Mit érez az egyszeri terapeuta és blogger, aki nagy garral fejest ugrott a sématerápia ismertetésébe, aztán azon kapja magát, hogy eltelt bő negyedév azóta, hogy a témában az utolsó cikket megírta?
Bontsuk ketté a választ. Amikor épp friss és kipihent, jól szolgál az egészsége, a napi munkájában egymást érik a sikerélmények, társas kapcsolatai rendezettek és gazdagítóak, ráadásul itt a tavasz és csiripelnek a madarak – akkor vidám és gondtalan, elégedett az élettel és önmagával. Amikor azonban hullafáradt, közeledik az első kontroll, munkájában újra meg újra megtapasztalja saját kompetenciájának határait, magánéletét félreértések és mosolyszünetek tarkítják – akkor hiába tavasz, hiába csiripelés: hősünket berántja a gumikötél, és jó eséllyel aktiválódik a Csökkentértékűség–szégyen sémája.
Aztán ha győz a tavasz, és sikerül újra összevakarnia autonómiáját, elégedetten konstatálja: de hiszen a megkezdett sorozatban amúgy is ez a séma jönne sorra! Így legalább sajátélményeire is támaszkodhat a jellemző érzések, gondolatok és viselkedések bemutatása közben – dünnyögi magában, és leül cikket írni.
Átlagosan: átlag alatti
A Csökkentértékűség–szégyen (mely az angol Defectiveness–shame elnevezés után a Ds betűjelet viseli), egyike a három leggyakoribb sémának. (A másik kettő a legutóbb bemutatott Érzelmi depriváció, valamint az előbb-utóbb – tizenkettedikként – bemutatásra kerülő Behódolás.)
Az angol és a magyar elnevezés egyaránt fontos dolgokat fejez ki a Ds sémáról, csak épp mást és mást. A defectiveness („defektesség”) szó a tökéletlenségre, hiányosságra helyezi a hangsúlyt. A csökkentértékűség szó hallatán óhatatlanul fölmerül a kérdés: mihez képest csökkent? Vagyis a hangsúly eltolódik a többiekkel való összehasonlítgatás irányába. Ez a gondolat mutat rá egy paradoxonra: mivel teljesítményorientált társadalmunkban a most tárgyalt séma valóban nagyon elterjedt, ha komolyan vennénk a sémában megfogalmazódó hiedelmet, miszerint „értéktelenebb vagyok, mint mások”, arra a furcsa eredményre jutnánk, hogy az átlagember kevésbé értékes, mint az átlagember.
Ha a gondolatok kavalkádjából kiemeljük ezt az ellentmondást, könnyű belátni annak abszurditását. Sajnos azonban a Ds séma szívósabb ellenfél annál, hogy egy ilyen konfrontációra széttárt kézzel azt mondja: „Ja, bocs, akkor én nem is zavarok tovább.” Attól ugyanis, hogy valaki a gondosan megtervezett kognitív terápiás beavatkozások hatására esetleg belátja, hogy teljesen haszontalan másokhoz méricskélnie magát, önmagában még „vidáman” érezheti magát nyomorultul önnön hitványsága miatt.
A nyomor szólamai
„Nyomorultul” – ez nem egzakt leírása az érzelemnek. A Ds séma számos érzést magában foglalhat.
Az egyik leginkább magától értetődő ezek közül a séma elnevezésében is megjelenő szégyen (függetlenül attól, hogy az EMK-ban ezt nem tekintjük autonóm érzésnek). Szégyenkezni sok minden miatt lehet: vélt és valós tulajdonságaink miatt egyaránt. Amiatt, hogy
- túl buták,
- túl gonoszak,
- túl magasak,
- túl alacsonyak,
- túl kövérek,
- túl soványak,
- túl különcök,
- túl unalmasok,
- túl agresszívak,
- túl mulyák, vagy épp
- túl átlagosak
vagyunk.
A gyakorlatban előkelő szerep jut a „helytelen szexuális vágyaknak”; ebben az összefüggésben helytelennek minősülhet bármi, amiről annak idején a hittan- vagy osztályfőnöki órán szó esett, vagy amiről épp nem esett szó. Továbbá minden olyan titkos gondolatnak, vágynak és szokásnak, amelyekről meg vagyunk győződve, hogy rajtunk kívül nincs még egy olyan szörnyeteg a földkerekségen – de legalábbis itt, a faluban –, aki ilyesmit gondolna, ilyenre vágyna, vagy ilyen szokásokkal bírna.
(Hadd ajánljam e ponton elolvasásra a másfél évvel ezelőtt keletkezett Te normális vagy? című írásomat, ami a jelen témához oly szervesen kapcsolódik, hogy akár egy az egyben idekopipésztelhettem volna a szövegét.)
Túl a szégyenen, jellemző a Ds sémára a félelem érzése is: az aggódás amiatt, hogy átlátnak rajtunk, hogy amit gondosan titkolni próbálunk, az kiderül, hogy csökkentértékűségünk mindenki számára nyilvánvalóvá válik.
Itt szükséges emlékeznünk, hogy a korai maladaptív sémák szövevényében hol is járunk éppen: továbbra is az I., az Elszakítottság és elutasítottság sématartományban, amely az olyan alapszükségletek deficitjéről szól, mint biztonságos kötődés, stabilitás, elfogadás és gondoskodás. A Csökkentértékűség–szégyen séma azért szerepel itt (és nem mondjuk a II. Károsodott autonómia és teljesítőképesség nevű tartományban), mert lényegéhez tartozik az attól való félelem, hogy értéktelenségünk miatt elutasítanak minket, hogy nem fognak szeretni.
E félelem miatt aztán fokozottan érzékenyek vagyunk minden kritikára és a visszautasításra, továbbá szomorúak vagy mérgesek – de ez már attól függ, hogy milyen megküzdési stílusban éljük meg a sémát.
Elfogadás, elkerülés, túlkompenzálás
A Ds séma elfogadója olyan barátokat – és partnert – választ, akiktől nagy biztonsággal számíthat arra, hogy kritizálják és elutasítják őt. Megengedi családtagjainak, munkatársainak – és általában mindenkinek –, hogy leértékeljék, hogy méltatlanul bánjanak vele, hogy kihasználják és bántalmazzák.
Ami a párválasztást illeti: megfelelő jelöltek találhatók a Feljogosítottság–grandiozitás sémával rendelkezők táborában, illetve – elsőre talán furcsa módon – azok között, akik ugyancsak Csökkentértékűség–szégyen sémával rendelkeznek – csak épp túlkompenzálják azt (lásd alább).
További jellegzetessége a séma elfogadásának, hogy az illető más emberek társaságában bizonytalanul viselkedik. Ez alól egyvalami képez kivételt: ha olyasvalakivel hozza össze a sors, aki elfogadja, elismeri, urambocsá, dicséri őt. Az ilyen embert egy percig sem veszi komolyan, és teljes határozottsággal utasítja el valamennyi pozitív üzenetével egyetemben.
A szomorúság domináns érzéssé válhat, és akár depresszióvá is növekedhet. Ugyanez az állítás a visszájáról nézve: depresszió esetén mindig indokolt a kérdés, hogy a tünetek mögött nem húzódik-e meg a Ds séma.
A séma elkerülése egyben az emberek elkerülését is jelenti. Akár fizikai értelemben („ha nem megyek társaságba, nem is szégyenülök meg”), akár érzelmileg: ha kénytelen is másokkal érintkezni, akkor sem engedi őket közel magához. Paradox módon egy Ds sémával rendelkező személy akár nagy partiarc is lehet, a társaság motorja és/vagy bohóca; nagy hangja és jópofa bemondásai biztonságos fallal veszik őt körül, és nem kell félnie attól, hogy valaki felfedezi, milyen silány alak is ő „valójában”.
Az elkerülés szélsőséges esetben személyiségzavar mértékét ölti (nevezetesen elkerülő személyiségzavar. Klinikai kórképek közül további lehetőség a szerfüggőség, valamint a különböző evészavarok.
Aki túlkompenzálja csökkentértékűség-érzését, az viselkedés szintjén nem sokban különbözik az olyan embertől, akinek gyökérproblémája a nárcizmus. Arrogáns és magabiztos, kritizálja és elutasítja a többieket, miközben ő maga a tökéletesség látszatát kelti. Féltékeny és versengő – különösen a csökkentértékűsége által érintett területen.
Kitérő: egy séma, ami nem az
A sématerápia a jelen állás szerint 18 korai maladaptív sémát tart számon. Ehhez képest ha valaki kézbe veszi a Young-féle Séma Kérdőívet, akkor azt látja, hogy abban 19 sémához vannak kérdések. A kakukktojás az Su jellel ellátott Társas elutasítottság (Social Undesirability) nevű ex-séma.
A sématerápia történetének korábbi szakaszában indokoltnak látszott egy csokorba gyűjteni azon hiedelmeket, amelyek arról szólnak, hogy az egyén csúnya, kövér, szexuálisan nem vonzó, unalmas, rossz beszélgetőpartner, és mindezek miatt nemkívánatos eleme a társaságoknak.
Az Su nem azért került ki a pakliból, mert a fenti hiedelmek által generált érzések nem elég pocsékok, hanem azért, mert a későbbi vizsgálatok nem erősítették meg, hogy önálló sémáról lenne szó. Ma sem nehéz belebotlani az interneten olyan sématerápiás összefoglalóba, amely a Társas elutasítottságot külön tárgyalja, azonban sem a módszer alapművének számító Sématerápia című könyv (J. E. Young, J. S. Klosko, M. E. Weishaar; Guilford Press, 2003; magyar kiadás: VIKOTE, 2010), sem a hivatalos schematherapy.com oldal nem követi ezt a korábbi felosztást. A társas elutasítottsággal kapcsolatos hiedelmek és az azokból fakadó érzések tökéletesen leírhatók és kezelhetők a Csökkentértékűség–szégyen séma keretén belül.
A séma gyökerei...
A többi sémához hasonlóan a Ds is gyerekkorban alakul ki. Nagyjából háromféle forgatókönyv képzelhető el, amely ilyen végkicsengést eredményez – illetve e három tetszés szerinti kombinációja.
Az első variáció, hogy a gyerek kevés dicséretet kapott – alkalmasint semennyit. Nem feltétlenül azért, mert nem szerették őt a szülei. Lehet, hogy szerették, csak olyan „okos” nevelési kézikönyveken szocializálódtak, amelyek szerint az elismerés rosszat tesz a gyereknek. De lehet, hogy tényleg nem szerették. Sőt esetleg nem is voltak szülei; nevelőintézetben nőtt fel, ahol nemcsak a dicséretet, de bármiféle odafigyelést is szűk marokkal mérnek.
A másik lehetőség: a szülők, nagyszülők és tanárok a gyereket (akit vagy szerettek, vagy sem – ebben az összefüggésben szinte mindegy) olyan követelményrendszer elé állították, aminek egyszerűen nem lehet megfelelni. A magasra tett léc bármire vonatkozhat: kinézetre, tanulmányokra, munkára, erkölcsre, spiritualitásra. Lehet ezt végtelen kedvességgel és maximális jóakarattal is csinálni: például megdicsérni, megjutalmazni a gyereket a jó osztályzatért vagy más kiemelkedő teljesítményért – de csak azért. Egyik „kedvencem” ebből a műfajból egy 4-es dolgozatra adott szülői reakció: „Semmi baj, majd kijavítod.” Az ilyesmiből gyermekfejjel könnyű levonni a végletes következtetést: „Ha nem produkálok rendkívülit: értéktelen vagyok.” És mivel nincs ember, akinek minden teljesítménye átlag feletti volna, az átlagos teljesítmények hamarosan kudarcként lesznek elszámolva a belső könyvelésben – ez pedig egyenes út az értéktelenség mindent átható érzésének kialakulása felé. Ha ráadásul még a kedvesség és a jóindulat is hiányzik, és csak a szidás, az elmarasztalás jelenik meg, a folyamat még egyértelműbb.
A harmadik variáció gyakran kiegészítője az előzők valamelyikének, de önállóan is megállja a helyét. Ez a modellnyújtás esete. Ilyenkor a szülő nem állítja fel ugyan a gyerek elé a megugorhatatlan akadályt – csupán egész életével elé éli a saját hiedelmét, miszerint ő maga csökkentértékű. Ekkor hiába keresgélünk az előtörténetben bármilyen trauma után: a séma egyszerű mintakövetéssel adódik át, akár nemzedékről nemzedékre. Lehet, hogy akkor jelent meg a családban, amikor a fattyúként született dédmama úgy nőtt föl, hogy napról napra megélte a megaláztatást a faluban. Vagy amikor a nagypapa feljött vidékről a nagyvárosba szerencsét próbálni, és azt látta, hogy mindenki okosabb és tehetősebb nála. A történetek talán már rég feledésbe merültek, de a kialakult séma fennmaradt családi örökségként.
A csökkentértékűség intézményesen is kialakulhat, nevezetesen, amikor egy egész rendszer állít fel teljesíthetetlen normát. Erre talán a legeklatánsabb példa az, amikor Jézus azt mondja: „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” (Máté 5,48). Ennek a követelménynek betű szerint megfelelni teológiai képtelenség – és hát szó, ami szó, a világon ma élő kétmilliárd keresztényből elég kevesen képesek túllépni a forrásszövegek betű szerinti olvasatán. Lehet ugyan, hogy racionálisan rövidre zárják magukban a kérdést („nos, én nem vagyok ilyen tökéletes”), de lelkük mélyén attól még éltetik magukban az elvárást, és rosszul érzik magukat tőle.
...és gyógyulása
A terapeuta dolga elsősorban az, hogy elfogadja a klienst olyannak, amilyen. A kliens hiányosságai fölött nem udvariasan „szemet huny”, hanem nyílttá teszi őket, és saját személyében ad példát a kliensnek arra, hogy ő nem ezek ellenére, hanem ezekkel együtt elfogadható és szerethető. Emellett nem építgeti és őrizgeti a „tökéletes terapeuta” hazug imázsát, hanem látni engedi saját esetlenségeit, tévedéseit. Ezzel mintát – egyszersmind engedélyt – ad arra, hogy az életet tökéletlenül is lehet élni.
Ez a terápiás munka alaphangja, klímája. Emellett azonban fontos a konkrét munka is, nem utolsósorban a hiedelemrendszer felülvizsgálata. A dolog ott kezdődik, hogy a kliensnek be kell látnia: csökkentértékűsége (értéktelensége) nem tény, hanem hiedelem; hogy érzései elsődlegesen nem valós tulajdonságaiból, hanem gyerekkori fontos személyek kritikus magatartásából erednek.
Nem az a cél, hogy kritika nélküli egoistává váljék, de fontos, hogy felismerje saját valós értékeit, és megtanuljon különbséget tenni reális és irreális kritika között. Nem letagadnia kell valós hibáit és hiányosságait, de el kell fogadnia, hogy értékessége és szerethetősége ezektől független. Be kell látnia, hogy rendelkezik a képességgel arra, hogy korrigálja hiányosságait; ha ez mégsem sikerül, akkor sem kérdőjeleződik meg alapvető értéke, mivel elfogadja, hogy a hiányosság és tökéletlenség az emberi természet része. Így aztán jellemvonásait nem hibákként, legfeljebb korlátokként értékeli, amelyek nem döntő fontosságúak.
Lehetnek persze olyan szokások, amelyeken valóban érdemes változtatni, és olyan készségek, amelyeket hasznos fejleszteni. Például ha a kliens valóban túlsúlyos, akkor a terápiás szerződés részét képezheti az étkezési szokások megváltoztatása és a kívánt testsúly elérése; ha tényleg ügyetlen társas szituációkban, akkor helyzetgyakorlatok segítségével lehet fejleszteni a kommunikációs képességeket.
Végeredményként azt szeretnénk, hogy a kliens olyan emberré váljon, aki kényelmesebben érzi magát mások társaságában; aki nem érzi úgy, hogy a figyelem középpontjában áll; ha pedig mégis rá figyelnek rá, nem jön zavarba ettől. Elfogadóbbnak látja az embereket, ezért nyitottabb mások felé és kevesebbet titkolózik. Elfogadja a dicséreteket; nem engedi többé, hogy bántsák és rosszul bánjanak vele.
És természetesen lecseréli az őt körülvevő embereket – ha szükséges, a partnerét is – olyanokra, akik szeretik őt és jól bánnak vele.
Ha ugyanis begyógyult a sémája, föl se merül már benne, hogy ne érdemelné meg a tiszteletet és a szeretetet.
Utolsó kommentek