Sématerápiás „kórházunk” harmadik emeletén találjuk a Károsodott határok nevű sématartományt. Az alábbiakban az ide tartozó két séma közül azt vesszük szemügyre közelebbről, amelyik Feljogosítottság–grandiozitás névre hallgat (betűjele Et, az angol Entitlement–Grandiosity alapján).

Megrekedve a folyóparton

Ismerjük Narcissus történetét: a gyönyörű fiú a folyóba nézve megpillantotta tükörképét, és az ott látott szép arc annyira lenyűgözte, hogy azonmód beleszeretett önmagába, és többé nem tudott elszakadni képmásától. Azóta sem: máig ott áll a folyóparton, sárga virággá változva.

E ponton először is szögezzük le, hogy – minden ellenkező híreszteléssel szemben – egy egészséges, felnőtt, autonóm embernek igenis szüksége van önszeretetre. Ki-ki csak abból tud adni másoknak, amije neki magának van, és ha valaki megveti önmagát, vagy legalábbis semmibe tartja, az a lelke mélyén a másikat is meg fogja vetni (vagy legalábbis semmibe fogja tartani), akkor is, amikor praktikusan épp az életét és vérét áldozza érte.

Az Et sémával – vagy mondjuk így: nárcisztikus tulajdonságokkal ellátott – emberrel nem az a baj, hogy szereti önmagát, hanem az, hogy megrekedt az önszeretetben, mint Narcissus a folyóparton, és nem tud továbblépni tényleges célja felé. Gyönyörű példát mutat erre a Világszép Nádszálkisasszony című magyar népmese egy epizódja. A királyfi, ugyebár, azért indult útnak, hogy megszerezze magának a legszebb királykisasszonyt. utazása során, táltos paripája hátán feljut az égbe, a Nap fényes pitvarába.

Leszáll a királyfi, s hát ott a Nap pitvarában van egy aranykád, aranykádban tűzfürdő, megfürdött abban, gyémántszegen aranytörülköző, abban megtörülközött, ezüstpolcon aranyfésű, azzal megfésülködött, s vala ottan egy talpig tükör, odaállott, s nézegette magát.
És nézegette volna magát ítéletnapig, és elbukott volna valódi célját illetően: a gyönyörű királylány máig ott lenne egy nádszálba zárva, túl a világvégén, a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetén. Emlékszünk még, miért is nevezzük a sémákat maladaptívnak? Hát attól, hogy nem segítenek hozzá ahhoz, hogy a realitások talaján mozogva elérjük céljainkat, és kielégítsük érzelmi szükségleteinket.

De uramteremtőm, halljátok csak, mi történt! Kijön a pitvarba egy haragos öregember, bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti magát a tükörben, nagy mérgesen ráfúj, kerekedik rettentő nagy szélvész, s úgy elfújja lovastul, mindenestül, hogy hetvenhétezer mérföldig sem ért földet a talpuk. Akkor meg leestek olyan sötét lyukba, hogy sem eget, sem földet nem láttak.
Egy mesének számos értelmezési szintje van. A következő mondatok tehát korántsem „az egyetlen” érvényes dekódolását jelentik a fenti epizódnak, már csak azért sem, mert ez a mese korábbi, mintsem a pszichoterápiát feltalálták volna. Azonban kétségtelen, hogy amennyiben a kliens nárcisztikus beállítódása és viselkedése megjelenik a terápiában, azt nem szabad annyiban hagyni, mert az egész terápia bukhat rajta. Nem haraggal, nem ráfújva ugyan, de a terapeutának konfrontálnia kell a klienst azzal, hogy amíg önmaga imádatában tetszeleg, nem találja meg azt az életet, amely valóban kielégülést és boldogságot hoz neki. Az ezzel szembesített kliens pedig, lebucskázva az önmagának állított piedesztálról, könnyen belezuhanhat a „sötét lyukba”, ahonnan „sem eget, sem földet nem lát”. Ezen a sötétségen kell átküzdenie magát, hogy tényleges célját elérje.

S ha eközben szívből utálja a terapeutáját, amiért az cseszteti őt, ahelyett, hogy leborulva imádná – hét édes istenem; ennek elviselése benne van a terapeuta munkaköri kötelességében.

Őfelsége, a nárcisztikus

A Feljogosítottság–grandiozitás séma megértéséhez érdemes végiggondolni a kifejezést alkotó mindkét szót. Kezdjük a másodikkal!

A grandiozitás kifejezés arra utal, hogy az illető különlegesnek, jobbnak érzi magát másoknál. Szebb, okosabb, bölcsebb, empatikusabb, tapasztaltabb, ügyesebb, értékesebb, mint a környezetében élők – legalábbis ezt hiszi magáról.

A feljogosítottság ennek már csak következménye: mivel ő ilyen pompás alak, nyilvánvaló, hogy neki több jár, mint másoknak – ez egyszerűen „így igazságos”. Előjogok illetik meg, és az emberi kapcsolatokban érvényesülő kölcsönösség követelménye rá nem vonatkozik. Jellemző rá a sznobizmus, a versengés, a másokon való uralkodás, a bántó erőfitogtatás. Kontrollálja mások viselkedését. Ha épp segítő szakmában dolgozik, akkor megtanulhatja ugyan az empatikus kommunikáció számos patternjét, de képtelen a valódi empátiára. Önző, mások igényeit nem veszi figyelembe. Bármit kimond, bármit megtesz, bárkin átgázol.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

Ha nárcisztikusunk vendégségbe megy (vagy épp terápiába), a zavar legkisebb jele nélkül becsönget negyedórával a megbeszélt időpont előtt. Betrappol cipővel a szobába, és kérdés nélkül veszi birtokba vendéglátója bútorait, használati tárgyait. A házigazda által elébe tálalt ételt viccesen kritizálja, beszélgetés közben pedig kifejti, hogy a másiknak az övétől eltérő véleménye miért úgy marhaság, ahogy van. Ha azonban elég jól érzi magát, akkor vendéglátója egyre kevésbé burkolt célzásait sem érti el arra vonatkozóan, hogy amannak reggel korán kell kelnie, és akár hajnali háromig ott eszi a fene, amikor is nyíltan megkérik, hogy menjen végre haza. Ekkor mélyen megbántódik ezen az udvariatlanságon.

Ha sörözni megy, evidenciának veszi, hogy a másik fizet; cserébe bőséggel szóval tartja őt önmagáról – jelentse ez a munkahelyi vagy párkapcsolati problémájának taglalását, az álmai értelmezését, vagy valamilyen aktuális gondolat vagy bosszúság terjengős előadását. Ha épp észbe kap, akkor az úgy történik, mint a régi viccben:

– Na jó, most már elég, hogy állandóan én beszélek és én vagyok a téma. Érdekel, hogy mi van veled, úgyhogy beszélj már végre te is egy kicsit! Például mi a véleményed rólam?
 
Sörözés után – hiszen a KRESZ rá nem vonatkozik – beül a böhöm nagy terepjárójába, indexelés nélkül, a záróvonalon átlépve, a többieket levillogva vág be a belső sávba, és bömbölő motorral hajt végig az éjszakai városon, hogy megérkezvén elfoglaljon két parkolóhelyet (amelyek közül az egyik rokkantaknak van fenntartva).

Persze azért neki is vannak emberi érzései. Pokoli dühöt, de akár mardosó fájdalmat is tud érezni, ha nem kapja meg, amit szeretne: nevezetesen, ha nem ismerik el a nagyságát, nem dicsérik eleget, nem istenítik megfelelően és elég hosszan – vagy ha épp nem kap elég lájkot az új sématerápiás cikkére...

No igen – feljogosított érzése, viselkedése bárkinek lehet. A fenti leírás elég szélsőségesre sikerült (szándékosan), de azért tegyük világossá: ahogy a lehangoltság érzése nem a major depresszióval diagnosztizált betegek sajátja, úgy az Et séma – és a belőle fakadó önzés – sem korlátozódik a nárcisztikus személyiségzavarra. Időnként valamennyien jól tesszük, ha belenézünk a tükörbe (csak ne ragadjunk előtte).

Megküzdési reakciók

Az eddigiek arra vonatkoztak, amikor valaki elfogadja az Et sémáját. Mi a helyzet azonban a másik két megküzdési stílussal?

Fentebb egy kétszemélyes sörözést írtunk le. Nem biztos, hogy ez a legszerencsésebb példa, ugyanis a séma elkerülője nem szívesen vesz részt olyan helyzetekben, ahol nem irányul rá kellő figyelem. Inkább preferál egy nagyobb társaságot, ahol sok-sok csillogó szempár csodáló tekintetét élvezheti egyszerre. Ha ez nem adatik meg, vagy ha fenyeget a veszély, hogy nem emelkedhet ki a társaságból, akkor inkább otthon marad, mert az „egy vagyok a sok közül” érzését nem tudná elviselni.

Ami a túlkompenzálást illeti, az érdekes dolog. Itt érdemes különválasztani a séma két tényezőjét.

A feljogosítottság túlkompenzálása azt jelenti, hogy emberünk úgy viselkedik, mintha ő lenne az egyetlen, aki nem számít. Mások körül fog ugrálni, lesi a kívánságaikat, saját igényeit nem fejezi ki. Egyszóval úgy viselkedik, mint akinek épp csúcsra jár az Önfeláldozás (Ss) sémája (erről lásd később).

Akinél a túlkompenzálás a grandiozitásra irányul, az nem nyári mikulásnak mutatja magát a környezete felé, hanem egyszerűen kicsinek. Kicsinek és értéktelennek. Vagyis mindazt hozza, amit amúgy egy tisztességes Csökkentértékűség–szégyen sémától elvárnánk.

Két eredet, egy eredmény

Fontos emlékezetünkbe idézni a sématerápia egyik alapelvét: a séma érzelmi és kognitív tényezők mintázata (ebbe beletartoznak emlékek és testi érzések egyaránt); ami nem tartozik bele, az a viselkedés. A viselkedést az imént említett megküzdési stílusok határozzák meg.

Esetünkben ebből az következik, hogy amikor két ember a feljogosított attitűd fentebb taglalt megnyilvánulásait produkálva hajszálra ugyanúgy viselkedik, akkor korántsem biztos, hogy kettejüket ugyanaz a séma mozgatja.

A sématerápia terminológiája megkülönbözteti a nárcizmus és a tiszta feljogosítottság fogalmát. Hogy az elnevezések szerencsések-e, azt nem tisztem megítélni. A lényeg azonban a következő:

Vannak olyan felnőttek, akiket annak idején egyszerűen elrontottak. Ha felidézzük, mitől is alakulnak ki a korai maladaptív sémák, akkor a gyerekkorban kapott „túl kevés jó” (elhanyagolás) és „túl sok rossz” (traumatizáció), valamint a „szelektív azonosulás” mellett szerepel a „túl sok jó” is. Ez azt jelenti, hogy a gyereket elkényeztetik, nem szabnak neki határokat (emlékezzünk: épp a Károsodott határok sématartományban bolyongunk), túlzottan engedékenyek vele, állandóan ráhagyják, hogy mit csináljon. Vagy mert így egyszerűbbnek látszik, vagy mert félnek a gyerek hisztizésétől; az ok mindegy is: az így „nevelt” gyerek nem fogja megtanulni, hogy meddig tart ő és hol kezdődik a másik ember; az egész világot – beleértve embertársait – a saját tulajdonának fogja tekinteni, és el is várja, hogy a világ késlekedés nélkül kielégítse az összes szükségletét. Az amúgy iskolaérettségi kritériumnak számító frusztrációs tolerancia nem alakul ki nála. Elviselhetetlen kis szörnyeteg már gyerekkorában; felnőttkorára ez annyiban módosul, hogy elviselhetetlen nagy szörnyeteggé válik. Továbbá a kezdetleges hisztizésnél sokkal profibb eszközökre tesz szert az évek során a célból, hogy megszerezze, amit akar.

Ez az Et séma a maga pompájában; ez a tiszta feljogosítottság.

A nárcizmus szó ezzel szemben olyan pszichés mintázatra vonatkozik, amelyben a feljogosított viselkedés valaminek a túlkompenzálása. És mégis, minek? Természetesen valamely korai maladaptív sémának.

A ludasokat az I. sématartományban (Elszakítottság és elutasítottság) találjuk, mégpedig az Érzelmi depriváció és/vagy a Csökkentértékűség–szégyen sémák személyében. Az a kisgyerek, akit elhanyagoltak, bántottak, megaláztak, és aki ennek következtében a lelke mélyén értéktelennek hiszi magát, olyasvalakinek, aki alanyi jogon nem kaphat szeretetet, törődést és odafigyelést, könnyen válhat felnőttként nárcisztikussá.

Nemcsak a terapeutákra vonatkozik, hanem normális emberekre is: ha azt látjuk, hogy valaki birodalmi lépegetőként gázolja le környezetét, akkor érdemes megfontolni annak lehetőségét, hogy az „egocentrikus, arrogáns dög” címke kiosztásával nem biztos, hogy teljes mélységében megragadtuk az illetőt pszichéjének komplexitását. Könnyen lehet, hogy a riasztónak szánt külső valójában egy félénken pityergő gyermeket rejt.

Kevésbé stilizáltan ugyanez: „Nagy autó – kis farok.”

Embert faragni

A terapeutának ez a feladata. Mint a mesében a Nap szolgájának, ki kell mozdítania a klienst a nárcizmusából, aprólékos munkával lefaragva viselkedéséből a feljogosítottság és grandiozitás okozta kinövéseket, és be kell őt vezetnie a felnőtt emberek világába, amely világ alapja az együttműködés, a kölcsönösség, a méltányosság, a szolidaritás. Segítenie kell – alkalmasint sok évtizedes késéssel – kiépíteni azokat a határokat, amelyek révén a kliens meg tudja különböztetni önmagát a világtól, és megtanulhatja, hogy a világ nem egyetlen hatalmas, őt tápláló anyamell, hanem az életben szép számmal adódnak olyan igények, amelyek ott és akkor nem elégülnek ki, sőt lehet, hogy soha nem is fognak.

A kliensnek azt kell belátnia – és ez a hiedelemrendszer szintjén zajló kognitív munkával lehetséges –, hogy bár a hétköznapokban Et sémája sok előnyt hoz neki, hosszú távon mégis hátránya származik belőle. Hiszen amíg azt hiszi, hogy a vágyott dolgok neki járnak, addig minden egyes csalódás az identitása szintjén fogja őt megsebezni; hatalmas energiákat pazarol el arra, hogy dühöngjön, igazságot követeljen magának, bosszút álljon – s mindezen energiákat olyan tevékenységektől vonja el, amelyek valódi örömöt, felszabadultságot, bensőséges kapcsolatokat eredményezhetnének. Nárcisztikusnak lenni rettentő magányos dolog.

Ami a fent említett „kis farkat” illeti: ha a terapeuta számára világos, hogy nem egy elkényeztetett óriáscsecsemővel van dolga, akit tényleg „csak” fel kell növesztenie, hanem a viselkedést a háttérben húzódó I. tartománybeli alapsémák mozgatják, akkor ezekkel a sémákkal kell dolgoznia. Az ott leírt irányelveknek megfelelően kell – a korlátozott szülői újragondoskodás és az empatikus konfrontáció megfelelő arányú elegyítésével – egyfelől azt tisztázni, hogy az a bizonyos „kis farok” (értsd: bármilyen adottság, ami miatt a kliens értéktelennek gondolja magát) objektíve „nem is olyan kicsi”; másfelől, ha bebizonyosodik, hogy nincs szó torzításról, azaz a szégyellt tulajdonság valóban jelen van, és úgy van jelen, a felnőtt megoldás akkor sem a szégyen erre (és nem is a túlkompenzálás), hanem valamilyen adaptív megküzdési stratégia kiépítése.

E séma gyógyításában az élményen alapuló munkának (imagináció, szerepjáték) kevesebb jelentősége van. A hangsúly a kognitív munkán van: annak beláttatásán, hogy a kliens egyrészt nem tökéletes, másrészt nem is kell annak lennie, és hogy az „élet” nevű meccset nem lehet egy kapura rúgva játszani, csak kölcsönösségi alapon; valamint a viselkedésterápián, amely apró lépésekkel, sok-sok gyakorlással segíti a klienst abban, hogy diszfunkcionális viselkedéseinek határt szabjon, fokozatosan levetkőzze őket, és valami újjal – kevésbé grandiózussal, ámde sokkal emberibbel – helyettesítse őket.

Amikor pedig a hétköznapi élet apró kis momentumai azt kezdik visszaigazolni, hogy a harapós plüss nyuszi elkezdett megszelídülni – az bizony szubjektíve nagy sikerélmény és nagy öröm, terapeutának és kliensnek egyaránt.