Sorskönyv nélkül

Valószínűleg az év egyetlen más napjára sem jut annyi összeveszés, mint a szeretet ünnepére, kiváló témát szolgáltatva ezzel mindazon papoknak és lelkészeknek, akik prédikációkban és egyházközségi hírlevelekben a „Hát nem borzasztó?!” című időtöltést játszva próbálják bejglitleníteni, ajándéktalanítani és visszakeresztényíteni karácsony ünnepét.

Lelkük rajta. A magam részéről úgy gondolom, az, hogy egy ünnep valakinek miről szól és mennyit ad, teljesen személyfüggő; felülről – alkalmasint Irányító–Szabályozó Szülői énállapotból – előírni, hogy egy bizonyos időpontban mit kell érezni, meglehetősen hasztalan próbálkozás. Legyen szó akár Karácsonyról, akár a Nagy Októberi Szocialista Forradalomról. (Tudom, hogy ezeket kisbetűvel írják.)
 
Aki karácsonykor amúgy is a Megváltó születését ünnepli, még méltatlannak is érezheti az ostorozást. (Ez jellegzetes paradoxon az egyházban: a pap a csaknem üresen kongó templom láttán méltatlankodik, hogy milyen kevesen járnak templomba. Teszi ezt azon hívek előtt, akik ott vannak.) Aki számára karácsony a csillogó fát, a halászlét, a bejglit és az ajándékadás és -kapás feletti örömöt jelenti, az a legbensőbb érzéseiben lesz megbántva, ha mások mindezt talminak, művalóságnak titulálják, és el akarják idegeníteni tőle. És van olyan, aki nem ünnepli karácsonyt, mert zsidó, muszlim, vagy épp csak magányos, gyászol, depressziós stb., és semmi hangulata ünnepelni. Számára az úton-útfélen elhangzó jókívánságok megannyi tőrdöfést jelentenek. (A Facebookon egyik ismerősöm azt írta: ha valaki még egyszer boldog karácsonyt kíván, azt letiltja. Nem értek ugyan egyet ezzel a megoldással, de mivel volt már egy-két borzalmas karácsonyom, teljesen át tudom érezni.)

Gyerekkoromban az én tudatomban karácsony december 24-ét jelentette. Elvégre ekkor díszítettük a fát, ekkor kaptunk ajándékot, és – végül, de számomra talán elsősorban – ekkor ettünk halászlét. Nem értettem, hogy a naptárban ehhez képest miért másnapra (sőt harmadnapra is) van beírva, hogy karácsony. Hiszen akkor nem történik semmi különös, semmi ünnepi! Aztán persze megértettem, elfogadtam – ám ez a tudatosság a szubjektív megélésemen mit sem változtatott. Ha valaki ma felrázna mély álmomból, és nekem szögezné a kérdést, hogy mikor is van karácsony, akkor – túl azon, hogy esetleg megharapnám az illetőt – meglehet, ma is azt mondanám, amit kisgyerekként: december 24-én.

Az ünnep – ha az valóban ünnep – csak autonóm lehet: mindenkinek azt és annyit jelent, amit és amennyit. Se mást, se többet, se kevesebbet nem tud senki ünnepelni annál, mint ami belőle fakad.

E nem túl mély, ám annál vaskosabb valóságot szem előtt tartva valószínűleg elérhető, hogy ezek a téli napok ne a Kollektív Szent Idegbajt jelentsék számunkra, hanem azt, amit ilyentájt kívánni szoktunk egymásnak: nyugalmat, kellemes időt, meghittséget, boldogságot – netán még áldást is.

Ezt kívánom a Sorskönyv nélkül minden olvasójának.

Szoktál rá gondolni?
Van érintett ismerősöd?
Honnan tudod, hogy van?
Miből gondolod, hogy nincs?
Mit tennél, ha megtudnád valakiről?
Mit tennél, ha megtudnád, hogy te magad?
Teszel-e valamit, hogy legyen alkalmad megtudni?
Mit teszel, hogy ne kelljen mit megtudni?
De ha mégis: kinek mondanád el?
Kinek nem mondanád el?
Neked ki merné elmondani?
Ki nem merné elmondani?
Tartozik-e rád ez az egész?
Biztos, hogy nem?
És ha tudtodon kívül olyasvalakire tartozik, akinek az élete rád tartozik?
Szoktál rá gondolni?

Szeptemberben volt kétéves a blog, és ma szavazott neki bizalmat a Facebookon az 500. ember. Köszönöm mindenkinek az érdeklődést, legyen az átmeneti vagy tartós, irányuljon akár egyetlen témára, akár mindarra, amiről itt rendszeresen szó esik.

Igyekszem a jövőben is közzétenni mindazt, amit fontosnak és érdekesnek gondolok mindennapi tapasztalataink pszichológiai megközelítéséről, emberi kapcsolatainkról, játszmáinkról, a kommunikáció csapdáiról és lehetőségeiről, a tudattalan megközelíthetetlenségéről és megközelíthetőségéről, a sorskönyvről és az abból való kilépésről.

„Jubileumi” ovasnivalóként pedig hadd ajánljam stílszerűen – mindazoknak, akik még nem olvasták – az Ötszáz, bizony, játszmázva ment című írást.

Persze hangsúlyozom, hogy ez az ötszáz nem az az ötszáz. :-)

Csaknem hat évvel ezelőtti írtam egy másfél oldalas szösszenetet, amely ezt a – némiképp önironikus – címet viselte: Pszichológiai esettanulmányok. Az írás bevezető mondata a következő volt: „Két pszichológiai tézist szeretnék demonstrálni, egy-egy történettel.”

E tézisek közül alább a másodikat osztom meg, a hozzá tartozó történettel egyetemben. Maga a tézis így hangzik:

Az ember nem a valóságra reagál, hanem arra a képre, amit ő maga kialakít a valóságról.

Előbb azonban számot adok arról, miért épp most elevenedett fel bennem a régi történet. 

A cikk első részében végigkövettük azt a folyamatot, amelynek során Lajosból – egy teljesen átlagos, hétköznapi, jóravaló emberből – antiszemita lett. Itt az ideje, hogy választ adjunk, mi is ment végbe Lajosban e folyamat során. Az egyszavas válasz egy pszichológiai szakkifejezés: önigazolás.

E fogalom illusztrálására a Történtek hibák (de nem én tehetek róluk) – Az önigazolás lélektana című könyvben a szerzők – Elliot Aronson és Carol Tavris – a következő, nagyon szemléletes képet vezetik be, majd használják újra meg újra:

Van egy piramis, amelynek a csúcsán – tehát egyazon ponton – áll két ember. Ez a közös pont lehet egy közös gondolat, közös vélemény, közös attitűd valamivel kapcsolatban. Egy adott szituációban aztán mindketten hoznak egy apró, voltaképpen jelentéktelen, de egymással ellentétes döntést. Ezzel mindketten elkezdenek lefelé csúszni a piramis oldalán – méghozzá két ellentétes oldalán. Nem nagyon, kicsit. De ezzel egy kicsit el is távolodtak egymástól.

A következő döntésük, mivel mindketten racionális lények, már igazodni fog az első döntésükhöz, hiszen konzekvensek kívánnak lenni önmagukkal. Így egy kicsit még lejjebb csúsznak, és egy kicsit még jobban eltávolodnak egymástól.

A könyv eredeti példája két egyetemre felvételiző diákról szól, akik mindketten becsületes fiatalemberek, és akiknek egyaránt fontos a bejutás. És egy konkrét pillanatban mindketten puskázásra szorulnának, sőt erre lehetőségük is nyílik. Bagatell ügy, hát nem? Az egyik ténylegesen puskázik egyet, a másik nem. Ezt követően ha megkérdezik őket, hogy mit gondolnak a csalásról mint olyanról, eltérő választ fognak adni. Az egyik (aki csalt) enyhén fogja megítélni, menthetőnek találja, mivel elindult lefelé a piramis egyik oldalán. A másik (aki nem csalt) az állhatatosság erényére hivatkozva súlyos véteknek fogja minősíteni, mivel elindult lefelé a piramis másik oldalán. Egy következő helyzetben pedig, amikor ismét csalni lehet (vagy nem lehet), illetve véleményt kell mondani a csalás jelenségéről, szavuk/tettük igazodni fog a korábbi döntésükhöz. Mire évek múlva leérnek a piramis aljára, a két – eredetileg közös ponton álló – ember attitűdjét egy napon sem lehet említeni: az egyikből vérkonzervatív erénycsősz lett az önigazolások láncolatában, a másikból – ugyanígy – szélsőségesen liberális vagy anarchista.

Amikor valaki tudatos döntéssel, mi több, nagy nyilvánosság előtt mond igent valamire (egy pártra, egy világnézetre, egy vallásra, egy eszmére), akkor elindul lefelé a piramis oldalán. Nincs megállás – illetve a megállás a bigottéria, a fundamentalizmus, a kérlelhetetlenség.

 

Az önigazolás motorja

De miért van ez így? Mi működteti ezt az egész herkentyűt az emberben? A puskázó diák miért nem pironkodik utólag, és tart bűnbánatot? Vagy ellenkezőleg: a nem puskázó miért fogalmaz meg olyan sarkosan negatív véleményt? És Lajos, aki, mint mondtuk, jóravaló ember, miért azonosul egy hülye vicc tartalmával?

Előre szólok: e kétrészes cikk nem a zsidóságról szól, nem az antiszemitizmusról, még csak nem is a politikáról. Egy olyan pszichológiai jelenségről szól, amelyben kivétel nélkül mindannyian érintettek vagyunk. Hiszen a pszichés működésünk olyan, mint a testünk: egyedi és megismételhetetlen – leszámítva azt a számtalan tényezőt, amelyben pontosan ugyanolyanok vagyunk, mint bárki más.

Sok ilyen általános jelenség létezik. Például mindenkinek van tudattalanja. Következésképpen mindenkinek van vakfoltja. Időről időre mindannyian áldozatául esünk a változásvakságnak. Hogy mindez hogyan nyilvánul meg az életünkben, az teljes mértékben egyedi, de hogy megnyilvánul, az biztos. Ugyanúgy, ahogy nincs két egyforma agykéreg, de agykérge kivétel nélkül mindenkinek van. (Annak is, akiről ezt nagyon nehéz feltételezni. Igen, még neki is, akire most gondolsz...)

Szóval létezik egy olyan pszichés szerkentyű, amellyel valamennyien rendelkezünk, s amely alapesetben bárkiből képes antiszemitát gyártani. Továbbá cigánygyűlölőt vagy elkötelezett jogvédőt, homofóbot vagy melegmozgalmárt, bigott vallásost vagy harcos ateistát, fanatikus jobb- vagy baloldalit, valamint (bármilyen oldali) frakcióvezetőt és kormányszóvivőt. (Azért az „alapesetben” szót ne felejtsük el – a cikk második részében még visszatérünk rá.)

Nem arra gondolok, amikor valakit belenevelnek egy vallásba, ideológiába, előítéletbe. Nem is agymosásra vagy pénzre. Ezek a véleményformálásnak (manipulálásnak) létező és közismert módjai. Amiről most szó van, az nem külső hatás, hanem belső mechanizmus.

Hogy mi is ez a mechanizmus, azt a második részben vesszük szemügyre közelebbről. Most lássuk a választ a címben írt kérdésre: Hogyan váljunk antiszemitává?

 

„Te mit gondolsz minderről?” – szegezte nekem a kérdést egy barátom, miután feldúltan és részletgazdagon előadta, hogy romantikusnak induló kapcsolata miként fuccsolt be: a célszemély hol rajongó hangon beszélt vele, hol kihátrált a megbeszélt találkozókból.

Minekutána a beszámoló valóban részletgazdag volt, számos pontot találhattam benne, amelyek megérték a továbbgondolást – amelyek alkalmasint a kognitív terápia iskolapéldái lehettek volna. Barátom indulattól fűtött mondatai hemzsegtek a negatív automatikus gondolatoktól, amelyek mögül – túl azon, hogy látványosan illusztrálták a kognitív torzításokat – szinte sütöttek az alaphiedelmek. Egy ilyen történet valóságos jutalomjáték annak, aki kognitív terápiával dolgozik.

Nosza, rá is cuppantam a témára, és nekiestem a részleteknek. Precízen mutattam rá a logikai következetlenségekre, az összes részletet figyelembe véve fogalmaztam meg több alternatív magyarázatot, és igyekeztem barátomat arra terelni, hogy vizsgálja felül gondolatolvasásait, címkézéseit, valamint kérdőjelezze meg diszfunkcionális hiedelmeit...

...amikor barátom emelt hangon kérte a második pálinkát, nagyjából akkor vált világossá előttem, hogy briliáns okfejtésem falra hányt borsó volt. Szavaimat, mondataimat meghallotta ugyan, formálisan meg is értette őket – mégsem jutottak el hozzá. Egyre feszültebben, egyre indulatosabban viselkedett, és segítő szándékom dacára szemlátomást mélyen megsértődött.

És ekkor kapcsoltam: rájöttem, hogy mi volt a hiba. Te is rájössz? (Zsiráftáncban jártasak előnyben.)

Jó lenne eltanulni Harry Potter titkát: hét év és sok ezer oldalnyi küzdelem után sikerült legyőznie a halált. E teljesítmény igen kívánatosan hangzik minden muglinak, aki valaha az életben veszített már el valakit, vagy akit épp saját halandóságának tudata rettent meg.

Kívánatosan hangzik – jóllehet a szöveg nem rágja didaktikusan a szánkba, hogy mit is jelent a kifejezés: legyőzni a halált. A szimbólumokban eleve gazdag történet utolsó pár száz oldalán bukkan fel három tárgy – a szöveg ezeket így nevezi: a Halál ereklyéi –, s e tárgyak, a maguk konkrét funkcióján túlmenően, további bonyolult szimbólumrendszert alkotnak. A mese saját világában is, de azon túlmutatva is.

Tehet-e valamit a mugli olvasó, amikor e világba bevonódva minden zsigerében azt érzi: „Igen, ez az! Ez nekem is kell!”, túl azon, hogy sóhajtva becsukja a mesekönyvet, és visszatér a hétköznapokba? Úgy gondolom, tehet. A Halál ereklyéinek szimbólumrendszere megfejtendő rejtvényként kíséri őt a könyv elolvasása után is, s ha sikerül e titokhoz közelebb férkőznie, meglehet, hogy Harry tapasztalatát kamatoztatni tudja saját életében: képes lesz legyőzni a halált.

Alább arra teszünk kísérletet, hogy megértsük, mi jelentősége lehet ennek a három képzeletbeli varázstárgynak a mi valós, nagyon is konkrét életünkben.

– Segíts!
– Mi baj?
– Bántanak.
– Ki bánt?
– Mások.
– Biztos?
– Nem biztos.
– Hanem akkor ki bánt?
– Én magamat?
– Kérdezed vagy mondod?
– Mondom: én bántom magamat.

Szólok előre: nem fogom megválaszolni ezt a kérdést. Sőt nem is nyilvánítok itt politikai véleményt. (Aki nem hülye, a sorok közül úgyis kiolvashatja a nézeteimet.) Amiről írok, az egy jelenség, amely meglehetősen régi keletű, de mintha új formában bukkanna fel napjainkban.

A Fidesz 2002-es választási veresége után Orbán Viktor hónapokra eltűnt a nyilvánosság elől, és a baloldalon lábra kapott a pletyka, hogy idegösszeomlását kezelteti külföldön. Aztán visszatért, teljes vértezetben – a többit tudjuk. Az utóbbi hetekben azonban újra előkerült a téma: hírportálok véleményrovatában, blogokon, Facebook-megosztásokban rendre jelennek meg a találgatások, laikus-diganózisok a miniszterelnök mentális állapotáról. Az elmélkedéseket többnyire fényképek illusztrálják: elkapott pillanatok, amikor Orbán bambán néz, vakarózik, a száját nyalogatja. Ez utóbbiban önjelölt hozzáértők felismerni vélték az antipszihotikumok mellékhatásaként jelentkező szájszárazság tünetét.

Az érvelés pedig egyszerű, mint a kétszerkettő: aki elmebeteg, az kezeltesse magát, és ne vezessen országot (de lehetőleg még kocsit sem). Kicsit kifejtve: az elmebetegség azt jelenti – mondják –, hogy az egyénnek megszűnik a realitásérzéke, a valóságészlelése, ennek következtében, ha döntéseket hoz, azokat nem a tényekre fogja alapozni, hanem saját téveseszméire. Ergo: hibás döntéseket fog hozni. Aki pedig hibásan dönt, alkalmatlan a vezetésre. Q. E.  D.

Mit szól vajon a pszichológia ehhez az érveléshez? Vélhetőleg semmit, mert olyan, hogy „a” pszichológia, nem létezik. Azt viszont elmondom, mit szólok hozzá én.