Az AIDS-világnap alkalmából írt posztomhoz egy Hozzá Szóló nevű olvasó olyan megjegyzést fűzött, amelyben megfogalmazott véleményével minden bizonnyal nem áll egyedül. Ezért úgy gondolom, az ezzel kapcsolatos reflexió megér egy önálló bejegyzést.

Bocsánat, nekem van az ismerősi körömben több ember is, akik nemi betegséggel fertőzöttek. Nagy részük meleg, de nem mind. Sőt, komoly homofóbok is vannak köztük. Meg nemzetikeresztény konzervatív, meg amit akartok. Van hepa (többféle), szifilisz, meg HIV.

Kivétel nélkül sajnálom őket, de kivétel nélkül ők tettek érte, hogy megszerezzék ezeket a betegségeket. Bocsánat, ezeket érdemes tisztázni. Aki nem SZERZI MEG, az nem lesz AIDS-es. Hepatitis C is kemény, de ahogy a HIV is, az is csak vérrel terjed, nemi úton, tehát elég erősen tenni kell érte, hogy átjusson. A vértranszfúzió által megfertőzött emberek az összes fertőzött között annyira elenyésző számban fordulnak elő, hogy kimondhatjuk, hogy bizony, mindenki a saját hülyesége miatt lett nagyjából fertőzött. 10-ből BŐVEN TÖBB, mint kilencen. Innentől kezdve... hát már bocsánat... na szóval hagyjuk már...Először is három pontosítás:

1. Szemben a hozzászólásban írottakkal, a HIV nem sorolható a betegségek közé, lévén nem betegség, hanem egy vírus. Ami csak hosszú évek után eredményez betegséget a szervezetben. A fertőzöttség és a betegség két különböző állapot, s ezek összekeverése szó szerint életveszélyes. Sokan esnek áldozatául annak, hogy az egészséges partnerükről automatikusan vélelmezik, hogy HIV-negatív.

2. Az AIDS nem nemi betegség, legfeljebb nemi úton terjedő betegség. De ez sem pontos, mert nagyon sokan fertőződnek meg intravénás droghasználat során a közösen használt tűtől. Ez a kérdés nemcsak a heroinistákat érinti, hanem annak a sokkal nagyobb létszámú szubkultúrának a tagjait is, amely ecstasyt használ. Az a túlegyszerűsítés, hogy az AIDS-et gondolatban egyértelműen összekapcsoljuk a szexszel, ugyancsak életveszélyes egy olyan világban, ahol a kábítószer-használat komoly problémát jelent.

3. Téves a kommentelő azon állítása, hogy a HIV csak vérrel terjed. A HIV más testnedvekkel (ondó, előváladék, hüvelyváladék, anyatej) is továbbadható. Mint e témában minden téves állítás, ez is halálos következményekkel járhat. Vajon a tudtán kívül fertőzött anya tejétől megfertőződött csecsemő is a saját hülyeségének az áldozata?

És ezzel elérkeztünk a lényeghez, a hülyeség szóhoz. Sietek leszögezni, hogy semmi bajom ezzel a szóval. Én is lépten-nyomon használom, a legkülönfélébb helyzetekben, sőt ennél lényegesen cifrábbakat is. Csakhogy.

A jelen blog nézőpontja alapvetően pszichológiai. Márpedig ebben a megközelítésben azt, hogy emberi megnyilvánulásokat hülyeségnek, embereket pedig hülyének nevezünk, nem tartom olyasminek, ami összetett társadalmi, egészségügyi és pszichológiai problémák továbbgondolásához, mélyebb megértéséhez, urambocsá, megoldásához vezethetne.

Nem egy olyan nő van, aki a terápia során elmondta nekem, hogy friss kapcsolataiban nem használ óvszert. És bízvást kijelenthetem: közülük egyikük sem „hülye”. Nem intellektuális problémákkal küzdenek, nem a belátásuk hiányos. Igen, küzdenek problémákkal; igen, vannak hiányok az életükben. De ezeknek semmi közük az értelmi képességeikhez.

Az emberi viselkedésnek a racionális gondolkodás csupán az egyik meghatározója. Minden ember így van ezzel (még a fenti komment írója is). Tetszik, nem tetszik, ez van. Így jöttünk le az evolúció futószalagjáról. Reklamálni a gyártónál tessék. E bizonyított tényt kétségbe vonni egyébiránt úgyszintén nem racionális. Ha a „hülye” szót ekvivalensnek tekintjük azzal, hogy „olyasvalaki, aki nem mindig a racionális megoldást választja, akkor sem, ha az jobb eredményre vezetne”, akkor az „Aki hülye, dögöljön meg” tétel valóra válás esetén egyetlen hörgéssel kipusztulna az egész emberiség (a komment írójával és velem együtt). Ajánlott olvasmány a témához: Mérő László Mindenki másképp egyforma és Észjárások – Remix című könyve.

De a nem racionális viselkedésnek nem az az egyetlen megközelítési módja, hogy, aki hülyeséget csinál, azt lehülyézzük egy legyintéssel („na szóval hagyjuk már...”). A XIX. századra egyre több emberben merült föl a valós igény arra, hogy a vallások által évszázadokon át sulykolt, moralizáló megközelítés („Ez a viselkedés helyes, az pedig helytelen”) helyett kapjanak valami alternatívát. A pszichológia tudománya éppen ezen igény miatt születhetett meg. A pszichológia dolga többek között az, hogy az emberi viselkedést értékítélet nélkül legyen képes vizsgálni, értelmezni.

A társas lény című, méltán világhírű szociálpszichológiai könyv szerzője, Elliot Aronson némi öniróniával „Aronson első törvénye” névre keresztelte egyik legfontosabb tudományos tézisét: „Nem feltétlenül őrült, aki őrült dolgokat művel.” Ennek belátásához bőségesen elég, ha valaki félórát szán az életéből egy tetszőleges szociálpszichológiai bevezető olvasgatására.

Ami a tudományon túlmutató – gyakorlatias – attitűdöt illeti: annak, aki olyan mértékben csinál hülyeségeket, hogy az számára vagy a környezete számára már egészségkárosító, nyújthatunk segítséget. A segítségnyújtás nem azt jelenti, hogy atyáskodva vállon veregetjük („Na, öreg, beszoptad – így jártál; legközelebb majd vigyázol magadra!”), hanem hogy megtanítunk neki valamilyen alternatív viselkedésformát.

Mi az, hogy „alternatív viselkedésforma”, és mi az, hogy „megtanítani”?

Az új viselkedés két kritériumnak kell megfeleljen. Egyrészt – szemben a régivel – ne legyen hülyeség. Másrészt az illetőnek mind a külső, mind a belső környezete számára legyen elfogadható. Ez utóbbi szempontot az NLP-ben úgy hívják, hogy ökológiai ellenőrzés vagy röviden ökocsekk. A külső környezet számára való elfogadhatóság azt jelenti, hogy az újonnan megtanult viselkedés nem vezet arra, hogy az illetőt kirúgják a munkahelyéről, elveszítse barátait és szétszakadjon a családja. A belső környezetnek való megfelelés kritériuma pedig arra vonatkozik, hogy az új viselkedés a személyiség egészével és annak minden önálló részével (lásd pl. az énállapotokat) összhangban legyen. Ha ugyanis az én egyes részei számára egy felkínált viselkedésminta nem elfogadható, akkor azt az én előbb-utóbb vagy kiveti magából, vagy újfajta hülyeséget (diszfunkciót, tünetet) alakít ki.

A fenti néhány szempontból az is világossá válhat, hogy amíg egy racionális viselkedés (pl. óvszerhasználat) elsajátítása az egyik ember számára evidencia, addig a másik számára adott esetben – mivel neki másmilyen a személyisége – hosszú önismereti munka és személyiségfejlődés szükséges hozzá. De hát az élet olyan futópálya, amin mindenki csak a saját tempójában képes futni.

És mivel minden szem pontból tökéletes ember (szerencsére) nem létezik, mindenki számára lehet találni olyan futópályát, amelyen ő a többségnél lassúbbnak bizonyulna. Ennek átgondolása részint türelemre int, részint alázatra nevel.

Sajnos manapság mindkettő hiánycikk.