Aki járatos Harry Potter világában, az tudja: néma varázslattal is el lehet bűvölni vagy meg lehet átkozni a másik embert. Aki járatos a tranzakcióanalízisben, az tudja, hogy ugyanez a varázsvilágon kívül is működik: a mugli szülő szavak nélkül is képes életre szóló áldást vagy átkot mondani gyermekére. Alább megnézünk néhány, a Harry Potterből ismerős átkot mugli kiszerelésben, nem utolsósorban abból a szempontból, hogy miként lehet ezeket szavak nélkül kivitelezni.
Kezdjük a varázsvilággal; lássuk, ott hogy néz ki ugyanaz az átok szavakkal, illetve nonverbálisan!
Petrificus totalus!
Az a bűbáj, amivel a sorozatban mind varázsigével kísért, mind szavak nélküli változatban találkozunk, a Harry Potter egyik legimpozánsabb varázslata: a sóbálványátok. Az első részben szegény Neville az, aki Hermione jól artikulált szavaira egész testében megmerevedik, és hanyatt esik, képtelenül bármilyen mozdulatra.
Hogy e jól artikulált szavak nem okvetlenül szükségesek a sóbálványátok kiviteléhez, azt Harry hatodév végén saját bőrén tapasztalja:
Abban a szempillantásban Harry érezte, hogy teste merev mozdulatlanságba dermed. Hanyatt nekiesett a torony mellvédjének, és ott állt, akár egy falnak támasztott szobor – nem tudott se mozdulni, se beszélni. Nem értette, hogy történhetett ez vele, hiszen a Capitulatus nem bénító bűbáj... Aztán [...] mindent megértett... Az igazgató néma varázslattal megbénította őt [...]
(Harry Potter és a Félvér Herceg)
A sóbálványátok lényege tehát az, hogy a delikvens egész teste megdermed, lebénul; az illető tehetetlenné válik, képtelenül bármilyen cselekvésre. Ezért tartom megfelelő analógiának a TA gátló parancs fogalmára, jóllehet számos lényegi különbség is van a kettő között.
Varázslat vs. sorskönyvi üzenet
Az első különbség, hogy a sóbálványátkot – amely csupán egyike a számtalan lehetséges átkoknak – nem a 12 gátló parancs egyikével állítom párhuzamba, hanem magával a gátló parancs műfajával. Az indokom erre az, hogy bizonyos értelemben valamennyi gátló parancs ugyanazt csinálja: megdermeszti, lebénítja az embert, tehetetlenné teszi, képtelenné arra, hogy valamely dolgot megtegyen. Ha mégis meg akarjuk feleltetni a sóbálványátkot egy konkrét gátló parancsnak, akkor az vitán felül a lakonikus rövidségű Ne! lesz, amely valamivel bőbeszédűbb formában így hangzik: Ne tégy semmit! E parancs működését láthatjuk az olyan emberekben, akik gyakorlatilag képtelenek az önálló életvitelre: mindig kell valaki, aki fogja a kezüket, aki helyettük megszervezi, megcsinálja, elintézi, végigviszi a dolgot.
A második különbség az érintett személyekre vonatkozik. Sóbálványátkot bárki szórhat bárkire. Többnyire az ellenséget szokták ily módon harcképtelenné tenni, de megesik (mindkét fent bemutatott példában), hogy egy barát az „áldozat”, akit ily módon akadályoznak meg abban, hogy beleavatkozzon valamibe, amiből jobb, ha kimarad. Ezzel szemben a sorskönyvi üzenetek – így a gátló parancsok – feladója mindig a tág értelemben vett szülő (vagyis ideértve bármely szülőreprezentánst vagy tekintélyszemélyt), címzettje pedig a gyermek, születése (sőt alkalmasint fogantatása) pillanatától kamaszkora kezdetéig.
A harmadik különbség: a varázsló nagyon is tudatában van annak, hogy épp megátkoz valamit, ami nem is csoda, tekintve, hogy az egyes varázslatok pontos és hatékony elvégzését évekig tanulta és gyakorolta. Ezzel szemben a sorskönyvi üzeneteket a szülő nem szándékoltan, hanem tudattalanul közvetíti a gyerek felé. Egyebek mellett ezért is hibás az a példa, amely egyenlőségjelet tesz a gátló parancsok, illetve a gyermek érdekében tett tudatos szülői tilalmak közé (pl. „Ne igyál hipót!”, „Ne nyúlj a konnektorba!”).
A negyedik különbség a hatásmechanizmusra vonatkozik. Aki telibe kapja a sóbálványátkot, az úgy járt – és ennyi. A szülő sorskönyvi üzenete azonban nem automatikus. Ahhoz, hogy gátló parancsról beszélhessünk, kell még valami – legalábbis a TA ún. újradöntési iskolája szerint –, mégpedig a kisgyereknek az üzenetre adott válasza, amit korai döntésnek hívunk. A gátló parancs tehát nem önmagában az, amit a szülő üzen, hanem amit ebből az üzenetből a gyerek – saját döntésével – kihall és magáévá tesz – értelemszerűen ugyancsak tudattalanul.
Az ötödik különbség abban áll, hogy mi a védekezés útja. A sóbálványátok elől, ha elég szemfülesek vagyunk, elugorhatunk, esetleg ellenvarázslattal (pl. pajzsbűbájjal) védekezhetünk ellene. A gátló parancs elől elugrani nem lehet, azonban egyfajta „pajzsbűbájról” itt is beszélhetünk. Ez a pajzs nem más, mint maga a közeg, ahol a kisgyermek megélheti az ősbizalmat, a teljes elfogadottságot. E közeget természetesen a szülők biztosítják, ugyancsak sorskönyvi üzenetekkel, mégpedig az ún. engedélyekkel. Létezhetsz! Lehetsz önmagad! Megbízhatsz a világban! Érezhetsz és szabadon kifejezheted az érzéseidet! – Ha azt a klímát, amelyben a gyerek cseperedik, átitatják ezek és az ehhez hasonló engedélyek, a kicsi embert mintha jó varázslatok őriznék. Ez esetben is óhatatlanul előfordul, hogy valamelyik szülő tesz vagy mond valami olyat, ami negatív sorskönyvi üzenetet közvetít. Azonban a pozitív előhúrozottság képes közömbösíteni ezek rontó varázsát. A TA emberképe szerint minden ember alapvetően OK, és ez azt is jelenti, hogy a kisgyerek az egészséges személyiség ígéretével és számos erőforrással bír. Komoly erőfeszítéseket kell tenni a környezetnek (persze a környezet sajnos nem rest, és meg is teszi ezeket az erőfeszítéseket) annak érdekében, hogy a kicsi maradandó sérülést szenvedjen. Egyetlen varázsigével meg lehet bénítani egy embert. Egyetlen balul sikerült szóval vagy mozdulattal nem lehet gátló parancsot beépíteni.
A hatodik különbség a szabadulásra vonatkozik. A sóbálványátokból kétféleképpen lehet kiszabadulni. Az egyik, hogy valaki ellenvarázslattal megment minket. A másik, hogy aki kimondta ránk az átkot, életét veszti. (A történetben mindkét szabadulásra van példa.) A gátló parancs, mint láttuk, lassabban és fokozatosabban hat, mint a sóbálványátok, de szabadulni is nehezebb belőle. Példának okáért a szülő halála korántsem érvényteleníti a személyiség Gyermeki énállapotába beépült mágikus erejű tilalmakat. A valódi szülő ugyan meghalhat, a bennünk élő Mágikus Szülő (becsületes nevén: az Sz1 énállapot) azonban elpusztíthatatlan. Nem is kell elpusztítani. Elég, ha megtanuljuk nem komolyan venni. A gátló parancsok alól való szabadulás annak belátását jelenti, hogy alapvető sorskönyvi hiedelmünk („Végem van, elpusztulok, ha nem engedelmeskedem”) hibás, érvénytelen – ez az újradöntés. Ezt segítheti elő, ha egy felnőttkorban tudatosan választott tekintélyszemély – jobb későn, mint soha alapon – megadja a gátló parancsokat ellensúlyozó engedélyeket. Ez a személy többnyire a terapeuta.
És akkor lássunk – a teljesség igénye nélkül – néhány konkrét átkot, illetve gátló parancsot. Kezdjük a három főbenjáró átokkal!
Avada Kedavra!
Minden varázslat között a legsúlyosabb a gyilkos átok, és minden sorskönyvi üzenet között a leggyilkosabb a Ne létezz! gátló parancs. Az előbbi azonnal hat, utóbbi lassan fejti ki hatását. Akit eltalál egy ilyen átok, annak az élete annak függvényében alakul, hogy hányadfokú sorskönyv szerint éli az életét. Első fokon talán csak annyi történik vele, hogy kimarad az életéből minden öröm és izgalom; unalmasan és szürkén tengeti életét, „mintha nem is létezne”. Másodfokon már komoly veszteségek és krónikus betegségek kísérik életútját. Harmadfokon pedig lehetséges, hogy emberünk keresi a veszélyeket, például az extrém sportokat, felelőtlenül bánik testi és lelki egészségével, míg végül sokadik próbálkozásra csak összejön neki egy ki nem nyíló ejtőernyő vagy egy túladagolt kábítószer. Bár a parancs beteljesítésének vegytiszta módja természetesen az öngyilkosság.
A TA gyilkos átka sokféleképpen eltalálhatja a gyereket. Ne szoptasd meg a kisbabát, amikor éhes; ne foglalkozz vele és ne beszélj hozzá; engedd, hogy rendszeresen lássa, amikor lehervad arcodról a mosoly és átadja helyét a „jaj, már megint a gyerek!” arckifejezésnek; érezze megfeszülő izmaidat, amikor felveszed – ha ezek és ehhez hasonló nonverbális ingerek érik a kicsit élete első hónapjaiban, jó eséllyel egy életre megjegyzi, hogy hol van a helye (sehol).
De mint láttuk, a gátló parancs nem az, amit a szülő üzen, hanem amit a gyerek kihall belőle. A leggondosabb szülő gyerekével is előfordulhat, hogy kórházba kerül, és az ő kis fejében még nincsenek olyan fogalmak, mint „szükséges rossz” és „csak pár nap”. A csecsemőkori kórházélmény tökéletesen alkalmas arra, hogy a gyerek azt élje meg, hogy a szülei eldobták őt, nincs rá szükség.
Imperius
„Ez a teljes kiszolgáltatottság átka” – tudjuk meg a Harry Potter negyedik részében. Az Imperius-szal sújtott ember akarata megszűnik, tökéletesen alárendelődik a másik ember akaratának. Kontroll nélkül mindent megcsinál, amit parancsolnak neki, amit elvárnak tőle – körülbelül úgy viselkedik, ahogy a sztereotípiák – és nem a valóság! – szerint a hipnotizált a „gonosz hipnotizőr” karmai között.
Ezt az állapotot a mugli szülők két gátló parancs kombinációjával érhetik el a gyereküknél. Egyik a Ne légy önmagad!, másik a Ne gondolkodj!
Előbbi átadásának verbális útja lehet például egy attribúció, mondjuk amikor a szülő a gyerek füle hallatára dicséri a szomszéd fiát: „Nahát, a te Pistikéd milyen ügyes! Már tényleg tud (...)ni?!” Ebből a gyerek világosan megértheti, hogy anyu vagy apu sokkal jobban szeretné őt, ha ő nem ő volna, hanem Pistike. Nonverbálisan elég, ha mondjuk egy közös játék során a szülő a saját gyerekére szigorúan néz, Pistikére pedig kedvesen mosolyog. (Mellesleg hasonlót élhetnek meg a Weasley gyerekek, amikor Mrs Weasley egyazon nagymonológban szidja őket, mint a bokrot, és ajnározza agyon a házba vendégként betoppant Harryt. Szerencsére ők ekkor már viszonylag védve vannak, mert a Ne légy önmagad! parancsot tipikusan az élet első hat hónapjában szoktuk installálni a rendszerünkbe.)
A Ne gondolkodj! parancs átadásához íme, egy lehetséges, kétkomponensű recept. Egy: általában tartsd a gyereket sztrókfosztott állapotban. Azaz ne nagyon foglalkozz vele, csak kevés visszajelzést adj neki, stb. Kettő: ha azonban valami butaságot csinál, azonnal reagálj rá. Mindegy, hogy pozitív vagy negatív sztrókot adsz. Akár azt mondod neki mosolyogva, buksiját simogatva, hogy „Nincs semmi baj, kis butuskám, én így is szeretlek”, akár leszidod vagy megfenyíted – a gyerek meg fogja tanulni, hogy amennyiben figyelmet, visszajelzést akar a környezetétől, ahhoz fel kell adnia a gondolkodást, és butaságot kell csinálnia.
Figyelem! A két komponens csak együttesen lehet eredményes! Ha az első hiányzik (vagyis a gyerek máskülönben szerető és biztonságos környezetben növekedik), akkor a „Nincs semmi baj, kis butuskám, én így is szeretlek” nem gátló parancsként, hanem ellenkezőleg: engedélyként íródik be a személyiségbe, és súlyos következményekkel járhat: alkalmasint a gyerekből felnőttként nem lesz egy multik-kedvence, perfekcionista kiborg, hanem – horribile dictu – autonóm személy, aki OK-nak tartja magát akkor is, ha hibázik.
A Ne gondolkodj! parancsnak van két alesete. Az egyik: „Ne gondolj erre és erre!” – pl. a szexre, a halálra, az élet értelmére stb. A másik: „Gondold azt, amit én!” Ez utóbbi verzió a legalkalmasabb az Imperius átokhoz.
Cruciatus
„Ez a kínok átka” – olvassuk róla a szakirodalomban. Ha TA-beli analógiáját keressük, akkor azt a Ne érezz! gátló parancs alvariációiban találhatjuk meg. Alapértelmezetten a Ne érezz! mindenféle érzés tilalmát jelenti. Ám hasonlóan a Ne gondolkodj! parancshoz, ennek is van két alesete.
Az egyik: „Ne érezd ezt és ezt!” Például: „Ne érezz örömöt!” Azaz negatív érzéseket megélhetsz, amennyit csak akarsz, de ha örömöt mutatsz, akkor nem vagy elfogadva. Vagy: „Ne érezz félelmet!” (Tudjuk, ugye: a fiúk nem sírnak.) Ha tehát örülsz vagy dühöngsz, akkor OK vagy, de meg ne lássam rajtad, hogy félsz!
A másik aleset: „Érezd azt, amit én!” Nyomorultul vagyok – érezd hát magad te is nyomorultul! Boldog vagyok, tehát neked is boldognak kell lenned (különben szíjat hasítok a hátadból).
Úgy gondolom, azon gátló parancsnak, amelyik képtelenné teszi a gyermeket – és aztán a felnőttet –, hogy a saját érzéseivel reagáljon a világra, méltán lehet szimbóluma a Cruciatus átok.
Kiábrándító bűbáj
Ennek – nevével ellentétben – semmi köze a kiábránduláshoz.
Mordon pálcájával nagyot koppintott Harry feje búbjára. Harrynek az az érzése támadt, mintha tojást törtek volna szét a fején: hűvös patakokban csordogált valami a homlokán, a tarkóján, a nyakán, majd az egész testén. (...) lenézett saját testére, de egészen mást látott, mint amihez hozzászokott. Teste nem vált láthatatlanná, csupán felvette a mögötte lévő konyhabútor színét és mintáját. Harry kaméleonemberré változott.
(Harry Potter és a Főnix Rendje)
Ismerünk ilyen embereket valamennyien. Voltaképpen nem láthatatlanok – csak éppen de. Olyannyira meghúzzák magukat környezetükben, hogy fel se tűnik a jelenlétük. Pontosabban a jelenlétük még csak-csak, mert ezek az emberek gyakran a társaság középpontját képezik: főznek, mosnak, takarítanak, kiszolgálnak mindenkit, keresik mindenkinek a kedvét. Csak éppen annak nincs semmi látszatja, hogy ők is emberek, saját vágyakkal, igényekkel, szükségletekkel. Nem kérnek, mi több, azt is eltitkolják, hogy egyáltalán lenne mit kérniük. Mélyen gyökerező tilalom írja elő nekik: Ne légy fontos!
Hogyan lehet nonverbálisan elültetni ezt a gátló parancsot? Kulisszatitok következik.
Nonverbális átok a gyakorlatban
A jelen írás gondolata abban az órában fogant meg a fejemben, amelynek során egy bizonyos testi problémáját említő középkorú kliensemet próbáltam rávenni arra, hogy ne keressen olcsó kifogásokat: igenis menjen el orvoshoz. Történetének e szeletét az ő kifejezett engedélyével teszem közzé.
Az ülés során igyekeztünk feltárni, milyen hiedelmek akadályozzák meg abban, hogy szakemberhez forduljon. Azt, hogy ő „nem fontos”, már rég tudjuk, sokszor megbeszéltük. Most azonban elmesélt egy koragyerekkori epizódot, amit ő az anyjától hallott.
Anyjának kevés teje volt, következésképpen ő állandóan éhes maradt, és azt csinálta, amit a csecsemők ilyen esetben csinálni szoktak: ordított. Ez a világ legtermészetesebb dolga. A baj csak az volt, hogy az apját borzasztóan idegesítette az ordítás, ő ugyanis aludni akart. Ezért kivette a kéthónapos gyereket a kiságyból, és próbálta elringatni. Ez azonban nem sikerült. Nem is csoda: a gyerek nem azt jelezte, hogy ringatásra, hanem hogy ennivalóra van szüksége.
Frusztrált apja erre jól megfogta azt a rohadt hisztis kölköt, és teljes erőből bevágta a kiságyba. A gyerek – mesélte neki aztán az anyja – ijedtében abbahagyta a sírást és elhallgatott – voltaképpen egy életre. Sok évtizedet élt le abban a tudatban, hogy neki nem lehetnek szükségletei, vagy ha vannak is, azok nem fontosak, nem mutathatja ki őket, kussolnia kell. Cserébe ma ő a világ legjobb embere, aki, ha kell, mindenét odaadja a rászorulóknak, aki mindenkinek a kedvére van – ellenben heveny lelkifurdalás gyötri, ha a maga kényelmére vagy kedvére bármit is megtesz (ezért nem is nagyon tesz ilyesmit).
Az óra végére mindketten világosan láttuk: abban, hogy a problémájával nem akar orvoshoz menni, pontosan ugyanez a hiedelem mutatkozik meg, ami egész eddigi életét végigkísérte, vagyis azt választja, hogy az apja kedvéért kussol a kiságyban. Mindezeket belátva és az összefüggéseket megértve szinte felháborodva mondta: szó se lehet erről; kussolt ő már eleget életében; másnap igenis kér időpontot az orvostól!
Az átkoktól, ha még oly súlyosak is, meg lehet szabadulni.
Létezik újradöntés.
Utolsó kommentek