Kukuccs! Nagyon örülök, hogy megint van energiád blogni ide.
A bejegyzésre, illetve a vizsgamunkádra tömören annyit írnék be: "Ez halálosan okos szöveg, tök faja, hogy megosztottad!" - de ez önmagában nyalizásnak tűnne. Kevésbé tömören meg azt írnám be: nagyon jó, hogy értelmesen és szakszerűen elmagyaráztad, miért van az, hogy én is, vén szamár létemre, nagyon szeretek meséket olvasni - és többet adnak lelkileg a népmesék, meg mondák, mint amennyit más műfajú "fikciók".
A dolgozatodban külön érdekes volt, amit arról írtál, hogy milyen esetekben alkalmaznád a meseterápia eszközéül éppen a Nádszálkisasszonyt. Viszont érdekelne: lázas beteg esetében miért tartanád ellenjavallottnak? Addig még értem, hogy a Nap-szimbolika nagyon súlyosan interferálhat, de itt végződik a megértésem :} Volna-e energiád erről írni valamit még - akár rávezető kérdéseket, vagy utalásokat, amelyekből megsejthetném?

Még egyszer köszi. (Több dolog megértésére is inspirált a saját kedvenc meséimből/mítoszaimból. És ez nagyon jó.)

@Nattefrost: Köszönöm a visszajelzést - semmi baj a nyalizással, az is jólesik. ;D

Saját tapasztalatom nincs ebben a témában, de a képzésen szó volt róla - és ez egybecseng mindazzal, amit hipnózisról, szuggesztióról valaha is tanultam -, hogy lázas beteg esetében kerülnedő minden olyan szimbólum alkalmazása, ami a tűzzel, a hővel kapcsolatos, mert magasabbra szökhet tőle a hőmérséklet. Éppen ezért pl. a sárkányos mesék is ellenjavallottak. Ellenben volt tapasztalat (ez sem az enyém) arra, hogy amikor már a lázcsillapító meg a hűtőfürdő is csődöt mondott a 41 fokos lázban fekvő betegnél, akkor egy improvizált mese után, amely a hűvös vízben lubickoló delfinekről szólt (és gazdagon meg volt tűzdelve erre vonatkozó részletekkel), a láz lement kb. 38 fokra.

@Birtalan Balazs: okéoké, eddig még jól is van, de ha már értelmes dolgot írtál és publikáltál, akkor nyilván nem egy filléres, hízelgő "gyá de jóarc vagy" színvonalú akármi lesz az igazi méltatás. Mert az csak az egoizmusnak szólna. (Narcisztikus elemek a mesében vs. a Nap öreg szolgája, hehe - egyébként a látszólag barátságtalan öreg archetípusa is nagyon nagy erejű! A rigorózus, szigorú vénember, aki megakadályoz vagy megtilt valamit - de végső soron ezzel irányít a helyes pályára. Erről annyit lehetne agyalogni...)

Őrület! Ez már az okkultizmussal határos, én mondom :} (Nem tudom: van-e olyan kollégád, vagy bárki, aki próbálkozott már germán mitológiát meg rúnaábécét alkalmazni meseterápiás célokra? Szívesen tennék fel bárgyú kérdéseket! Sokszor játszottam ilyet, anélkül, hogy tudtam volna arról: "valami ilyesmit" hozzáértők is alkalmaznak. Igaz, én épp az ellenkező irányban: egyszer éppen hogy nem sikerült belázasodni, és láz nélkül nyűglődtem félig betegen. Aztán tüzes jellegű rúnákat és a hozzájuk kapcsolódó meseelemeket igyekeztem magamban felidézni. Működött. Három napig felkelni is alig bírtam, 40 fok körüli lázzal. Negyedik napra már semmi bajom nem volt. És nem tudtam {a mai napig nem tudom}: azért működött, mert jó helyre nyúltam szimbolikailag, azért működött, mert "bebeszéltem magamnak", vagy véletlen egybeesés volt? Vagy valójában tökmindegy, ha egyszer működött?)

@Nattefrost: "azért működött, mert jó helyre nyúltam szimbolikailag, azért működött, mert "bebeszéltem magamnak"" - nem hiszem, hogy ez a két dolog kizárná egymást. A szuggesztiók (inkluzíve az önszuggesztiók) is csak akkor működnek, ha (akár tudatosan, akár intuitíven) megfelelően vannak felépítve. És ebbe beletartozik a szimbólum megválasztása is.

Ami a mitológiára vonatkozó kérdésedet illeti: a népmesék lánykorukban mítoszok voltak. Vagyis a míoszokkal, mítikus motívumokkal való gyógyítás teljesen adekvát része a terápiának.

Tetszik az értelmezés. (A pdf)

Én egy nárcisztikus epizód után vagyok épp a halál országában, és imádsággal meg zenével foglalkozom, nem is olvastam onnan már tovább, most pont ez kellett és pont ennyi.

Baromi ritkán fordul elő, hogy valami ennyire enigmatikusan tud ennyire konkrét lenni.

Kérdésem is van (mégiscsak): nem a te fogalmaiddal fogok itt operálni, de más jelenleg nincs. Elkövettem életem első komoly találkozását (encounter) egy olyan illetővel, aki nárcisztikus személyiségzavarban szenved. (És ha ő "szenved", akkor az áldozatairól még semmit nem mondtunk.) A végkifejlet, ahogy az már lenni szokott, csak utólag ilyen világos: én még ezelőtt sosem találkoztam senkivel, aki a szeretetre és intimitásra kegyetlenséggel válaszol, és a közeledési kísérleted nyomán egyik napról a másikra válsz a számára nemlétezővé, az addigi normálisnak és hétköznapinak tűnő kellemes barátságos viszony átmenet nélkül fordul rémálomba. (Úgy néz rajtam keresztül, mintha nem lennék ott. Tényleg.)
"Discarded by a narcissist" kategóriában minden szakirodalom szerint adjunk hálát a szerencsénkért és meneküljünk, vissza se nézzünk.
A problémám rövid összefoglalása: 1. két hónap olvasásba telt kideríteni, hogy mi a megveszekedett frász történt itt, és miért - miután felfogtam, már könnyebb volt a saját érzéseimet helyretenni, de a könnyebb nem jelenti hogy "könnyű" 2. ez a szörnyella épp új prédára vadászik, és egy egész csapat védtelen lelkű fiatal leány van a keze alatt - én gyűlölök szenvedést látni magam körül, mit csináljak hogy másokat figyelmeztessek, különös tekintettel a problémára hogy senki sem fog hinni nekem? én ugyanúgy beleszerettem a szörnyella csodálatosnak tűnő nem valódi személyébe, mint bárki más, és annyival vagyok előrébb, hogy én már tudom, hogy a csodálatos személy _nem valódi_. 3. a pszichodinamikus irodalom szerint szörnyellán nem lehet segíteni. Erről a TA véleménye nyilván más, de engem most főleg az érdekel, hogy miután egy évig mint "narcissistic supply" funkcionáltam (és aztán szörnyella egyszerűen kidobott, egyrészt mert megunt, másrészt mert félni kezdett tőlem amiért nem tudott totálisan kontrollálni és utólag nézve veszélyesen közel voltam már akkor a pillanathoz amelyben rájöttem ki és mi ő), most tehetek-e esetleg még valamit hogy ez az illető kénytelen legyen embernek nézni és ne tudjon elhallgattatni?

(Közben tovább olvasok. Ez egy vázlatféle:

Szörnyella: megengedem, hogy mind rajongjatok értem. (Ti mind süssetek nekem homoktortát.)
Most-Éppen-Én: megszerettelek és a sebeiddel együtt is csodálatosnak tartalak. (Hoztam neked egy igazi tortát.)
Szörnyella: megszegted a szabályokat, nem játszom veled tovább (Tűnj el.)

Valami ilyesmi történt. Legjobban egy megerőszakolósdihoz hasonlít, bár nem értek hozzá, csak még annyit mondok, hogy mivel én még egyetlen tortámmal sem jártam így, most pislogok ám mint a szemafor. Rajongani nagyon jó volt, csak én többet szerettem volna. Oh well.

Tényleg eltűnjek?)

@Felicitasz: Asszem, tudod rólam, hogy nem szeretem túlegyszerűsíteni a dolgokat, és nem jellemző rám az egyszavas válasz. De az utolsó kérdésedre most mégis megkockáztatok egyet:

- Igen.

(Ez persze hangsúlyozottan csak egy személyes, azon belül is hirtelen vélemény.)

@Felicitasz:

Kedves Felicitas! A legjobb, amit tehetsz, ha tényleg eltűnsz, egyéb változatokkal csak meghosszabbítod a saját (eddig se kicsi) szenvedéseidet. Az, hogy másokat meg akarsz menteni tőle, csak a gyógyulás egyik stádiuma, nem kell és nem lehet őket megmenteni. Hasonló cipőben járok, azért írtam le, hogy magamat is megerősítsem :-)
Vigyázz magadra.

@motacilla: "Megmentés ügyben" nem értünk egyet - én például azóta tartom felelősnek az intézmény vezetőségét (az illető főnökeit) az engem ért bánásmódért, amióta világossá vált a számomra, hogy legalább egy közülük tudja, hogy szörnyella kicsoda valójában, és pl. ezért nem engedi hogy gyerekeket tanítson. Aki ezek ismeretében nem adott nekem lehetőséget panasztételre és önvédelemre, az bűnrészes.

Én felnőtt vagyok és majd magamnak rendezem a soraimat(illetve a saját gyerekemet azonnal elhozom onnan), de egy másik intézményben a 9-14 év közti lányok nem felelősek önmagukért úgy ahogyan én - és a másik intézmény eleddig bizonyítottan mit sem sejtő vezetőségét ezek után elemi kötelességem figyelmeztetni. (Ebben a másik intézményben szörnyella negyedik hónapja tanít, és mindenki látja, mit csinál, de én most már "tudom" is, hogy mit csinál.
Kvázi, amire most mindenki rámondja némi viszolygással, hogy hát "határeset", de elnézhető egy "szigorú" tanárnak, az nem lesz elnézhető, ha közben valaki szól, hogy ez az illető nem "szigorú tanár", hanem élvezi a rettegés/rajongás mixet, és az ebből begyűjthető lelki energia a napi drogja.)

A figyelmeztetés hogyanján még gondolkodom.

De (szélsőséges példával élve), ha három hónap múlva egy 12 éves csitri kikészül szörnyella miatt, és bebukja az év végi vizsgáit, evészavaros lesz, vagy öngyilkos, vagy csak simán otthagyja ezt az egyébként jó iskolát, és én tudom, hogy már március óta szólhattam volna a vezetőségnek hogy mi folyik itt, de nem tettem meg, akkor bűnrészes vagyok.

Mi a jó magyar kifejezés arra, hogy "the conspiration of silence"?
Na, abban nem akarok részt venni.

@Felicitasz: (conspiracy of silence)

Huhh. Ez a döntés azért legalább három szálon fut, és mindegyik szál más(oka)t, és más mértékben tesz kockára... (Ettől most persze nem lettél okosabb.)

Nem tudsz olyantól segítséget kérni (lehetőleg magad HELYETT), aki
1. maga elég "ütésálló" (nálad sokkal ütésállóbb),
2. a kórképet képes diagnosztizálni
3. és téged is, de főleg őt, meg a környezetet is ismeri?

@jabbok: Nincs olyan ember aki a fenti paramétereknek megfelel.

Az egyelőre mit sem sejtő vezetőséggel kifejezetten jó viszonyban vagyok, és rendszeresen kikérik a véleményemet az ügyekről. Már jeleztem nekik egy héttel ezelőtt kb., hogy lehet hogy volna valami fontos mondanivalóm, de alszom még rá egy pár napot.
Tudnak a szörnyellával lezajlott konfliktusomról (január vége), és arról, hogy próbálom kideríteni, mi történt.

Az járható útnak tűnik, hogy innen felveszem a szálat és egy négy/hatszemközti beszélgetésben azzal nyitok, hogy "kiderítettem", mi történt.

(A folyamatnak nyilván része volt egy pszichológus is, de ő semmit nem tud a szereplőkről, csak az eseménysor ejtette gondolkodóba, idealizálás, konfliktus, visszahúzódás, értéktelenítés - illetve még rögtön az elején megállapította, hogy ennek az illetőnek "valami nagyon komoly problémája van". Ezen a nyomon kezdtem el olvasni.)

Diagnózis prezentálására abszolút nem lesz szükségem: én a mindenki számára nyilvánvaló, de eddig külön-külön "határeset, belefér"-nek tekintett tanári manővereket fogom egy koherens szálra (a saját történetemre) felfűzve bemutatni.

És nem kérem, hogy "rúgják ki". Nekem az bőven elég, hogy "tartsák szemmel", illetve "kövessenek el mindent, hogy a diákokat megvédjék".

Én ennyit érzek a saját felelősségemnek, hogy ha nincs rejtegetnivalóm, akkor az igazságot aztán pláne ne rejtegessem. A problémát megoldani nem az én tisztem, és a vezetőség számára nyitva kell hagynom azt opciót is, hogy köszönik szépen a lelkes közreműködést, de szerintük nincs itt semmi látnivaló. (Egy ilyen válasz gyakorlatilag ki van zárva, de akkor is meg kell hagynom rá a lehetőséget.) Amúgy, a vezetőség jó eséllyel arra fog kérni, hogy a fél füllel hallott folyosói beszélgetések szereplőit bátorítsam, hogy forduljanak bizalommal az illetékesekhez - aztán ha elég adat összegyűlt, akkor majd ők eldöntik, mit csinálnak.

@Felicitasz: Hogy érzed? Utánad nyúlni nem fog?

Ez nekem - így ismeretlenül - teljesen higgadt és megnyugtató megoldásnak tűnik... Ennél jobban vagy ehelyett menekülni ("Tényleg eltűnjek?") csak nagyon súlyos esetektől kéne. De azért láttam olyat is, és nem filmekben...

@jabbok: Az ő életéből el szándékozom tűnni. (Életéből = az óráiról, ami persze azt is jelenti, hogy néhány kivételtől eltekintve meg fog szakadni a kapcsolatom a közös ismeretségi körünkkel is. Email, facebook és más efféle már régen nincs.)
Az utánam nyúlás egy érdekesebb kérdés; nem tudom. Arra már jó ideje nagyon vigyázok, hogy ne tartózkodjam vele egy légtérben tanúk nélkül, és semmilyen írásos kommunikáció sincs; a rendkívül szociális természetű fiamnak szóltam, hogy ne "zavarja" őt (azaz ne szólítsa meg, ne kezdeményezzen beszélgetést vele); a figyelemfelhívó beterjesztéssel a magam számára nyilván ugyanúgy védelmet fogok kérni a vezetőségtől mint bárki más számára; egymás magánéletéhez eddig sem volt közünk és remélhetőleg ezután sem lesz.
Nem akarok neki ártani. Hát eleve abból lett probléma, hogy barátkozni akartam volna, csak ugye "ezekkel" nem lehet. Normális ember ilyenkor megköszöni az érdeklődést és megkéri a másikat hogy fogja vissza magát - "ezek" viszont azonnal büntetnek az elviselhetetlen élményért, hogy elvesztették a kapcsolat fölött a totális kontrollt, és a másik mindenfélét érez meg gondol amire ők nem adtak előzőleg engedélyt.
Nekem még sosem volt "ellenségem", és egy alapvetően nagyon szép történet érne nagyon csúnya véget ha pont erre a nőre úgy kéne gondolnom mint "ellenségre". Annál azért többet köszönhetek neki, akkor is, ha végül nagyon kegyetlen volt velem. Igyekszem mindenféle nyílt konfliktushelyzetet elkerülni.

(Balázs, szólj ha sok az off - nekem most jólesik, csak hát ugye... :))

Ez azért nekem az egyszerű nárcisztikus személyzavarnál komplexebb dolognak tűnik - főleg a sokszor ismételt "totális kontroll" iránti igénye... Hogy nem egyszerűen nem tud mit kezdeni a másik érzelmeivel vagy nem csak fél tőlük, hanem KONTROLLÁLNI akarja... Meg hogy nem is elsősorban a kritikára, a negatív érzelmekre robban, hanem a pozitív közeledéstől is... (na, kezdek inkoherens lenni, úgyhogy befejezem...)

@Felicitasz: Csak bátran! :)

@jabbok: Ez része a képnek (iszonyat sokat olvastam a tárgyban már). Igazából kontroll címen arról van szó, hogy azt várják, hogy a többiek ugyanazt érezzék amit ők, tükrözzék nekik vissza a saját énállapotukat, és akkor vannak rendben a dolgok. Vagyis, némi leegyszerűsítéssel, ha neki jó napja van, akkor csupa mosollyal az arcán tart egy remek órát és minden jelenlevő azonnal szerelmes lesz belé (újra), és az így begyűjthető rajongás az aznapi "narcissistic supply". Ha rossz napja van, akkor pedig valami fáradt-töprengő hangulat látszik az arcán és a mozdulatain, és technikailag nagyon magas színvonalú, de kínzásnak simán beillő órákat tart, nem amiatt "amit" csinálunk, hanem ahogyan. Ezt le tudnám írni konkrétan és részletesen is, de majd inkább a vezetőségnek mesélem el, ők tényleg pontosan fogják tudni, miről beszélek. Ilyen órákon is elképesztő energia van a légtérben, fizikai fájdalomból, mindenki személyes küzdéséből, és temperamentumtól függően félelemből, kétségbeesésből, haragból, undorból stb. Te pontosan tudod Jabbok, hogy az emberek gyakorlatilag totál kontroll alá helyezhetők akkor is, ha személyes csáberővel vannak elvarázsolva és nincs amit meg ne tennének egy Kirké szavára - és akkor is, ha végül annyira szenvednek és elfáradnak, hogy már nem marad erejük ellenállni.
A kettő váltogatásával meg aztán pláne.

Szörnyella nem pszichopata (vagy ha az, akkor tényleg a legveszélyesebb fajta), én már többször is megéreztem, hogy időnként - nem mindig, de időnként - szenved attól amit csinál (de ha a lényének ez az eggyel belsőbb rétege is tudatos manipuláció, akkor lásd az előző zárójelet), csak nem ismer más módot a létezésre. És ha valaki úgymond "nincs totál kontroll alatt", akkor ez azt jelenti, hogy nem lehet, nem mindig lehet, nem mindig lehet ugyanúgy ettől az illetőtől érzelmi energiát nyerni. Én például mindig felvidultam és elvarázsolódtam a csodálatos szörnyellától a szomorú napjaimon, de az idő haladtával megtanultam ellenállni a kínzásnak amikor neki volt szomorú napja de nekem nem. Sok tekintetben hálás is vagyok a történtekért, mert a tanulási folyamat során rengeteget tanultam önmagamról, és rájöttem arra is, hogy tényleg mennyire erős felnőtt lettem és mennyire másképp küzdök most már mint régen.

A "kínzást" sokáig nevelési eszközként értelmeztem (szigorú tanár, határeset, de még épp belefér), és tudatosan alkalmazkodtam hozzá, kihasználtam a lehetőséget, hogy erősödjek tőle. Mert azt hittem, hogy ez a cél.

És persze ezért is mertem szörnyellához olyan bátran közeledni; az ember rémálmában sem gondolja, hogy _rosszindulatból_ gyötrik, és egyébként meg az elért eredményekért nagyon hálás.

A közeledésre adott válasz "silent treatment" volt, amitől nekem így utólag nézve össze kellett volna omlanom, de nem tettem meg (oh well, senki sem tökéletes :S) Én elkönyveltem, hogy szörnyellát alighanem halálra rémisztettem az érzelmeimmel, és most meg van ijedve és sértődve, és így reagálja le - hát volna felnőttebb módszer is, de ha most erre van szüksége, hogy ne szóljon hozzám, akkor részemről oké. Hagytam békében és nem faggattam, vártam hogy megnyugodjon és gondoltam, hogy majd jelzi, ha mégis beszélni akar valamiről.

Ő meg - utólag már de világos - egyre frusztráltabb és dühösebb lett, hogy mikor fogok már kétségbeesni amiért nem szól hozzám.

Szóval, a totál kontroll valami ilyesmi: eldönti, hogy mit kéne éreznem, és megpróbálja elérni, hogy azt érezzem, és pánikba esik, ha nem sikerül neki, és aztán ha végképp nem sikerül neki, akkor büntet, de nem kicsit. (Valakit "kidobni" ebből a szempontból tökéletes megoldás: az ő értelmezésében az a legnagyobb elképzelhető szenvedés, ha valaki nem részesülhet az ő csodálatos jelenlétének fényében - és tény, hogy a csodálatos fajta szörnyella a mai napig fájón hiányzik nekem, csak az józanít ki "némileg", hogy a szemkápráztató tünemény igazából nem létezik -, másrészt saját magát is úgy tudja megvédeni a rettenetes és fenyegető intimitástól, szeretettől, és mindezen valódi érzelmek éleslátása nyomán történő lelepleződéstől, hogy elérhetetlenné válik - az egyik iskola recepcióján dé faktó hagyott is egy közleményt, hogy engem semmilyen minőségemben ne engedjenek be olyan terembe ahol ő órát tart.)

Vissza a történethez: egy alkalommal egy óráján aztán túl messze ment, ami alatt azt értem, hogy túl széles végletek közt váltogatta a bűbájt és a rettenetet ugyanazon az órán belül - konkrétan én azt éreztem, hogy ez _nekem_ túl sok volt - és aznap este óvatos, amolyan félig poénnak is beillő kritikát fogalmaztam meg a szokásos facebook mikroblog posztomban.

A hatás minden várakozást felülmúlt - vagyis, szörnyella is a kritikára "robban", a pozitív közeledésre adott válasza csak szimpla jéghideg távolságtartás volt. De a "silent treatment" korszakban még nem tekintett nemlétezőnek, akkor még manipulálhatónak és megtörhetőnek tekintett, csak sajnos(?) csalódást okoztam neki. A megfogalmazott kritikám volt - így utólag de világos! - annak bizonyítéka, hogy nem vagyok megtörhető, és egyáltalán, én NEM JÁTSZOM.

Másnapi hatállyal nem létezem.

(Ez nem volt ilyen diadalmenet mint ahogy leírva hangzik. Nagyon szenvedtem az érzéseimtől, csak különválasztottam ezt a szenvedést a döntéseimtől, ezt a tulajdonságomat már szintén ismered Jabbok, hogy én ilyen helyzetekben is tudok az érzelmeimtől függetlenül - és olykor az érzelmeim ellenében - az agyammal dönteni, és aztán végrehajtani a döntést azért mert csak, azért mert a rendelkezésre álló adatok alapján így és így kell cselekedni. Az ember így hagyja ott az otthonszülés-vágyfantáziát és megy a kórházba oxitocinért, és azt is így dönti el, hogy ez most nagyon durva, és akár meg is lehetne törni már, de NEM fogok megtörni. Nem és kész.

Sokat segít persze ha van utánpótlás erőforrásból, meg külső perspektíva, meg miegyéb: ugyanezt magánzárkában már baromira nem tudnám garantálni.

Nem volt diadalmenet, na. De sikerült, és ez a fontos.

És nagyon olcsón megúsztam. Mások házasságot buknak bele, egzisztenciát, örökséget, teljes baráti kört, évtizedeket az életükből. Én elvesztettem egy idealizált tanárt, meg az óráit. Luxuskategóriás probléma. Hálistennek.)

@Felicitasz: Kedves Felicitasz, Azt, hogy itt ezeket leírtad nagyon nagy bátorságot feltételez részedről, nagyon tisztellek érte! Érzem, te nem akarsz mások véleményében fürdőzgetni, nem is merészelnék ilyesmit. De mégis remélem neked, hogy valaki van a közeledben akinek az ÉRTŐ lényéhez tudsz kapcsolódni!
kívánok neked nagyon sok ÖNELFOGADÁST! Üdvözlet szeretettel: Zsuzsa

@Felicitasz: A keresett magyar kifejezés szerintem a "vétkesek közt cinkos aki néma" (eredetileg Babits: Jónás könyvében).

@Felicitasz:
Szerintem a kérdéses iskola pszichológusával kellene beszélned.

Ő látja az illetőt és kompetens a kérdésben. Ha a véleményedet megerősíti, akkor nyilvánvalóan jelzi majd a vezetőségnek.

@R2D2 & C3PO: Ez egy független művészeti iskola és nincs pszichológusa: két művészeti igazgató van és minden programnak egy vezetője, akik persze tanítanak is, plusz a szerződéses tanárok. Ennyi.

De már beszéltem időközben az egyik igazgatóval, és némi meglepetésemre kiderült, hogy nem én vagyok az első, aki őt "érdekes" dolgokra figyelmezteti. Vagyis, a célomat kvázi azonnal elértem: szörnyellára oda lesz figyelve, nekem pedig szólva lett, hogy ha látom-hallom a leányokat a folyosón, öltözőkben stb. panaszkodni és háborogni, akkor hallgassam őket nagyon-nagyon megértően, és biztassam őket hogy bátran forduljanak a művészeti igazgatókhoz.

Szörnyella a maga területén egyszerűen kiváló, és én teljesen megértem, hogy miért akarja a vezetődég hogy tanítson; én se akarom hogy "rúgják ki", több okból sem. Arra kell őt rávenni (rákényszeríteni), hogy a módszertani tárháza egy részét hagyja az épület falain kívül.

A dolog személyes része egy másik téma: ezt sajnos mindenki külön-külön fogja átélni, hogy szörnyellával milyen élmény nézeteltérésbe keveredni. Én erről adtam a vezetőségnek egy teljesen szubjektív beszámolót, ami információnak nyilván hasznos, de következtetést ebből csak akkor fog bárki levonni ha ő is ugyanígy jár. :S