– Szövegelemzés –
A jelen írás címe ez is lehetne: Egy mondat a zsiráfságról. Alább ugyanis egyetlen mondatot járok körül, amiről úgy vélem, gyönyörű példa az EMK (erőszakmentes kommunikáció) hétköznapi megjelenésére. Ez a bizonyos mondat J. K. Rowling Harry Potter-sorozatában szerepel, azon belül is a 6. kötet 5. fejezetében, és Hermione Granger szájából hangzik el Harry felé – nekem pedig az egyik kedvenc jelenetem a sorozatból.
Kezdjük azzal, hogy Hermione, akit az első kötetben okoska stréberként ismerünk meg, korántsem az érzelgősség és az ügyifogyi lúzerség megtestesítője. Ezt azért fontos leszögezni, mert az EMK-val kapcsolatban ez az egyik tipikus félreértés, hogy a zsiráfot rendre összekeverik egy másik állattal: a (bal)fácánnal. Holott a zsiráf éppen hogy nem lúzer. Nagyon is tisztában van azzal, hogy mit akar, és elszántabban tudja képviselni saját érdekeit, mint sok sakál. Hermionét ismerjük erről az oldaláról: ha valamit a fejébe vesz, akkor azt tűzön-vízen át keresztülviszi.
A következő félreértés, hogy a zsiráfság (avagy a sakálság) személyiségjegy. E téves felfogás szerint vannak „zsiráfok”, akik „jók” és erőszakmentesek, és vannak „sakálok”, akik „rosszak” és erőszakosak. Mi sem áll távolabb az igazságtól. A zsiráfság és sakálság nem tulajdonság, hanem az egyes szituációkban megjelenő attitűd. Az attitűd a szociálpszichológia egyik kulcsfogalma, amit magyarra leginkább a „beállítódás” szóval lehetne lefordítani, de ez nem adja vissza az eredeti fogalom jelentésgazdagságát. Az attitűdnek három összetevőjét szokták megnevezni, ezek a következők: megismerés, érzés és viselkedés. (Ez a trió kísértetiesen emlékeztet a TA énállapot fogalmának definíciójára). A másik személy iránti attitűdöm tehát azt írja le, hogy hogyan látom a másikat, hogy hogyan érzek iránta, illetve miként viselkedem vele.
Az EMK-ban az attitűd absztrakt fogalma helyett a „sakálfül” és „zsiráffül” metaforákat használjuk, nem háttérbe szorítva azon lényeges szempontot, hogy e „fülek” helyzetről helyzetre csereberélhetők. Tehát az emberi kommunikáció nagycirkuszában nem sakálok és zsiráfok állnak egymással szemben, hanem emberek, akik hol sakálfülekkel, hol zsiráffülekkel a fejükön fordulnak a másik felé.
Ha alább tehát kiemeljük Hermione egy zsiráfmondatát, akkor ezzel még véletlenül sem azt állítjuk, hogy „Hermione jó zsiráf”. Ilyen egyrészt, mint láttuk, fogalmilag nem létezik, másrészt Hermione viselkedéséből nem nehéz példát találni arra, amikor épp sakálfülekkel támad neki valakinek.
Hermione rábámult Ron sápadt ábrázatára, lassan felállt, és alvajáró módjára elindult a fiú felé. Már-már nekiment, mikor végre megállt; ajka kissé szétnyílt, szeme kerekre tágult. Ron halvány, reménykedő mosolyra húzta a szája sarkát, és bátortalanul felemelte két kezét.
E bevezető szükséges volt ahhoz, hogy az alábbi momentumot megfelelően, értékén tudjuk kezelni.
Hermione ekkor előrelendült, és püfölni kezdte őt, ahol csak érte.
– Au! Na! Ne! Mit csi...? Hermione! Au!
– Ronald... Weasley... te eszement... mocsok... idióta!
Hermione minden szavának egy-egy ütéssel adott nyomatékot. Önjáró gőzkalapács módjára követte Ront, aki folyamatosan hátrált előle, és az arca elé emelte két karját.
(Harry Potter és a Halál ereklyéi, 315. o.)
A kontextus a következő:
Hosszú titkolózás, sok küzdelem után, nem sokkal a 16. születésnapja előtt Harry megtudja Dumbledore-tól, hogy Voldemort csecsemőkorában miért tört az életére, és hogy milyen sors vár rá. Dumbledore bejelenti, hogy a következő tanévben különórákat szándékozik adni Harrynek. Harryt természetesen borzasztóan nyomasztja mindez, és – éppen Dumbledore tanácsára – úgy dönt, hogy beavatja barátait a dologba.– Nem tuddom, miért akar órákat adni nekem, de valószínű, hogy a jóslat miatt.
Se Hermione, se Ron nem válaszolt. Harry, bár nem nézett rájuk, sejtette, hogy dermedten merednek rá. (...) Én Dumbledore szobájában hallgattam meg. Neki mondták el annak idején, így ő továbbadhatta nekem. Az derül ki belőle... – Harry nagy levegőt vett. – Szóval úgy tűnik, én leszek az, akinek végeznie kell Voldemorttal... A jóslat legalábbis azt mondja: nem élhet egyikünk, amíg a másik él.
A három jó barát egy hosszú pillanatig némán meredt egymásra.
(Harry Potter és a Félvér Herceg, 98. o.)
Típushibák
Hát, ez a helyzet. Mit lehet erre mondani? Akár te magad is elgondolkodhatsz, hogy vajon miként reagálnál arra, ha a legjobb barátod épp elmondaná neked, hogy... Ha van kedved játszani, akkor mielőtt továbbolvasnál, fogalmazd meg a saját reakciódat, és írd fel egy cetlire. Tanulságos lehet, ha utóbb elgondolkodsz rajta. Amennyiben zavar a varázsvilág mint kontextus, akkor a fenti közlést behelyettesítheted valamivel az alábbiak közül:
– Holnap vizsga, és ma írt egy kör-emailt a tanár, hogy van még egy hatszáz oldalas könyv, aminek az anyagát kérni fogja, amiről eddig nem is hallottam.
– Ellopták a kocsimat.
– Tegnap azonnali hatállyal kirúgtak a munkahelyemről.
– Megvan a szövettani eredménye. Rosszindulatú.
– Megtudtam, hogy a feleségemnek maximum féléve van hátra.
Mielőtt megnéznénk és elemeznénk Hermione tényleges reakcióját, lássuk, elvileg milyen alternatív lehetőségei lehettek volna! A segítő foglalkozásúak (terapeuták, szociális gondozók, lelki gondozók, telefonos segítők stb.) képzésében nagy figyelmet fordítanak a másik meghallgatása közben elkövethető típushibákra – íme, egy csokor ezekből!
A végszó tehát: „Szóval úgy tűnik, én leszek az, akinek végeznie kell Voldemorttal... A jóslat legalábbis azt mondja: nem élhet egyikünk, amíg a másik él.”
Általánosítás: „Hát, a sorsát senki el nem kerülheti.” – Ez kétségtelenül igaz. A foga is fáj mindenkinek. Csakhogy mások fogfájása nem enyhíti a miénket. Harry egy ilyen mondat után magára maradna érzésével.
Bagatellizálás: „Ejha, akkor jó kis csihi-puhi vár rád!” – Ez is valószínű, csakhogy a közölt információ mögötti valódi üzenet nem az, hogy Harry bunyóra vágyik. Ő épp abba avatta be barátait, hogy jó esélye van arra, hogy fiatalon otthagyja a fogát. Aki a „halálos veszély”-t „csihi-puhi”-nak nevezi, az érzéketlen marad a valóság iránt, és Harry ismét csak azt élheti meg, hogy egyedül van a bajával.
Megjegyzés: Ha pszichoanalitikus szemszögből nézzük, a bagatellizálás (valamint annak alább tárgyalt változatai) egy korai, primitív elhárító mechanizmusnak, a tagadásnak a megnyilvánulása. A mágikusan gondolkodó kisgyerek számára még működőképes megoldás, hogy a számára kellemetlen, negatív valóságra azt mondja magában: „Ez nem is így van!” – és attól kezdve valóban azt éli meg, hogy nem úgy van.
Licitálás: „Ez semmi, képzeld el, hogy jártam a múltkor!” – Ez valójában a bagatellizálás alfaja. A józan paraszti ész tán azt mondja, hogy amennyiben a másik problémáját mi X nagyságúnak látjuk, akkor ha szembesítjük őt egy X-nél nagyobb problémával, ő automatikusan kisebbnek fogja érezni a sajátját. Csakhogy a józan paraszti ész itt téved. Előfordulhat olyan, hogy a másik ember problémájával szembesülve azt éljük meg, hogy az súlyosabb, mint a miénk. Csakhogy ez egy szubjektív, autonóm tapasztalat, amit nem lehet kizsarolni.
Biztatás: „Nyugi, nem eszik olyan forrón a kását, biztos van valami megoldás!” – A biztatás időnként jól jöhet, sőt néha kifejezetten szükség van rá. Első reakcióként azonban ez sem különbözik a bagatellizálástól.
Anekdotázás: „Hű, ez pont olyan helyzet, mint amikor...” – Nem igaz, mert egyik helyzet sem „pont olyan”, mint a másik. Akinek baja van, az a maga baját egyediként éli meg. S ha elterelik a beszélgetést más irányba, akkor megint egyedül marad.
Sajátélmény: „Te, figyelj, amikor én megtudtam, hogy..., akkor azt csináltam, hogy...” – A sajátélmény megosztása lehet hasznos, de csak a beszélgetés egy későbbi fázisában. Harry alkalmasint meríthet belőle erőt vagy ötletet. De az ezzel való indítás rejtett üzenete nem más, mint ez: „Beszéljünk rólam, mert én érdekesebb vagyok, mint te.”
Dogmatizmus: „Ha így rendelte az Úr (alternatíva: ez áll a csillagokban vagy ezt dobta a gép), akkor hálás szívvel kell elfogadnod (alternatíva: így jártál).” – Nem baj, ha a hallgatónak van világnézete, van egy olyan vonatkoztatási rendszere, amely segíti őt az élet dolgai között történő eligazodásban. Azonban ha e vonatkoztatási rendszert megpróbálja lenyomni más valakinek a torkán, az sohasem vezet jóra. Még akkor sem, ha a másiknak történetesen ugyanaz a világnézete, mint neki. Különbség van az elméleti, filozófiai diskurzus, illetve a segítő beszélgetés között.
Kíváncsiskodás: „Hű, és arról tudsz valamit, hogy mikor számíthatsz a végső összecsapásra?” – Ez izgalmas kérdés. A részletek tekintetében még fontosnak is mondható. Csak éppen burkoltan azt az üzenetet közvetíti, hogy a hír fontosabb, érdekesebb, mint az ember. A részletekre való rákérdezésnek van létjogosultsága a segítő beszélgetésben, de ha Hermione ezzel indít, akkor ebből Harry nem kap valódi támogatást.
Kihallgatás: „Milyen konkrét lépéseket akarsz tenni a helyzet kezelésére?” – Ez a kíváncsiskodás minősített esete, megspékelve a rossz értelemben vett amerikai típusú pragmatizmussal. A partner szigorúan racionális-materiális szintre akarja redukálni a problémát – nyilvánvalóan el akarja kerülni az érzelmek birodalmát, mert az számára átláthatatlan, veszélyes terep.
Tanácsadás: „Akkor mindenképp gyakorolj be jó sok önvédelmi bűbájt, különös tekintettel a...” – A segítő foglalkozásúakat talán a tanácsadástól óvják a leghangsúlyozottabban. Minden bizonnyal azért, mert a tanácsadás (illetve a konkrét megoldás nyújtása) az, aminek a káros voltát a legnehezebb belátni, s éppen ezért erre a legnagyobb a kísértés. Hiszen látszólag olyan egyszerű a képlet! Van egy probléma, erre kell egy frappáns megoldás, és hipp-hopp! – Nincs többé korpa, csak gyönyörű haj!
Fontos leszögezni: bizonyos helyzetekben van létjogosultsága a tanácsadásnak, a konkrét megoldás nyújtásának. Azonban a túl korai tanácsadás ezer sebből vérzik.
Egyrészt könnyen bele lehet csúszni az „És miért nem...? – Hát igen, de...” névre keresztelt játszmába. (A linkre kattintva nemcsak a játszmák általános leírása, hanem konkrétan e játszmának a bemutatása is olvasható.)
Másrészt könnyen úgy lehet járni, mint a rabbi a libákkal:Kohn elmegy a rabbihoz:
Harmadrészt – és talán ez a legfontosabb – az azonnali tanácsadás üzenete a következő: „Elfogadlak téged, de csakis akkor, ha nincs problémád.” Ismerős a jelenség? Ott egy morzsa a másik szája szélén, amit ő nem is érez, de megkérjük, hogy vegye le, mert minket zavar. Nem tudjuk elfogadni – vagy legalábbis nem szívesen – a másikat a maga morzsáival, ezért akár nagy erőket is hajlandóak vagyunk mozgósítani, csak hogy helyreállítsuk a számunkra kedvező, morzsátlan állapotot. Egy ilyen megmozdulásban sok minden ott van, de egy dolog biztos hiányzik belőle: az empátia. Az EMK szlengjében ezt a jelenséget hívják úgy: szerelésmániás sakál.
– Rabbi, mit csináljak? Döglenek a libáim!
– Mivel eteted őket?
– Árpával.
– Az nem jó, adj nekik búzát.
Kohn elmegy, de egy hét múlva megint visszajön:
– Rabbi, még mindig döglenek a libáim!
– Adtál nekik búzát?
– Adtam.
– Akkor adj nekik korpát.
Kohn ismét el, egy hét múlva megint vissza:
– Rabbi, adtam korpát a libáknak, de még mindig döglenek!
– Adj nekik friss pázsitfüvet!
Egy hét múlva megjelenik Kohn, és kétségbeesetten panaszkodik:
– Rabbi, földönfutóvá lettem, megdöglött az utolsó libám is! – Mire a rabbi:
– Ó, a fenébe is! Pedig még annyi remek ötletem lett volna!
Empatikus kapcsolódás
És akkor most térjünk vissza Harryékhez, és nézzük, mi történt valójában. Harry bejelentése után, mint láttuk, „a három jó barát egy hosszú pillanatig némán meredt egymásra.” Ekkor kisebb közjáték zavarja meg a súlyos pillanatot: Hermionét megbokszolja egy véletlenül hátrahagyott varázstárgy, és csúnya monokli keletkezik a szeme körül.– Rá se ránts! – szólt a visszafojtott nevetéstől elcsukló hangon Ron. – Anya egy perc alatt rendbe hozza. Profi a kisebb sérülések gyógyításában.
Helyben vagyunk: ezt a mondatot kerestük. „Nagyon félsz?”
– Kit érdekel ez most! – Hermione gyorsan visszaült az ágy szélére. Harry... jaj, Harry... Miután visszajöttünk a minisztériumból, sokat gondolkodtunk... persze nem akartuk elmondani neked, de abból amit Lucius Malfoy a jóslatról mondott – hogy rólad meg Voldemortról szól... szóval gyanítottuk, hogy valami ilyesmi lehet... Jaj, Harry... – Hermione sajnálkozva nézett a fiúra, és suttogva megkérdezte: – Nagyon félsz?
(I. m., 99. o. – kiemelés tőlem.)
Figyeljük meg a helyzet felépítését!
Noha Hermione kisebb balesetet szenved, nem hagyja, hogy átkerüljön rá a figyelem fókusza; kifejezi, hogy számára most az fontos, ami Harryvel van. Majd megszólítja őt, és megengedi magának azt a luxust, hogy e megszólításból igenis kihallható legyen az érzelmi bevonódása. Aztán hadarni kezd mindenfélét arról, hogy ők mit gondoltak erről, de belevág a saját szavába, és ismét Harry felé fordul.
E ponton kénytelen vagyok megakasztani az elemzést, mert szólni akarok valamit a fordításról. Tóth Tamás Boldizsár fordítását nagyszerűnek, élvezetesnek tartom, többek között azért, mert sokhelyütt aránylag nagy szabadsággal kezeli a szöveget. Itt is ez történt. A fordításában ez áll: „Hermione sajnálkozva nézett a fiúra.” Az eredetiben viszont: „She stared at him.” Azaz egyszerűen „ránézett”. Szó nincs „sajnálkozásról”.
Az EMK egyik fontos szempontja, hogy különbséget tesz a sajnálkozás vagy szánakozás (angolul: sympathy) és az empátia (angolul: empathy) között. Magyarban ez a szójáték nem adható vissza, mert a magyar „szimpátia” szó nem sajnálkozást jelent. Azonban a lényeg nem a szójátékon van, hanem a tartalmán: az empátia még véletlenül sem egyenértékű a szánakozással. Az empátia azt jelenti, hogy kvázi átülünk a másik ember székébe, belehelyezkedünk a helyzetébe, és megpróbáljuk úgy nézni a világot, ahogy ő, következésképpen azt érezni, amit ő. A sajnálkozás, a „Jaj, te szegény!”, az nem empátia, hanem leereszkedés. Aki sajnálkozik a másikon, az nem kockáztatja meg azt, hogy feladja a maga kényelmes pozícióját: nem ül át a másik székébe, hanem a helyén marad, és ebből a biztonságos helyzetből simogatja a másik buksiját.
Hermione tehát nem sajnálkozva néz Harryre, hanem egyszerűen ránéz, és megkérdezi: „Nagyon félsz?” (Sőt az angolban egyszerűen: „Meg vagy ijedve?”) S e kérdés roppant tanulságos zsiráftanilag.
Először is nyilvánvalóan nem formális zsiráfmondat. Ugyanis a zsiráftánc négy lépéséből (megfigyelés, érzés, szükséglet, kérés) csak az egyik szerepel benne: az érzés. És ez egyáltalán nem baj. Nem szükséges ugyanis egy mondatban megváltani a világot. Az EMK célja nem a blikkfangos fogalmazás, hanem a kapcsolat fenntartása a két ember között. Ezt húzza alá Harry reakciója is.– Már nem – felelte Harry. – Amikor meghallgattam a jóslatot, eléggé féltem... De most már valahogy úgy érzem, hogy mindig is tudtam... Mindig is tudtam, hogy egyszer meg kell küzdenem vele...
Ha tárgyilagosan nézzük, Hermione kérdése nem talált. Azt tippelte, hogy Harry aktuálisan fél – de nem. Csakhogy egy ilyen kérdésnek nem az a célja, hogy beletaláljon a céltábla közepébe, hanem, mint láttuk, hogy fenntartsa a kapcsolatot. Hermione rákérdezett Harry érzésére, és ezzel kifejezésre juttatta, hogy elfogadja őt, alkalmasint a negatív érzésével együtt. Így a kérdése jó kérdésnek bizonyult, függetlenül a ráadott választól.
(Uo.)
A továbbiakban oldódik a feszültség, és a kommunikációban megjelenik több, fentebb elmarasztalóan emlegetett motívum: Ron biztatja Harryt, Hermione kíváncsiskodik, sőt nem sokkal később a saját problémájára (a vizsgaeredményekre) irányítja a fókuszt. Ám mindez már nem jelent problémát: azzal, hogy a kritikus pillanatban bevállalta az empátia kockázatát, és megtalálta a megfelelő mondatot, bebiztosította a kapcsolat fennmaradását.
És végül figyeljük meg: a valódi kapcsolat fennmaradása – paradox módon – akkor is megtörténhet, ha a tényleges kommunikáció megszakad. Hermione, mint mondtuk, már a kíváncsiskodásnál tart.Harry alig figyelt a lányra. Olyan melegség áradt szét benne, aminek semmi köze nem volt a besütő naphoz, és a mellkasában érzett görcsös gombóc oldódni kezdett. Tisztában volt vele, hogy Ron és Hermione sokkal jobban megrémültek, mint mutatják, de a puszta tény, hogy ott maradtak vele és bátorítják, vigasztalják, ahelyett, hogy borzadva elhúzódnának tőle, mint a leprástól – nos, ez olyan sokat jelentett neki, hogy szavakba se tudta önteni.
A kommunikációhoz nem okvetlenül szükségesek a szavak.
(Uo.)
Off topic:
Ha valaki megmondaná, hogy a Facebook-os megosztás gomb, ami igenis ott van minden bejegyzés alatt (tessék kipróbálni, ott van balra a többi megosztás gombtól), miért nem látszik egy ideje, akkor azért végtelenül hálás lennék. Ugyanis akárhogy próbálkozom, nem tudom láthatóvá varázsolni, és ettől bánatos vagyok.
(Ez azon ritka esetek egyike, amikor elsősorban nem empátiára, hanem megoldásra volna szükségem.)
Update: A probléma megoldódott, hála és köszönet érte!
Utolsó kommentek