...akkor mindössze annyit kell tenned, hogy elvársz tőle néhány olyan dolgot, amelyekről sokan úgy gondolják, hogy hozzátartoznak egy terapeuta feladatköréhez, holott erről szó sincs. Másként megfogalmazva: amennyiben nem akarsz csalódni a terapeutádban (és egyáltalán a terápiában), akkor jobban jársz, ha nem vársz el tőle bizonyos dolgokat. Például ne várd el tőle azt...

 

...hogy megmondja, mi bajod

Bemelegítésként egy klasszikus vicc:

Az állatorvos megbetegszik, és felkeresi a saját háziorvosát. Az megkérdezi:
– Tessék, mi panasza? – Mire az állatorvos:
– Ja, így nem kunszt!

A pszichoterapeuta természetszerűleg nem állatorvos. Ha nem mondod el neki, mi a bajod, akkor magától nem fog rájönni. Nem kizárt, hogy az intuíciója súg majd neki valamit, de ez mindig kétesélyes: vagy stimmel, vagy nem. Jobb esetben a terapeutád ezzel tisztában is van, és egyáltalán nem veszi készpénznek a saját belső megérzéseit. (Ha azt látod a terapeutádon, hogy tökéletesen magabiztos a rád vonatkozó megérzéseit illetően, akkor minél előbb menekülj el előle, mert nagyon valószínű, hogy valójában csak a saját elfojtott hülyeségeit vetíti ki rád.)

Persze a „mi bajod” kitétel két különböző dolgot jelent. Egyrészt azt, hogy mik a testi, pszichés vagy kapcsolati tüneteid, vagyis mi az a valami, amiről úgy tapasztalod, hogy nem stimmel veled. Másrészt azt, hogy e tüneteid miből fakadnak. Hogy mi a „betegséged”. És itt álljunk meg egy szóra.

Van olyan, hogy pszichés betegség. Súlyos pszichés betegségek is vannak. Ezek az esetek csaknem mindig az orvosra (is) tartoznak. Ilyen esetekben valóban fontos a szakszerű, minél pontosabb diagnózis – már csak adminisztratív okokból is. Azonban a „hétköznapi életben” többnyire olyan emberek kérnek terápiás segítséget, akik alapvetően rendben vannak – csak éppen van az a bizonyos valami, ami „nem stimmel” velük. Ez a különbségtétel véletlenül sem a probléma bagatellizálását jelenti, sőt! Könnyen lehet, hogy egy mentálisan egészséges ember szubjektíve sokkal nagyobb lelki szenvedést él meg, mint az a valaki, akinek a homlokán ott virít valamelyik elmebetegség bélyege. A megélt fájdalom nagysága nincs feltétlenül arányban a baj nagyságával. Kezdeti stádiumban a rosszindulatú daganat nem fáj, ellentétben a teljesen ártatlan szempillával, ami ha belekerül a szemünkbe, képesek vagyunk szétkaparni a falat tőle.

Tehát ha terápiára adod a fejed, akkor ne félj megélni a fájdalmaidat, gondjaidat, és oszd is meg ezeket a terapeutáddal – de ne várd el tőle, hogy a fejedre olvasson egy hangzatos diagnózist. Nem az a dolga, hogy betegyen téged egy skatulyába (amelybe kényelmesen bevackolódva alkalmasint fel is mentenéd magad a változás lehetősége és kötelezettsége alól), hanem hogy segítsen téged előre haladni a változás útján. Ha az ő fejében eközben megfogan valami olyasmi, amit ő maga jobb híján diagnózisnak nevez, az az ő dolga. Neked ehhez semmi közöd. Nem azért, mert titok, hanem mert egyszerűen nem nyersz vele semmit. Egyetlen depressziós sem érezte még magát jobban attól, hogy azt mondták neki: „Magának épp major depresszív epizódja van.”

 

...hogy szeretni fog

Az amerikai filmek és a pszichoterápia összehasonlítása során már rámutattam: „terápiás kapcsolat nagyon speciális kapcsolat. Különlegességét a mintha-kapcsolat kifejezéssel lehet aránylag jól leírni. A terápia olyan, mintha barátság lenne – de nem az. A kliens olyan mély ragaszkodást és gyűlöletet élhet meg a terapeuta felé, mintha az a saját anyja vagy apja lenne – de nem az. Olyan érzelmei lehetnek, mintha szerelmes volna a terapeutába – de nem az. Ezek a mintha-érzések, mintha-helyzetek képezik a terápia hatékonyságának zálogát: ezért tud segíteni a terápia ott, ahol a barát, a szülő vagy a partner nem tud.”

A terapeutának az a dolga, hogy feltétel nélküli elfogadást nyújtson a kliensnek mint embernek. Ez azt jelenti, hogy a klienst minden negatív érzelmével együtt elfogadja (hiszen hibás érzelem nem létezik), de nem jelenti azt, hogy nem mutathat rá a kliens hibás gondolkodására, illetve hibás észlelésére. A feltétel nélküli elfogadás egyik külső megnyilvánulása az, hogy a terapeuta – amennyire személyiségéből egyébként futja – kedvesen viselkedik a klienssel. Ez hozzátartozik a szerepköréhez.

Emellett természetesen a terapeuta is ember, és megeshet, hogy a klienssel szemben nemcsak mintha-érzelmei támadnak, hanem valódi szimpátiát vagy antipátiát él meg. Ám ebből a kliens jobb esetben semmit nem vehet észre! Ha a terapeuta pozitív vagy negatív érzelmei elkezdenek beszüremkedni a terápiába, oly mértékben, hogy meg is határozzák a terápiás munka irányát vagy stílusát, az azt jelenti, hogy hiba van a mátrixban: a terapeuta ilyenkor szupervíziós segítségre szorul.

Sok ember azért kerül terápiába, mert annak idején nem szerették eléggé, vagy nem szerették elég jól. A terápia alkalmas közeg arra, hogy e korai szeretetdeficiteket feltöltse. E feltöltés eszköze azonban nem a terapeuta személyes szeretete, hanem a terápiás keret, illetve a terapeuta felkészültsége, empátiája és elfogadó attitűdje.

 

...hogy megfejti az álmaidat

Mivel a pszichoanalízis egyik alapműve Freud Álomfejtés című könyve, meglehetősen széles körű tévedés, hogy a terápiás munka sarokköve a kliens álmainak megfejtése. Ez a vélekedés több szempontból sántít.

Egyrészt vannak olyan terápiás iskolák, amelyek abszolút nem foglalkoznak az álmokkal. Aki például viselkedésterápiába megy, mert fél a pókoktól, annak nem az a célja, hogy megértse a pókoktól való félelme mélyen gyökerező okát, hanem hogy ne féljen a pókoktól. Ennek megvalósításához semmi szükség az álmok elemzésére.

Más jellegű terápia során valóban fontosak a mélyben rejlő összefüggések. A tudattalannal való munka nemcsak a megértésnek, hanem a változásnak is fontos eszköze lehet. E kontextusban komoly szerep jut a kliens belső, képi világának – többek között az álmainak. Azonban ekkor is érvényes egy alapelv: noha az álmokban vannak gyakran ismétlődő mintázatok, minden álom egyedi. Így annak valós jelentéséhez egy valakinek van teljes jogú hozzáférése: az álmodónak. (Lásd bővebben a Mit jelent zsiráffal álmodni? című írást.)

A terapeuta mint kívülálló, és mint olyasvalaki, akinek munkájából adódóan szélesebb körű tapasztalata van az álmok terén, segíthet neked abban, hogy közelebb kerülj a saját álmod megértéséhez. Feltehet hasznos kérdéseket, amelyek nyomán elindulhatsz. Rá is mutathat bizonyos általános motívumokra, de szigorúan csak azzal a – kimondott vagy kimondatlan – kérdéssel, hogy „vajon mond-e ez neked valamit, rezonál-e erre benned valami?”.

Ha azonban arra vársz, hogy a terapeuta helyetted meg fogja fejteni az álmaidat, és tálcán átnyújtja neked a „szakmailag korrekt” jelentésüket – akkor csalódni fogsz. Ha pedig mégis ezt tapasztalod a terapeutádtól, akkor ugyanaz érvényes, mint fentebb: menekülj el a közeléből is, mert sarlatánnal van dolgod!

 

...hogy meggyógyít

Van egy rossz hírem: a terapeutád nem fog meggyógyítani téged. Szerencsére van egy jó hírem is: ez nem jelenti azt, hogy a terápia során ne gyógyulnál meg.

Az ember olyan lény, amely kiváló öngyógyító mechanizmusokkal bír. A tudattalan gazdag erőforrások szinte kiapadhatatlan tárháza. A legritkább eset az, hogy valakinek nincsenek erőforrásai. Többnyire arról van szó, hogy nem fér hozzá ezekhez az erőforrásokhoz. A pszichoterápia lényege az, hogy a terapeuta segít a kliensnek abban, hogy hozzáférjen saját erőforrásaihoz. Ha ezt teszi, és ha nem akarja eljátszani a guruból és csodadoktorból összegyűrt megváltó szerepét, akkor a kliensnek jó esélye van arra, hogy a közös munka során meggyógyuljon.

Ha ellenben a terapeuta tűzön-vízen át meg akarja menteni a klienst, akkor jó eséllyel semmi egyéb nem történik, mint hogy belecsúszik a kliens játszmájába, magára veszi a drámaháromszög Megmentő szerepét. Ez persze nagyon komfortos szerep, de nem a kliensnek tesz jót, hanem a terapeuta nárcizmusának. Mindaddig, amíg az obligát Átváltás után ki nem köt az Áldozat szerepében, miközben a megmenteni kívánt kliens vérbe borult szemekkel üldözi őt.

Az Integratív Pszichoterápiás Egyesület tavalyi kongresszusán hallottam Daubner Béla egy kiváló bon mot-ját, amely szerint a terápiában a beteg gyógyulásának egyetlen igazán komoly akadálya lehet: a terapeuta.

 

...hogy megmondja, mit csinálj

Nemrég leírtam, hogy a segítő foglalkozásúak által elkövethető típushibák közül az egyik leggyakoribb a tanácsadás. Ez akkor is igaz, ha sokszor magát a műfajt, amelynek keretei között a segítő és segített találkozik, „pszichológiai tanácsadás”-nak hívják. Az elnevezéssel nincs különösebb baj, de maga a tanácsadás nagyon kétélű fegyver.

Egyrészt irtó könnyű belecsúszni az „És miért nem...? – Hát igen, de...” című játszmába.

Másrészt, ha a játszma lehetőségétől el is tekintünk, akkor is érvényes ugyanaz, mint fentebb az álomfejtésre: mindenki a saját életét éli, és mivel minden élet egyedi, mindenki csak a saját problémáit tudja megoldani. Az okos és tájékozott ember nyilván megláthat olyasmit is, amit a buta vagy tájékozatlan ember nem, s az ilyen meglátásokból alkalomszerűen születhet érvényes és követendő tanács. Ám semmiből nem következik, hogy a terapeuta szükségszerűen okosabb vagy tájékozottabb, mint a hozzá segítségért forduló kliens.

A terápia elvileg nem alá-fölé rendelt viszony – noha hosszú évtizedeken keresztül az volt, és sokan ma is így értelmezik azt. A pszichoterápiában nem az „okos” ember tanítja a „butát”, nem a „gyógyító” kezeli a „beteget”, nem a „megvilágosult” nyitja fel a „homályban járó” szemét, nem a „jó” ember vezeti a „rosszat”.

Alkalomszerűen természetesen megjelenhetnek ilyen elemek is. Ha a terapeutának történetesen van valamilyen elképzelése arról, hogy a kliens részéről az adott helyzetben milyen lépés volna célravezető, akkor ezt az elképzelését megoszthatja a klienssel – mint egyik egyenrangú partner a másikkal. Vagy – és ez a gyakoribb – rámutathat arra, hogy az a lépés, amit a kliens megtett vagy megtenni készül, az szerinte milyen kifutást eredményez majd. Ez olykor beletorkollhat a formális „Ezt inkább ne tedd!” javaslatba. De egyrészt óriási különbség van egy javasolt „Ezt inkább ne tedd!” és egy kategorikus „Ezt tedd!” között. Másrészt ha el is hangzik bármi ehhez hasonló a terápia folyamán, a kliens nem gyónó és a terapeuta nem gyóntató pap: előbbi nem tartozik „szent engedelmességgel” az utóbbinak. A terapeuta saját döntése alapján esetleg bevállalhatja annak a rizikóját, hogy valamilyen tanáccsal látja el kliensét, de nem kérheti számon rajta, hogy ugyan, miért nem tartotta azt be. (Rizikóról azért van szó, mert megeshet, hogy a kliens betartja, és a tanács utóbb rossznak bizonyul – ekkor merülhet fel a kínos kérdés, hogy ez ilyenkor egyértelműen a terapeuta felelőssége-e.)

Kivételt képez ez aló a házi feladat. Ami engem illet, én minden kliensemnek elmondom előbb-utóbb, hogy a terápia nem heti 1, hanem napi 24 órás elfoglaltság, amelyből hetente egy óra történetesen a terapeutával közös légtérben zajlik. Ám a beindult folyamatok a köztes időben nem állnak le: a terápiás munka folyamatos. Ez részint spontán módon zajlik, részint strukturáltan. Bizonyos terápiás eljárásoknak szerves részét képezi, hogy a kliens otthoni munkát is végez – ez ilyenkor a terápiás szerződés részét képezi. Ha erre a kliens nem hajlandó, akkor az akár a közös munka végét is jelentheti. Ez az eset azonban élesen elkülönítendő attól, amikor a kliens „nem engedelmeskedik” egy tanácsnak.

 

...hogy elvezet a boldogsághoz

Mint tudjuk, minden ember boldog akar lenni.



A boldogságnak vannak feltételei – Mérő László ezt viszonylag hosszan fejtegeti nemrég megjelent, Az érzelmek logikája (Budapest, Tericum, 2010) című művében. Ő három tényezőt sorol fel, ezek a következők:

Elmélyült cselekvés. Ez a komponens lényegében a flow-t eredményező cselekvéseket jelenti.

Pozitív érzelmek. Minden pozitív érzelem idetartozik, akár előfordul az állatoknál is, mint például az öröm, akár tisztán emberi érzelem, mint például a szeretet, vagy akár ezek valamiféle kombinációja, például a tisztelet.

Tartalmas élet. Az, hogy valaki képességeit, cselekedeteit valamilyen eszme, egy magasabb cél szolgálatába állítja. Idetartozik Isten szolgálata is annak, akinek a hit megadatott.

(I. m. 96. o.)

Komolyabb kombinatorikai képességek nélkül is belátható, hogy a boldogság e hajója számtalan helyen léket kaphat. Ha valaki azt észleli, hogy egy vagy több helyen ömlik be a víz, ad abszurdum süllyed a hajója, akkor teljesen korrekt lépés, ha a lyukak megtalálásához és befoltozásához külső segítséget is igénybe vesz. E segítségnyújtásnak a terápia alkalmas közege.

Azonban más a lyukfoltozás (vagy akár egy komplett árboccsere), és más a hajóácsolás a semmiből. A terapeuta nem vállalhatja fel annak a súlyát, hogy a klienséből boldog embert faragjon. A közös munka irányulhat arra, hogy a hajó ne süllyedjen el, hogy mozgásban maradjon, sőt még a vitorlákat is be lehet állítani közösen a kitűzött célnak megfelelően. Azonban a hajó feldíszítése, az irány megtartása, s ha kell, az evezők megmarkolása nem lehet a terapeuta feladata.

Ha valakinek az életéből hiányoznak a boldogság feltételei, e hiányokat a terápiás munkában lehet orvosolni. Azonban maga a boldogság egy olyan többlet, egy olyan szintézis, amit kinek-kinek saját magának kell – és lehet – megteremtenie.