szülők szerencséjére – és gyerekeik szerencsétlenségére – jó pár olyan név létezik, amely ha nem is anyakönyvi, de becézett formájában uniszexnek mondható. Nem állítom, hogy az összes Gábor és Gabriella, András és Andrea, Krisztián és Krisztina nevét ez az algoritmus magyarázza. Mindenesetre ha egy kislányt (kisfiút) rendre olyan néven szólítanak, amelyen máskülönben a környezetében lévő fiúkat (lányokat) szokták, az enyhén szólva nem könnyíti meg számára a nemének megfelelő viselkedésformák elsajátítását.

Valamivel rosszabb a helyzet, amikor a „hibás” nemű gyerek olyan nevet kap, amely egyértelműen és felismerhetően az elvárt nemhez tartozik, apró módosítással. Mind a Cecil nevű férfiak, mind a Szilárda nevű nők súlyos hendikeppel vágnak neki az életnek.

Minősített esetnek számít a „más élete” és a „más nem” paradigmák keveredése, pl. amikor a kisfiút a Flóra – vagy épp Virág – nevű anyja után nevezik el Flóriánnak.

Milyen Feri?

Megesik, de nem jellemző, hogy önmagában a név hordozza a sorskönyvi üzenetet. Ugyanilyen fontos, hogy a névnek ki volt az eredeti tulajdonosa. Ez ugyanis nemcsak családtag vagy rokon lehet (mint az előző példákban láttuk), hanem barát vagy ismerős, sőt ismeretlen híres ember is – akár élő, akár fiktív.

Önmagában azt tudni, hogy valakit Mátyásnak hívnak, édeskevés. Kérdés, hogy milyen Mátyás lebegett példaként a szülők szeme előtt: Mátyás király? Rákosi Mátyás? Sándor Mátyás? Hüvelyk Matyi? A névadás miértje egyrészt megjelenhet a családi narratívában („tudod, kicsikém, onnan kaptad a neved, hogy...”), másrészt lépten-nyomon visszaköszönhet a nevelésben. A szülők minden gesztusát meghatározza, hogy elképzeléseik szerint Pistike „eredetije” az első keresztény vértanú vagy az első magyar király volt.

Vannak aztán az olyan nevek, amelyeknél nem is kérdés, hogy ki volt a prototípus, mert alapvetően egyvalakit hívtak így, aki után mindenki más csak epigon lehet. E cikk írása közben a Ladó-féle Magyar utónévkönyv van előttem, véletlenül az N betűnél kinyitva. Innen idézek néhány olyan nevet, amelyek bármelyike csinos kis útravaló az élethez: Napóleon, Narcisszusz, Noé. E nevek hordozóinak lehetséges sorskönyvi és ellentétes sorskönyvi életútjának elképzelését az olvasóra bízom.

Ritka névből divatnév

Olyan esetről még nem hallottam, hogy valakit azért neveztek volna el Istvánnak vagy Péternek, Máriának vagy Zsuzsának „mert úgyis mindenkit úgy hívnak”. E névadásokat feltehetőleg más motiválja – olyasmi, mint amikről eddig szó esett. A fordítottja viszont gyakori jelenség: a szülők azzal szeretnék biztosítani gyermekük egyéniségét, hogy úgy nevezik el, „ahogy senki mást”. Ez hatékony eszköz a Ne tartozz sehová! gátló parancs átadására. Akit szülei a Patony, Vincencia, Tonuzóba vagy Peónia nevek valamelyikével ajándékoztak meg, annak már alig-alig kell erőfeszítést tennie ahhoz, hogy bármely társaságban számkivetett legyen és hülyén érezze magát.

A példaként hozott nevek olyannyira ritkák, hogy jószerével nem létezőnek tekinthetők. Ám van a „ritka név” effektusnak egy másik verziója is: amikor a név létezik, ismerik is – csak épp aránylag kevesen hordják. Nekem például óvodától kezdve soha egyetlen Balázs nevű csoport- vagy osztálytársam nem volt (legalábbis egyre sem emlékszem). Aztán egyszer csak azt vettem észre – főleg a nálam lényegesen fiatalabbak között –, hogy jószerével mindenkit Balázsnak hívnak. Abból a névből, amivel hosszú időn keresztül voltam magányos, néhány évtized alatt divatnév lett, olyannyira, hogy a 2004-ben csak Bencéből és Mátéból született több – szintén két olyan név, amely a korosztályomban fehér hollónak számít. A ma kisiskolás Balázsoknak feltehetőleg nem azzal a tudattal kell megküzdeniük, mint nekem egykor („más vagyok, mint mások”), hanem azzal, hogy „egy vagyok csupán a sokból”. Egyik sem könnyebb a másiknál.

A szótári jelentés

A hétköznapokban könnyen elfelejtjük, hogy eredetileg mind a vezeték-, mind a keresztnevek egyszerű szavak vagy szókapcsolatok voltak, ugyanolyan konkrét jelentéssel, mint az indiánregényekből ismert Nagy Medve, Villámló Kés vagy Szép Nap.

Egyes neveknél ez az elfelejtés aránylag könnyű, mert a nevek külföldiből fordultak magyarra, márpedig nem okvetlenül tudunk külföldiül. Ki az vajon, aki kapásból vágja, hogy a magyar Miklós név a görög Nikolaoszból ered, és elemeinek jelentése: „győzelem + nép”? Ám amikor a jelentés valami oknál fogva feltárul – például mert a szülők tudatosan választották –, a szótári jelentés a sorskönyv részévé válhat.

Más esetekben a tulajdonnév nem távolodott el a köznévi jelentéstől. Az a szülő, aki tudatosan is szeretné kialakítani kislányában a Szerezz örömet másoknak! drivert, jól teszi, ha az Ajándék vagy Áldáska nevek valamelyikét adja neki.

És vajon milyen életpályát jósolunk annak a kisfiúnak, akinek Győző névre hallgató, tehetős vállalkozó apja a Viktor nevet adta?

Tragikus jópofaság

Van, hogy a névadás magyarázatául csupán az szolgál, hogy a szülőnek – már bocsánat – annyi esze van, mint egy hintalónak. Ha az autósok olyan körültekintéssel vezetnének, amilyennel egyes emberek képesek nevet választani gyermeküknek, az utakon kétméterenként állnának a roncsok. Szemben a csupán viccben létező Mikorka Kálmánnal és Csege Verával, magam, ha látásból is, de ismertem egy Végh Bélát, és állítólag létezik valódi, hús-vér Nyári Olimpia is. Az ilyen jópofa nevekben én formalizáltan a Ne légy fontos!gátló parancsot vélem felfedezni, hiszen az ilyen névadással azt üzeni a szülő a gyerekének, hogy ő semmi más, csak egy jó poén.

E műfajból pár éve hallottam a legszomorúbb (merthogy igaz) történetet egy kisfiúról, aki olyan családba született, ahol a családfő vezetékneve Mag volt. A kisfiúról utóbb kiderült, hogy autista. Tessék megtippelni, milyen keresztnevet kapott okos szüleitől!

(...)

Először?

(...)

Másodszor?

(...)

Senki?

Oké. A megfejtés: Ányos.

Záró megjegyzés

Fontosnak tartom, hogy e kalandozás végére érve megerősítsek pár gondolatot, amelyek fentebb már előfordultak, de nem szeretném, ha elsikkadnának.

Onnan indultunk ki, hogy a nevünk és sorsunk közötti összefüggés tekintetében szó sincs semmilyen titokzatos kényszerítő erőről. Tranzakcióanalitikus értelemben a nevünk egyike sorskönyvi üzeneteinknek, s mint ilyennel, számos lehetőségünk van. Ezek közül csupán az egyik, hogy annak rendje s módja szerint leéljük a nevünk által előre jelzett életet. Másik lehetőség az ellentétes sorskönyv: hogy döntéseink sorozatával homlokegyenest ellenkező sorsot választunk magunknak, mint amire nevünk (és a névadás számos, fentebb taglalt körülménye és indítéka) alapján számítani lehetne; ennek illusztrálására egy Bódog nevű depressziósnál beszédesebb példa talán nem is szükséges.

De létezik egy harmadik út is, amely természetesen nem más, mint az autonómia. Ebben az esetben a nevünk nem jelent számunkra sem kényszerűen elérendő célt, sem rettegve kerülendő végzetet; egy esetleges adat lesz csupán, önmagában nem nagyobb jelentőséggel, mint a cipőméretünk; egy hordozó közeg, amelyet mi magunk tölthetünk meg tartalommal.