Nem lehet azt állítani, hogy Young és munkatársai úgy állították össze a sémák listáját, hogy a végére hagyták volna az ínyencfalatokat. Ellenkezőleg. Az I. tartomány sémái a legalapvetőbb érzelmi szükségletekből fakadnak. Itt gyökereznek a legsúlyosabb szenvedések, és ide vezethető vissza a legtöbb személyiségzavar is.

Az I. sématartomány az Elszakítottság és elutasítottság nevet viseli. A hozzá kapcsolódó szükségletek a biztonságos kötődésre, elfogadásra, gondoskodásra, valahová tartozásra irányulnak. E szükségletek deficitje öt maladaptív sémával írható le, ezek közül az első az Elhagyatottság–instabilitás, amelynek a Young Séma Kérőívben a betűjele Ab. A betűjelek a sémák angol elnevezéséből (jelen esetben: Abandonment–Instability) származnak. A továbbiakban a folyószövegben is fogom használni; ez elsőre talán furcsa lesz, de hozzá lehet szokni. (Tapasztalatból tudom.)

Középkezdés

Az Elhagyatottság–instabilitás séma nem véletlenül került a lista legelejére. A kisbaba számára mindennek az alfája és ómegája, hogy az anyja folyamatosan jelen van. Számára ez jelenti az életet és a világot, mi több: ez jelenti önmagát. Ha az anyja nincs jelen, akkor ő maga sem létezik.

A kisbaba nem hülye. Első, intuitív tapasztalatai a világról biológiai tényekben gyökereznek: sok más állattal ellentétben a homo sapiens ivadéka történetesen valóban életképtelen szülői gondoskodás nélkül. Hogy ez jó-e, vagy sem, azon lehet filozofálni; akinek nem tetszik, reklamáljon az evolúciónál.

Az a szorongás tehát, amit a kicsi ember érez, amikor anyja elhagyja, első megközelítésben adaptív vészcsengőnek tekinthető. Más kérdés, hogy az anya folyamatos jelenléte – főleg a mi civilizált társadalmunkban – többnyire nem biztosítható. Anya hosszabb-rövidebb időkre szükségszerűen magára hagyja a gyereket: kimegy főzni, leszalad vásárolni, beugrik a Nemzeti Dohányboltba cigiért. Ezek néhány perces különválások csupán, de a kisgyerek fejéből hiányoznak az olyan fogalmak, mint „átmenetileg”, „néhány perc”, „hamarosan újra” és hasonlók. Számára az anya eltávozása minden egyes alkalommal örökre szól, és ebbe az eltávozásba a gyerek minden egyes alkalommal egy kicsit belehal.

Aztán persze úgy lesz belőle jól funkcionáló felnőtt, hogy ezeket a kis belehalásokat aránylag egészségesen túléli: újra meg újra megtapasztalja, hogy az anyja visszajön. Egyrészt elkezd kialakulni a frusztrációs toleranciája, másrészt megtanulja belsővé tenni az anyja képét. Ez azt jelenti, hogy az anyja valósága nem szűnik meg számára a fizikai jelenlét megszűnésével. A belső kép úgy működik, mint egy akkumulátor: akkor is biztosítja az anya által nyújtott biztonságot, amikor a gyerek nincs „bedugva a konnektorba”, azaz amikor az anyja pillanatnyilag épp nincs jelen.

Ha az akku nem működik...

Az Elhagyatottság–instabilitás séma röviden azt jelenti, hogy a gyerek (és aztán a felnőtt) nem működik akkuról, csak hálózatról. Akinek ez a séma aktív az életében, az legbelül azt hiszi, hogy a fontos személyek el fognak tűnni az életéből. Elhagyják őt, megbetegszenek, meghalnak, cserben hagyják. Azért, mert ilyen rossz a világ, vagy azért, mert ő maga egyszerűen nem alkalmas arra, hogy bárki is szeresse.

Az Ab sémával rendelkező ember alapérzése a szorongás és rettegés. Emellett azonban folyamatos lehet nála a – látszólag indokolatlan – szomorúság is, a rossz közérzet, valamint a harag az iránt, akiről úgy gondolja, hogy elhagyással (válással, meghalással stb.) fenyegeti.

Láttuk, hogy az ember háromféle módon küzdhet meg a sémák által okozott fájdalmakkal: elfogadja, elkerüli vagy túlkompenzálja a sémát.

Aki az Ab sémáját elfogadja, az jellemzően olyan partnert választ magának (akár párkapcsolatra, akár barátként), aki jó eséllyel vissza fogja igazolni, hogy a sémája igaz: vagyis aki valóban megbízhatatlan, valóban instabil, és aki jó eséllyel tényleg magára fogja hagyni őt – lehetőleg akkor, amikor a legrosszabb. Vagy ha nem is tesz ilyet, akkor is elérhetetlen: mert máshol lakik, mert sokat utazik, vagy egyéb okból. Ami a párkapcsolatot illeti, képes halálos módon szerelmes lenni az ily módon kiválasztott személybe, és – dacolva a józan ésszel – kizárt dolog, hogy kilépjen a kapcsolatból. Hogyisne: elvégre ez biztosítja számára a napi szorongást.

Akire az elkerülés jellemző, az rövidre zárja a fenti kérdést: eleve nem megy bele semmilyen bensőséges kapcsolatba – ezzel veszi elejét annak, hogy át kelljen élnie a majdani elhagyatás miatti fájdalmat. Ehelyett berendezkedik az egyedüllétre, és olyasmivel múlatja az idejét, amit magányosan is lehet csinálni, és ami alkalmas arra, hogy tartósan ne vegye észre saját magányát. Példának okáért alkoholizál – e tevékenységről már A kis hercegből is tudjuk, hogy alkalmas eszköz arra, hogy távol tartsuk magunktól a valóságot. De nem rossz megoldás a sorozatfüggés sem.

Az Ab sémáját túlkompenzáló személy élete is azon hiedelem köré szerveződik, hogy a partnere elhagyja őt, de ebbe nem törődik bele, nem adja át magát a szorongásnak, hanem megpróbál küzdeni ez ellen. Birtokolni akarja a partnerét, féltékenykedik, ellenőrzi az e-mailjeit, titokban elolvassa az SMS-eit. Ha a partner arra vetemedik, hogy egy fél délután erejéig külön programot akar csinálni, akkor az isten legyen hozzá irgalmas: lekapja őt a tíz körméről, a saját tíz körmével meg alkalmasint a szemét kaparja ki. Ha pedig felbukkan a színen valaki, akiről úgy gondolja, hogy veszélyezteti a pozícióját, versenyre kel vele, és minden eszközt bevet, hogy legyőzze őt.

Az Ab séma gyógyulása

Minden, ami a világban van – az elemi részecskéktől kezdve a hegyeken, folyókon, növényeken és állatokon át a csillagrendszerekig – ugyanazon fejlődési szakaszokon megy keresztül: létrejön, növekszik, működik, hanyatlik, majd megszűnik. E törvény alól nem kivétel az ember sem – így az emberi kapcsolatok sem. Az tehát a furcsa helyzet, hogy aki az Ab sémától szenved, annak az alaphiedelme, ha betű szerint vesszük, igaz: a fontos személyek egyszer valóban el fognak tűnni az életéből. Mint minden ember minden másik ember életéből.

A kognitív torzítás tehát nem magában a „főtételben” van, hanem abban, ahogy ez a tétel megjelenik az illető életében. A terápia célja nem az, hogy hamis illúziót keltve elhitesse a klienssel, hogy minden fontos kapcsolata örökké fog tartani. A cél az, hogy képes legyen szorongásmentesen (pozitívan fogalmazva: nyugodtan és önfeledten) együtt élni azzal a tudattal, hogy a kapcsolata, mint minden, múlandó.

Ennek az útja természetesen nem az, hogy a terapeuta elkezdi csesztetni a klienst, hogy „Ne idegeskedjen már; most mit parázik ezen ennyit?!”, hanem a sématerápia szokásos eszközei: a korlátozott szülői újragondoskodás és az empatikus konfrontáció.

Akinek a világról való két alapélménye az, hogy (1) elhagyják őt és (2) ő ezt nem éli túl, azzal a terapeutának az a dolga, hogy ezen élményeket korrigálja. Ez – logikailag nézve – három lépésben történik. Először is kősziklává válik a kliens életében: ő lesz számára annak a stabilitásnak a forrása, amelynek hiányától a kliens szenved. Újra meg újra biztosítja szavakkal és gesztusokkal arról, hogy igenis jelen van a kliens életében: hogy személy szerint fontos számára; hogy nemcsak a klienstől vár elköteleződést a terápia iránt, de ő is el van kötelezve a kliensnek. A megnyugtatásnak, sőt (pszichoanalitikusok most ugorjanak!) a gyöngédségnek nagy szerep jut ebben a munkában.

Másodszor: a terapeuta abban segít, hogy a kliens megtanuljon belső képet kialakítani róla. Azt a belső képet, amelyet alkalmasint annak idején nem alakított ki az anyjáról. Ez azt jelenti, hogy a kliens fokozatosan felépíti magában annak tudatát, hogy a terapeuta akkor is van, amikor épp nincs jelen. Akkor is, amikor vége a foglalkozásnak; akkor is, amikor egy hétig kell várni a következő találkozásra; mi több: akkor is, amikor szabadság vagy más ok miatt több hét is kimarad a közös munkából. Az az erőforrás tehát, amit a terapeuta személye jelent, egy idő után belsővé válik.

Harmadszor: a terapeuta segít abban, hogy a kliens ezt az új képességét „odakint” – azaz a terápián kívüli világban – is kamatoztatni tudja. A cél ugyanis nem egy függő viszony, amelyben a terapeuta egyszer s mindenkorra a kliens anyukája lesz; ellenkezőleg: olyan személyiség kialakításán munkálkodnak együtt, amely önmagában is képes a stabilitásra, és ennek révén képes stabil kapcsolatok kialakítására és fenntartására.

Ami a konfrontációt illeti, az arra irányul, hogy a kliens felismerje, majd átírja a hiedelmeiben mindazt, ami nem igaz. Jellemzően ilyen tényező az arról való meggyőződés, hogy azért fogják őt elhagyni, mert értéktelen, mert nem szerethető. Ennélfogva az Ab séma gyógyítása általában elképzelhetetlen a Csökkentértékűség–szégyen, illetve a Dependencia–inkompetencia sémák egyidejű kezelése nélkül. A kliensnek meg kell tanulnia, hogy OK-nak lássa önmagát. Nem tökéletesnek – de OK-nak.

Ugyanígy torz az a hiedelem, hogy a szeretett személy átmeneti távolléte elviselhetetlenül rossz. A konfrontáció attól empatikus, hogy a terapeuta együtt érez a klienssel, és nem vitatja, hogy a hiány érzése tényleg rossz – de szembesíti a klienst azzal, hogy ez az érzés korántsem elviselhetetlen; hogy ő valójában sokkal erősebb, mint azt saját magáról gondolná; hogy tudja kezelni az egyedüllétet. Hogy az esetleges egyedüllét – mint objektív helyzet – nem szükségszerűen jár együtt a magány szubjektív, nyomasztó érzésével.

Gyakori kognitív torzítás, hogy nem vagyunk képesek még nagyságrendileg sem megbecsülni egy elvileg bekövetkezhető esemény valószínűségét. Ez a probléma sok sémában megjelenik. Az Ab séma esetében úgy, hogy a kliens törékenyebbnek látja a kapcsolatát, mint amilyen. Persze, benne van a pakliban, hogy a partner beleszeret valaki másba, és odébb áll vele. Benne van, hogy megbetegszik és meghal, vagy hogy makkegészségesen sétál a villamos alá. De korántsem mindegy, hogy ezen események bármelyike 95% valószínűséggel következik be két-három éven belül (vagyis bőven van mit szorongani miatta), vagy mondjuk 10% valószínűséggel (amikor is a szorongás indokolatlan).

Aki találkozott már az erőszakmentes kommunikáció (EMK) fogalmával, az fennakadhat az utolsó szavakon: Mi az, hogy „indokolatlan szorongás”?! Hiszen a szorongás egy érzelem, az EMK alapelve pedig az, hogy minden érzelem ab ovo vitathatatlan.

A magyarázat a kognitív modellben rejlik, amely szerint az érzelmek nem „csak úgy” keletkeznek bennünk, hanem az érzelem következménye valami másnak: a gondolatnak. Ha tehát megváltozik az, amit gondolunk, akkor meg fog változni az is, amit érzünk. És amíg egy érzelem önmagában valóban vitathatatlan, addig a hiedelemrendszerünkbe ágyazott gondolataink nagyon is vitathatóak. Így tehát jogos, hogy egyes gondolatainkat – azok tüzetes megvizsgálása után – tévesnek, megalapozatlannak nevezzük. És ebben az értelemben ugyancsak jogos, sőt hasznos, hogy az érzelmek indokolt vagy indokolatlan voltáról beszéljünk.

Akinek ennyiből nem akar összeállni a kép, annak ajánlom további olvasmányként a Tigris a sarokban című cikket.


Elvonókúra a kocsmában?

Elegendő-e a hiedelmek felülvizsgálata és a terapeuta empatikus, szülői attitűdje az Elhagyatottság–instabilitás séma gyógyulásához? Természetesen nem. Szükség van a sématerápia további eszközeire is: mind az élményen alapuló technikákra (imagináció, szerepjáték stb.), mind pedig viselkedésterápiás gyakorlatokra.

Utóbbiról annyit kell okvetlenül megjegyezni, hogy szép dolog ugyan a hetenkénti lélekmasszírozás, de a terápia célja az, hogy a kliens a valós életében legyen képes jobban funkcionálni. Ez sokszor nem megy bizonyos konkrét – és olykor igen fájdalmas – lépések megtétele nélkül. Ahogy egy kocsma nem alkalmas terep egy elvonókúra lebonyolítására, ugyanúgy egy elhanyagoló, labilis, megbízhatatlan partnerrel fenntartott kapcsolat sem ideális közeg az Ab séma felszámolásához. Ha a terápia során bebizonyosodik, hogy a partnerválasztás sémavezérelten történt, és a kapcsolat fenntartása egyben a séma fenntartását is jelenti, akkor ennek egyenes következménye, hogy a kliensnek e megbetegítő kapcsolatból ki kell lépni, és olyan partnert kell választania, aki képes őt valóban szeretni, aki képes mellette elköteleződni. Aki mellett meg lehet élni egy kapcsolat stabilitását – tartson az bár (objektív okokból) csupán néhány hónapig, avagy sok évtizedig.