Előre szólok, hogy a látszat ellenére az alábbi szöveg nem álomfejtésről szól.

Este megettem a szülinapomra kapott konfitált kacsamáj maradékát. Kacsazsíros kenyérrel, lilahagymával. Senki ne mondjon semmit: tudom, hogy nem egy tipikusan könnyű vacsora. Márpedig anyám már kölyökkoromban megmondta: „Ha sokat eszel lefekvés előtt, bivalyokkal fogsz álmodni.” Nos, bivalyokkal épp nem, de nyilasokkal igen. Ami hagyján, de egy pszichológiai dilemmával is.

Röviden a lényeg:

Valami iskolában vagy kollégiumban vagyok a többiekkel (nem tudom, kikkel), amikor megszállják az épületet a fasiszták. Nem németek: magyarok. Többségükben fiatal srácok; nincsenek egyenruhában – leginkább fekete nagyfiús cuccban parádéznak. Fizikailag éppenséggel nem bántanak senkit, de hangoskodnak, provokálnak – igyekeznek megfélemlíteni mindenkit, és ez sikerül is nekik. Ketten-hárman odaállnak az asztalunkhoz – épp ebédelünk –, rátámaszkodnak, és kihívóan vesznek maguknak az ételünkből (valami szendvicset eszünk). Csámcsognak, leszólják, hogy milyen vacak, és egyikük a megrágott falatot rá akarja tenni a tányéromra, közben figyeli a reakciómat. Én próbálom eltolni a kezét (nem hagyja), magamban viszont erős késztetést érzek, hogy felálljak, és ököllel pofán basszam a nyikhajt. Azonban visszafogom magam, mert tudom, hogy ez nem lenne hasznos: a ricsajozás azonnal átmenne nyílt erőszakba, talán meg is ölnének.

Aztán a fickók elunják a dolgot, és kimennek az ebédlőből; szétszóródnak az épületben. Alig páran maradunk, és egyszer csak látom, hogy egy ismerős nő óvatosan körülnéz, majd kiragaszt egy jókora röpcédulát a falra: FASISZTAMENTES ÖVEZET! Ennek láttán könnyekig meghatódom, hogy ezek szerint igenis van ellenállás, nem csak meghunyászkodás. Én is be akarok szállni. S minekutána látom, hogy a többi röpcédulája – amiből készséggel ad nekem is, hogy ragasztgassak – a fentinél sokkal bonyolultabb (kézzel teleírt lapok; minden irányban futó szövegek és rossz minőségű fotók átláthatatlan montázsa, amit elszánt, posztmodern bölcsészeken kívül kizárt dolog, hogy bárki végigböngésszen és felfogjon), elhatározom, hogy megírom a magam röpcéduláját.

A következő, nem túlságosan nagy gondolati mélységekben szántó szöveget tervezem kiplakátolni: NYILAS GYILKOSOK, HAZA!

Csakhogy – kapcsolok álmomban – a cselekmény két-három évvel 1944 előtt játszódik! Egész biztos, hogy jó ötlet egy ilyen szöveggel konfrontálni azokat, akik egyelőre még nem gyilkosok?

A választ nem találom meg, mert fölébredek.

Amint jeleztem, nem óhajtok álomfejtéssel foglalkozni. Kinek-kinek meglehet a hipotézise, hogy vajon miért álmodik valaki ilyeneket 2014-ben Magyarországon, október 23-ára virradóan, de ez most mellékes. Ami érdekes számomra – mivel már az ébredés percében is ez foglalkoztatott leginkább –, az az álom végén megjelenő dilemma. Jó ötlet-e pszichológiai szempontból egy ilyen plakát?

Nézzük a különböző szempontokat!

Az erőszak csúnya dolog

Ez persze marhaság; a Zsiráftánc-tanfolyamokon mindig elmondjuk, nem is egyszer, hogy az EMK (erőszakmentes kommunikáció) nem erkölcsi kérdés. A zsiráf (az EMK szimbolikájában az erőszakmentesen, empatikusan kommunikáló személy) nem „jobb ember”, mint a sakál (az erőszakos kommunikáció jelképe), még csak nem is „emelkedettebb jellem” vagy „spirituálisan előrébb járó”. Vannak ugyan, akik kimondva vagy kimondatlanul ebben a szellemben oktatják az EMK-t, de mi ezzel maximálisan nem értünk egyet; ez a fajta címkézés homlokegyenest szembemegy az EMK lényegével.

Az erőszakmentességre tehát nem azért törekszünk a kommunikációban, mert az erőszak „csúnya dolog”, hanem mert sokkal többször bizonyul hatástalannak a konfliktusok kezelésében, a kapcsolatok előremozdításában, mint gondolnánk. Másként: ha a másik lehengerlése, a magabiztos igazságosztás helyett az empátiára és az őszinte énközlésre helyezzük a hangsúlyt, az sokkal többször bizonyul hatásosnak, mint azt feltételeznénk. A zsiráf tehát nem jobb ember, mint a sakál, de nagyobb eséllyel ér célt – már amennyiben célként a kapcsolatok fenntartását, az együttműködést, az élet gazdagítását, a nyugalmat és kiegyensúlyozottságot jelöli meg.

Márpedig valakinek az arcába kenni azt, hogy „Te gyilkos vagy!”, minden, csak nem erőszakmentesség. Az ilyen durva közlés jó eséllyel hatástalan marad; minimális az esélye, hogy valaki erre hirtelen a fejéhez kapjon, és elsápadva dadogja: „Úristen, én tényleg gyilkos vagyok!”, majd zsákruhába bújva hamut szórjon a fejére. Középkori legendákban ilyesmi előfordulhat; a való életben gyakorlatilag kizárt.

Nem 42

Douglas Adams kultuszkönyve, a Galaxis útikalauz stopposoknak egyik legemblematikusabb jelenete az, amikor sok millió év számolás után a szuperszámítógép közli „az élet, a világmindenség, meg minden” kérdésére adott végső választ: 42.

A másik dolog, amit a tanfolyamainkon sokszor hangsúlyozunk: az EMK nem 42. Azaz nem a végső válasz, a tuti megoldás mindenre és mindenek az ellenkezőjére, hanem egy modell, amely az élet bizonyos területén jól működik, más területeken meg éppenséggel teljes mértékben használhatatlan. E tekintetben ugyancsak eltér a véleményünk többekétől, akik szerint az EMK az univerzális csodaszer minden élethelyzetre.

Nem célom itt taglalni az EMK összes korlátját. Egy azonban fontos az álmom szempontjából. Amint a Szauron szájának szükségletei című írásomban már szóltam erről: erőszakmentesen (vagy akárhogy!) kommunikálni csak személyekkel lehet. Elszemélytelenedett intézményekkel, ideológiákkal soha. Magamat idézve:

Hiszem, hogy az EMK-nak van létjogosultsága, bármilyen személlyel hozzon is össze a sors. Az Adolf Hitler és Joszif Sztálin nevű személyekkel (elvileg) lehetett volna erőszakmentes kommunikációt folytatni. A hitlerizmussal és a sztálinizmussal azonban, az NSDAP-vel és az SZKP-vel, Auschwitzcal és a Gulággal: lehetetlen.

Önkényuralmi rendszerekkel, totális diktatúrákkal, a gyilkolást legitimáló ideológiákkal nem bratyizunk, nem finomkodunk, mert eleve esélytelenek vagyunk. Az ilyen rendszereknek vagy a részévé válunk („...mindenki szem a láncban...”), vagy ellenállunk. Más lehetőség nincs.

Hol kezdődik a gyilkosság?

Nem csinálok úgy, mintha értenék a kriminológiához, abban azonban biztos vagyok, hogy egyetlen gyilkosság sem a ravasz meghúzásának pillanatával kezdődik, hanem komoly előzményei vannak – akár évtizedes előzményei.

A Hogyan váljunk antiszemitává? című írásom első és második részében felvázoltam egy lehetséges pszichológiai folyamatot, amelynek során egy eredendően jóhiszemű ember belesodródik a szélsőséges gondolkodásba és viselkedésbe. Nem akarom most a hosszú cikket két mondatban összefoglalni; a gondolatmenet kulcsfogalma a kognitív disszonancia; akit bővebben érdekel, nyugodtan kattintson.

Jelen szempontunkból az a lényeg, hogy a jó szándékú emberek is képesek jó szándékú embereket rossz irányba terelni, ha ügyetlenül kommunikálnak. Az álmom, amint mondtam, jóval 1944 előtt játszódott, azaz bőven a nyilasterror időszaka előtt. Az álombeli srácok nagypofájúak voltak, agresszívak voltak – de nem voltak gyilkosok. Én az álmomban tudtam – és ébren is tudom –, hogy a gyilkossá válás lehetősége már bőven ott volt bennük. Azonban a kérdés az, hogy a konfrontálás, a „Nyilas gyilkosok, haza!” felszólítás mit csinál ezzel a folyamattal. Megállítja, gátját veti? Vagy épp katalizálja? Lehetséges,hogy a gyilkos jelző idő előtti odaítélése utóbb önteljesítő jóslatnak bizonyul?

Megjegyzés:

E gondolatmenetben a „gyilkos” szó helyébe természetesen bármi más behelyettesíthető, ami(lyen) a másik ember lehetne, és amit nem akarunk, hogy legyen.
 

A megoldás

A megoldás valószínűleg az, hogy át kéne állnom a könnyebb vacsorákra.