Sorskönyv nélkül

Megesik, hogy a legtehetségesebb, legelszántabb zsiráf is azt éli meg: ezzel az emberrel ebben a konkrét helyzetben képtelen vagyok erőszakmentesen kommunikálni. Mert nagy a távolság, mert kevés az idő, mert nem értjük egymás nyelvét, mert..., mert..., mert...

Valaki egyszer így kérdezett rá erre a problémára:

Mi van, ha nem tudsz ellépni a golyószóró elől? Amennyire tudom, a zsiráf, ha veszélyben érzi magát, halálos rúgást tud mérni az ellenfelére. Az EMK zsiráfanalógiája erre is kiterjed?

Ranschburg Jenő mesél Szili Nórának életéről, gyerekkoráról, a vészkorszakról, szerelméről és házasságáról, saját gyerekei neveléséről, a törött lábujjáról, és arról, hogy nem hisz abban, hogy valaha meghalna...
 

Vagy parancsol inkább szívinfarktust? Esetleg válást? Más családi tragédiát? Ha kis beruházásra gondol, kiváló pánikrohamot tudunk ajánlani. Ha nagyban utazik, mit szólna egy öngyilkossághoz? Ön dönti el, mire óhajtja beváltani összegyűjtött zsetonjait.

A tranzakcióanalízis (TA) egyik izgalmas területe a zsetongyűjtés vizsgálata. Mivel azonban a zseton nem más, mint egy ún. helyettesítő érzelem, ott kell kezdenünk, hogy mi fán is terem a helyettesítő érzelem, és hogy mit helyettesít.

Nem hiszem, hogy bárki döbbenettel fogadná: az a bizonyos fa, amin a helyettesítő érzelmek teremnek, nem más, mint a kisgyerekkor: az az időszak, amikor a sorskönyvünk készül. második kérdésre pedig az a válasz, hogy a helyettesítő érzelem egy másik érzelmet helyettesít. Miről is van szó?

A kisgyereknek van egy jogos és respektálható igénye: életben akar maradni. Az ember azonban úgy van összerakva gyárilag, hogy születése után még jó pár évig képtelen az életben maradási projekt önálló futtatására. Így aztán az újszülött szerződést köt a szüleivel: „Ti folyamatosan életben tartotok engem, én pedig cserébe úgy viselkedem, hogy ti erre napról napra hajlandóak legyetek.”

Ez a szerződés komoly dolog. Egy kisbaba életben tartása (és felnevelése) hatalmas fizikai és pszichés megterhelés a szülőknek. Az anya szülés utáni mentális megbetegedése – a laktációs pszichózis – csak az egyik lehetséges kimenet. De mondják: az a szülő, akiben legalább egyszer nem merült föl, hogy agyoncsapja a gyerekét, az nem is szereti igazán. A kisbaba Mindazt a terhet, amit a szüleinek jelent, csak egyetlen módon tudja ellensúlyozni: azzal, hogy imádnivaló cukorpofa. Márpedig egy imádnivaló cukorpofát csak ajnározni és babusgatni lehet. De legalábbis jelentősen javulnak az esélyei arra, hogy elkerülje az agyoncsapást.

Mivel az önismeretnek nemcsak egyéni, de társadalmi dimenziói vannak, indokoltnak gondolom, hogy közreadjam e blogon, mit is gondolok én jó ideje a nemzetközi nőnapról.

A nőnap ünnep: fallokratikus, hímsoviniszta társadalmunk jóm kippurja. Ezen a napon vásárolják meg maguknak a férfiak a jogot – egy szál virággal és egy mosollyal – további egy évre ahhoz, hogy a nőket továbbra is alacsonyabb sorban tartsák, és azt csináljanak velük, amit akarnak.

Akinek nem inge, az persze ne vegye magára. Én se veszem, már csak azért sem, mert évek óta tudatosan nem „köszöntöm fel” a nőket ezen a napon.

De hogy ne álljunk meg a lózungok szintjén, lássuk, voltaképpen mi bajom a nőnappal. Sőt kicsit általánosabban: mi bajom az ünneppel mint olyannal?

Az előző, „Regressziós hipnózis” című írás után borítékolhattam volna, hogy valamilyen formában megkapom az alábbi kérdést:

A regressziós hipnózis felkapott témának számít. Van, aki „pártolja”, van, aki „ellenzi” – de mindkét táborra jellemző, hogy tisztázatlan fogalmakat használnak: e két szóból csupán a regresszió és a hipnózis fogalma az, ami pontosabb meghatározásra szorul ahhoz, hogy értelmes kijelentéseket lehessen tenni róla.

 

– Változatlan utánnyomás –

Kérdésemre a túlnyomó többség azt válaszolta: szívesen vennék, ha időnként újraközölném egy-egy régebbi (alkalmasint feledésbe merült) írásomat. Azoktól, akik ez kifejezett nemtetszéssel fogadják, szíves elnézésüket kérem. Nem áll szándékomban túlzásba vinni az újrahasznosítást, és ígérem, hogy ilyen esetekben a poszt elején, miként most is, mindig szerepelni fog az erre utaló egyértelmű jelzés.

Mi van erről a témáról a köztudatban?

Röviden a következő: a hipnotizőr képes visszavinni az alanyt korábbi emlékeihez, és gyakran előfordul, hogy amint mennek vissza az időben, a mély hipnózisban lévő alany egyszer csak elkezd beszámolni arról, hogy ő valaki más: adott esetben több évszázaddal korábbi helyzetben van, más a neme, a nemzetisége, a társadalmi helyzete stb. Bámulatosan pontos leírást mond olyan helyekről és körülményekről, amelyeket „ébren” nem ismerhet. A „pártoló tábor” azt mondja: ez a jelenség kétségbevonhatatlan érv a reinkarnáció mellett. És hogy nagyon hasznos dolog ilyen „utazásokat” tenni, mert az ember, előző életeinek feltárásával, jobban megismerheti saját magát, saját jelen helyzetét, tanulhat belőle, s ezáltal jobb, teljesebb életet élhet. Az „ellentábor” (többnyire fundamentalista keresztény elkötelezettséggel) viszont azt mondja, hogy mivel nem létezik lélekvándorlás, vagy maga az ezt állítólagosan alátámasztó jelenség sem létezik, vagy ha létezik, akkor annál rosszabb: gonosz szellemi erők (démonok) csapják be ilyenkor mind az alanyt, mind a hipnotizőrt. Első esetben azért nem szabad ilyen kísérletekben részt venni, mert csalás (és időrablás) az egész, ami csak összezavarja az ember lelkivilágát. A második magyarázat szerint a „regressziós hipnózis” kifejezetten veszélyes üzem: a sátán ezen az úton végső eltévelyedésbe vezetheti az embert, hogy megszerezze magának, és örök kárhozatba taszítsa.


És mik a tények?

Vagy eggyel szerényebben: mi az én véleményem erről a témáról? – Úgy gondolom, a két megfogalmazás erősen korrelál egymással: a véleményem ugyanis olyan személyek tanításán alapul, akik meglehetős otthonossággal mozognak a hipnózis témájában: Bányai Éva hatalmas tárgyi tudással rendelkező kísérleti pszichológus, a Magyar Hipnózis Egyesület egyik alapítója és örökös tiszteletbeli elnöke (aki tudtommal nem hisz a reinkarnációban); Daubner Béla óriási, több évtizedes rutinnal rendelkező terapeuta, az Integratív Pszichoterápiás Egyesület egyik alapítója és elnöke (akiről közismert, hogy hisz a reinkarnációban). Amit a témáról tudok, azt (olvasmányaimat leszámítva) tőlük tudom – és ebben a kérdésben történetesen mindketten ugyanazt mondják, legalábbis lényegében.

Ha az embernek alacsony az EQ-ja,
a kapcsolatait jó eséllyel e’kú’ja.

A hat gondolkodó kalap egy Edward de Bono amerikai pszichológus által kifejlesztett kommunikációs módszer, amelynek lényege az ún. párhuzamos gondolkodás – szemben a vitatkozással.

A módszer kifejezetten mesterkélt, szándékosan természetellenes – ugyanakkor nagyon hatékony. Referenciái között ismert világvállalatok szerepelnek (pl. NASA, IBM, DuPont), olyan adatokkal, hogy a módszer alkalmazásával a korábbi egész napos értekezletek helyett negyedórás megbeszélés elég a döntéshozatalhoz.
 

A hat kalapnak közvetlenül nyilvánvalóan nincs köze a pszichoterápiához vagy a sorskönyvhöz, ellenben – mint a kommunikációt segítő eszköz – összefüggésbe hozható (néhol épp szembeállítva!) az EMK-val, ahogy erre alább utalok is. Ebben az értelemben pedig a módszer megismerése, átgondolása, mindennapi élethelyzetekre való adaptálása nagyon is hasznos lehet az önismeret útján. Ami engem illet, én kifejezetten megkedveltem, és számos konfliktushelyzetben továbbsegített már a megoldás, de legalábbis a megértés felé.

Ha valaki a jelen írásban felismerni véli a Wikipédia Hat gondolkodó kalap című szócikkének szövegét, az nem a véletlen műve. Miként a játszmáról szóló írásom esetében, itt is önplágiumot követek el, amiért ezúton is bocsánatot kérek magamtól. (Bocsánatkérés elfogadva.)

Nem nagyon: kicsit. Kamaszkorom utolsó éveiben, amikor már sok mindent összeolvastam a pszichológiáról, és mind Freud, mind Jung nevét jól ismertem. Tudtam, hogy ők a Pszichoanalízis Nagy Öregjei – de meg nem tudtam volna mondani, mi a lényegi különbség kettejük között. Valahogy olyanok voltak számomra, mint Marx és Engels: mindkettő ősöreg és kortalan, mindketten csináltak valami nagyot és fontosat, és egyikük szakállasabb, mint a másik.

A párhuzam első megközelítésben azért nem stimmel, mert Jungnak nem volt szakálla. Ami a többi eltérést illeti, azok az évek során fokozatosan tisztultak ki előttem. És úgy gondolom, mások számára is hasznos vagy érdekes lehet, ha írok egy alapvetően korrekt, ám a műfaj követelményeinek megfelelően rövid és felszínes áttekintést arról, hogy mi is a különbség Freud és Jung között.

Álljon itt pár kedvenc pszichológusviccem addig is, amíg nincs időm új poszt írására. Van, ami már szerepelt korábban is a blogban, van, ami új. (Persze mindegyik úgy új, hogy közben régi. Mint minden vicc.)