(A cikk 1. része itt olvasható.)

Kezdjük a terápiás helyzettel. Ha a terapeuta történetesen ingerelárasztásos viselkedésterápiát gyakorolt volna, méghozzá nem hipnózisban, hanem in vivo, azaz éles, valódi helyzetben, és a partról vagy egy másik csónakból nézi, amint ténylegesen elkezd süllyedni a kliens csónakja – az más. Ebben a helyzetben teljesen adekvát, ha beugrik a vízbe, és a valóságban fuldokló klienst kirángatja a partra.  Csakhogy itt a kliens nem egy süllyedő csónakban ült. A kliens egy biztonságos fotelben ült, ahol csupán elképzelte, hogy süllyed a csónak. Ez nem elhanyagolható szempont. Attól, hogy valaki elképzel valami szörnyűséget, az még nem történik meg. Akkor sem, ha ő azt színes, szélesvásznú, 3D-s valóságként éli át. Ez a hipnózisban zajló munka egyik lényegi eleme: a kliens tényleges kockázat nélkül élheti át a legkülönbözőbb dolgokat. A terapeuta egyfelől elkíséri őt ebbe a színes világba – másfelől azonban, ahogy mondani szokták, a realitásban horgonyoz. A kliens átélheti a halálfélelmet, amikor szembe néz egy tűzokádó sárkánnyal. A terapeuta a folyamatos párbeszéd révén biztosítja őt a jelenlétéről, elfogadva mind a kép legbizarrabb vonásait, mind a kliens szélsőséges érzelmeit. Eközben azonban pontosan tudja, hogy ők egy szobában vagy rendelőben ülnek, tűzokádó sárkányok pedig a valóságban nem léteznek. Vagyis a kliens élete biztonságban van. Akkor is, ha épp azt éli át, hogy a sárkány felfalja őt.

Süllyedő csónakok persze léteznek a valóságban is, de ez nem változtat a fentiek érvényességén. Ha a klienst elkötelezetten kísérő terapeuta a realitásban horgonyoz, akkor különbséget tud tenni fikció és valóság között, és tisztában van vele, hogy a kliens élete biztonságban van. Akkor is, ha épp azt éli át, hogy léket kap a csónakja. Hogy elsüllyed. Hogy fuldoklik. Hogy megfullad. Hogy meghal. Ez a kliens belső képeinek a világa. A valóságban ő továbbra is egy fotelben ül, nem süllyed, nem fuldoklik, nem fullad és nem hal meg. A terapeuta ezt tudja, és épp e tudása, e pozíciója révén képes biztonságot adni a kliensnek.

Ha a terapeuta elhagyja a valóság biztonságos pozícióját, és bevonódik a képbe, amint az ismertetett esetben történt, akkor az adott képben ugyan megvalósulhat a „megmenekülés”, de összességében – vagyis ami a terápia folyamatát illeti – a kliens azt éli meg, hogy a terapeutája nem az a fix, sziklaszilárd pont, aminek lennie kéne, amire minden körülmények között hagyatkozhat, hanem ugyanolyan gyönge, esendő, kiszámíthatatlan, mint ő maga, mint az egész élete, az egész világa. Vagyis a terapeuta részévé lesz a kliens patológiájának.

Ha süllyed, akkor süllyed

Van egy számomra nagyon kedves, autentikus zsidó vicc. Élőben előadva jobb, de talán írásban is érthető:
Valahol a Dohány utca környékén egy görbe orrú, pajeszos férfi megszólít egy szakállas, kalapos férfit:

– Bocsásson meg, uram, nem tudja véletlenül, merre van a zsinagóga?

Mire a megszólított felvont szemöldökkel, némi ironikus éllel:

– Véletlenül...?!Az a fránya merítőkanál, az a nyavalyás evező, az a szerencsétlen mentőöv – hát véletlenül nem mind hasznavehetetlennek bizonyult?!

Természetesen nem véletlenül. A KIP elnevezésben a katathym jelző a többjelentésű kata- előtagból és a thymos főnévből (élet, erő, lélek, szív, akarat, vágy) keletkezett, és tartalmilag úgy lehetne visszaadni, hogy „a lélek mélyrétegeiből származó, életerővel átitatott”. Vagyis a módosult tudatállapotban megjelenő kép nem véletlenül olyan, amilyen, hanem szimbólum: mindannak szimbóluma, ami a kliens tudatában és tudattalanjában kavarog. Mindannak szimbóluma, ami a kliens.

Ha megkérek különböző embereket, hogy módosult tudatállapotban képzeljenek el egy madarat, akkor az egyik cinkét fog elképzelni, a másik sólymot, a harmadik pingvint, a negyedik dögkeselyűt, az ötödik főnixet, a hatodik origami madarat, a hetedik egy sivatagban álló kaktuszt, amelyet véres agyarú, tüllszoknyás delfinek táncolnak körül, a nyolcadik pedig egy idő után közli, hogy „nincs madár... nincs semmi...”. Különböző emberek, különböző szimbólumok. Azért különböző szimbólumok, mert különböző emberek. Ha tehát én mint terapeuta elfogadom vagy épp elutasítom a szimbólumot, akkor valójában a teljes embert fogadom vagy utasítom el. Ezt a terapeuták a képzés során megtanulják. A klienseknek nem kell megtanulniuk: ők egyszerűen tudják. Még ha tudattalanul is. Tudják – és érzik.

Talán nem egyértelmű, hogy hogyan lehet egy képet elutasítani. Nem csak úgy, hogy azt mondom a kliensnek, hogy „ejnye, ilyesmire nem illik gondolni, gondoljon inkább másra”. Elutasítás az is, ha bármilyen módon jelzem, hogy a kép számomra elfogadhatatlan. Hogyan lehet ezt jelezni? Egyszerű: minden erőmmel azon vagyok, hogy a kliens megváltoztassa a képet. Az elfogadás ezzel ellentétben abban nyilvánul meg, hogy tudomásul veszem, hogy a kép – vagyis a kliens – pontosan olyan, amilyen. Ha cinke, akkor cinke. Ha dögkeselyű, akkor dögkeselyű. És ha a csónak süllyed, akkor süllyed. Nem akarom a képet megváltoztatni. Nem akarom a klienst megváltoztatni. Mégpedig azért nem, mert terapeutaként nem az a dolgom, hogy megváltoztassam őt, hanem hogy elfogadjam olyannak, amilyen. Ezzel – és csak ezzel – teremtem meg a lehetőséget arra, hogy ha eljön az ideje, akkor megváltozzon. Ő maga. Abban a tempóban, ami számára megfelelő. Nem úgy, ahogy én szeretném, nem úgy, ahogy azt én – szakmai érvekre hivatkozva, valójában a saját patológiámat a rávetítve – „jónak látom”, hanem ahogy az neki jó, elviselhető – vagyis úgy, ahogy azt ő tudja. Nem pedig úgy, ahogy nem tudja.

Ez a pszichoterápia lényege, az alkalmazott módszertől függetlenül. Ha elfogadlak téged úgy, ahogy vagy – a nyomoroddal, félelmeiddel, szenvedéseddel, általad bűnösnek ítélt cselekedeteiddel, patológiáddal egyetemben –, és ezt teszem újra és újra, akkor te egy idő után azt fogod megélni, hogy bízhatsz bennem, és e bizalom talaján megvetheted a lábad, és elkezdhetsz valami újat az életedben. Valamit, ami számodra jobb, megfelelőbb, hatékonyabb, örömtelibb.

Az ismertetett esetben a terapeuta egy dolgot tett, de azt folyamatosan és konzekvensen: biztosította a klienst arról, hogy nem fogadja el őt úgy, ahogy van. Nem fogadja el a nyomorával, a félelmeivel, a szenvedéseivel, az általa bűnösnek ítélt cselekedeteivel és a patológiájával – vagyis mindazzal, ami a léket kapott, majd egyre inkább süllyedő csónakban szimbolikusan megjelent. Nem fogadja el, hanem meg akarja változtatni – és ezzel betonkeményen bebiztosítja, hogy a változás végül ne történjék meg.
 

Fehér köpeny, kecskeszakáll, pápaszem

A máig eleven sztereotípia szerint a pszichológus mindentudó (legalábbis annak képzeli magát), a vesékbe lát, és kérlelhetetlenül ronggyá elemzi az ember legrejtettebb gondolatait és érzelmeit is. Feltárja, értelmezi, megmagyarázza őket. Ettől persze a delikvensnek semmivel nem lesz jobb, de a pszichológus dörzsölheti a kezét, és örülhet saját okosságának.

A pszichoterápiás gyakorlatban az „értelmezési kényszer” a pszichoanalitikus örökség egyik káros eleme, és a fenti sztereotípiára sajnos nem ritkán rájátszanak a gyakorló terapeuták. Tapasztalnak valami érdekeset a kliensnél, és mint a kisgyerek, aki ha meglát egy bilit, rögtön bele akar kakilni, ők is azonmód bele akarják pakolni a saját zseniális értelmezésüket. Miért? Mert megszokták, hogy így kell, és azt hiszik, hogy ezt várják el tőlük

Léket kapott a csónak, kiesik az evező? Hát világos: ez tanult tehetetlenség! Valóban az? Lehet. Na és? A terapeutának elsősorban nem az a dolga, hogy értelmezze a kliens patológiáját, hanem hogy elfogadja a klienst, szőröstül-bőröstül. A ráerőltetett értelmezés egy dolognak tesz jót: a terapeuta nárcizmusának.

Persze van olyan, hogy egy szimbólumnak (vagy testi tünetnek, vagy épp szokatlan viselkedésnek) feltárható a jelentése. Még az is elképzelhető – de korántsem szükségszerű –, hogy e feltárás hasznára válik a kliensnek, és elősegíti a változás folyamatát. Csakhogy az értelmezésnek mindig a kliensből kell fakadnia, soha nem a terapeutából. Miért? Azért, mert maga a szimbólum (vagy tünet vagy viselkedés) is belőle fakadt. Az, hogy az emberi megnyilvánulások egy az egyben kiszótározhatók – pl. kiolvashatók egy álmoskönyvből – elterjedt, de teljesen megalapozatlan vélekedés. (Ezzel kapcsolatban ajánlott olvasmány a jelen blog egyik legrégebbi bejegyzése: Mit jelent zsiráffal álmodni?)

Természetesen a szimbólumok világában nemcsak egyediségek, hanem általánosságok, ismétlődő mintázatok is léteznek. A ház például gyakran a személyiség szimbóluma. És gyakran nem az. A tenger gyakran jelképezi az anyát. Gyakran a tudattalant. És gyakran egészen mást. Azzal semmi baj, ha a terapeuta tisztában van e mintázatokkal, de munkájában, rátermettségében korántsem ez a legfontosabb. Azt sem tiltja semmi, hogy egy kép kapcsán őbenne keletkező asszociációt utólag megosszon a klienssel. De nagyon nem mindegy, hogy hogyan teszi ezt.

– Ez az oroszlán a maga agresszióját jelképezi. Az, hogy az oroszlán magára támadt, azt jelenti, hogy maga az agresszióját saját maga ellen fordítja.

Ez így borzasztó. Még akkor is, ha a terapeutának alapos oka van azt feltételezni, hogy tényleg erről van szó. Ha valamiért fontosnak érzi, hogy feltárják a szimbólum jelentését – jóllehet továbbra is áll, hogy az értelmezés nem a legfontosabb része a terápiás folyamatnak –, akkor föltehet néhány kérdést a kliensnek:

– És mit gondol az oroszlánról, meg arról, hogy magára támadt? Milyen érzéseket kelt ez magában? Emlékezteti-e valamire? Vajon hogyan kapcsolódik az életéhez?

Vagyis semmit nem „pakol bele” a képbe a saját tudattalanjából, hanem hagyja, hogy a kliens nyilvánuljon meg. Akár direktebb is lehet:

– Ha feltennénk egy pillanatra, hogy ez az oroszlán egy szimbólum, amit a maga tudattalanja alkotott meg, akkor mit gondol, mit szimbolizál valójában?

És ha mindez nem vezet sehova, de továbbra is fontosnak érzi, hogy nyomassa az értelmezést, akkor végső soron megoszthatja a saját gondolatát is, de nem megmondva a tutit, hanem mondjuk így:

– Most mondok valamit, ami nem az igazság, csupán az én gondolatom. Sok terapeuta tapasztalata szerint ha a képben megjelenik egy oroszlán, akkor az gyakran kapcsolódik az agresszió témaköréhez. Egyáltalán nem kötelező, hogy így legyen, de nem is kizárt. Mond ez esetleg magának valamit? Rezonál magában valami erre a gondolatra? Ha nem, engedje el nyugodtan.

Ám még az ilyen szoftos fogalmazás esetén is csínján kell bánni az értelmezéssel. A tudattalan képek nem véletlenül tudattalanok, és nem véletlenül képek. Ha valaki belemerül a szimbólumok világába, és nekiáll a képek szintjén cselekedni, akkor elindul benne a változás, mégpedig a képek szintjén. A mélyben. Ott, ahol – feltehetőleg – a probléma gócpontja van. Ha azonban ugyanezt a képet értelmezzük, akkor ezzel fölhozzuk a racionális tudat szintjére, ami az ember sokkal felszínibb, az érzelmeknek sokkal kevésbé kitett rétege. Akkor az történik, hogy a kliens elkezd gondolkodni a dühéről (vagy vágyáról vagy bármi egyébről), ahelyett, hogy megélné azt. Olyan, mintha a felszolgált bor megízlelése helyett elkezdené olvasgatni a hátcímkén található leírást. Mire végez az olvasással, a bor megmelegszik és élvezhetetlenné válik. Jó tanács azon terapeutáknak, akik a kliensben már megindult változást csírájában el akarják fojtani: biztassák a kliensüket arra, hogy gondolkodjanak el racionálisan az adott képről; elemezzék és értelmezzék azt.
 

Mégis, kinek a patológiája?

Már utaltunk rá, hogy a terapeutának nem az a dolga, hogy megmentse a klienst. Különösen akkor nem, ha nincs is mitől megmenteni (mert egy biztonságos fotelben ül), de egyébként sem. A terapeuta kísérő a kliens változásának útján, adekvát segítséget is felkínál a változáshoz, de a változás felelősségét nem veszi, nem veheti a nyakába. Ha ezt teszi, az nem a szakmai elkötelezettségéről, hanem a saját patológiájáról árulkodik.
A helfer szindróma (kényszeres segítés) [...] elsősorban a segítő foglalkozásúak jellegzetes tünetcsoportja. Lényege, hogy a szakember saját ingatag pszichés állapotából fakadóan mások segítésében látja önmegvalósítását, „drogként” használja hivatását, a segített függőségének fenntartásában érdekelt, visszaél helyzetével, mindeközben a privát szférája, magánélete háttérbe szorul. A helfer szindrómás segítő azért segít másokon, hogy saját érzéseit, szükségleteit ne kelljen tudatosítania, fél a spontán érzésektől, a segítéssel belső ürességét igyekszik kitölteni. Tagadja, hogy ő maga is segítségre szorul, kerüli az egyenrangú kapcsolatokat, rejtett agressziót tanúsít a segítséget nem igénylőkkel, illetve más segítőkkel szemben. [...] A helfer szindrómás segítő a segítettet önállóságának, autonómiájának visszaszerzésében gátolja, így a probléma megszüntetése helyett a probléma megszilárdítása áll érdekében.

(Wikipédia)

Tehát mi a teendő, ha léket kap a csónak?

Hogy mi a teendő, annak megmondására nem vállalkozom. Csupán azt írom le, hogy én mit tennék hasonló esetben, összhangban a fentebb bemutatott elvekkel.

– folyt. köv. –

(A cikk 3. része itt olvasható.)