Sorskönyv nélkül

A Facebookon találtam az imént a mellékelt képet. Az itt olvasható receptek egyikéről sem gondolom, hogy a Nagy Végső Igazságot fedik fel. Azonban az egyik javaslatról kifejezetten azt gondolom, hogy ártalmas, káros az egészségre, vagy ahogy a címben fogalmaztam: biztos recept a boldogtalansághoz.

„Soha ne nagyd, hogy tudják, hogy fáj!” – Látszólag ez kiváló ötlet. Valójában azonban egyenes út a magányhoz, az izolációhoz.

Első intuíciónknak talán ellentmond, de pszichológiailag bizonyítottnak tekinthető, hogy a sérülékenység felvállalása és kimutatása pozitívan hat vissza az ember életére. Az átélt fájdalom őszinte – tehát nem manipulatív szándékú – kimutatása részint az erőszakmentes kommunikáció egyik evidens eszköze, részint a sorskönyvmentes énközlés egy formája, amely hosszú távon az autonómiát (a tudatosságot, a spontaneitást és az intimitást) szolgálja.

Vannak a neten terjedő életbölcsességek között igazak és/vagy hasznosak, de az igazságra/hasznosságra nem garancia sem a kép jól dizájnolt volta, sem az alatta található lájkok száma.

Szabad gondolkodni is.

Gyakran kérem a klienseimet arra, hogy majd olvassák el valamely írásomat. Ritkábban, de megesik a fordítottja is. Ha egy témáról már a sokadik kliensemnek mesélek, fölmerül bennem: tán érdemes volna írni a dologról. Ez a helyzet az elefánttal is. Azon klienseim, akikkel kognitív terápiát végzek, rendszerint nem ússzák meg, hogy el ne meséljem nekik: kiskoromban soha nem értettem, hogy tudunk elképzeli egy elefántot: hogy férhet be az elefánt (ami nagy) a fejembe (ami kicsi).

A kérdés csak látszólag banális és hatásvadász. Valójában teljesen jogos, és van rá érvényes válasz. Egy hipnózisról szóló írásomban ugyanezen kérdésemre azt feleltem: a fejemben nem az elefánt van, hanem az elefánt szimbóluma. Kognitív megközelítésben a további kérdés úgy szól: Miként hozom létre a fejemben az elefántból az elefánt szimbólumát?

A válasz egyszerű: átalakítom a valóságot.

„De hát ez nem szép dolog!” – vághatja rá valaki, aki történelemmel vagy médiaetikával foglalkozik. Szép vagy nem szép: ez van. Az ember így működik. Gyárilag. Már a régi skolasztikusok megmondták: cognitum est in cognoscente secundum modum cognoscentis, vagyis: a megismert dolog a megismerő személyben az ő (mármint a megismerő) módja szerint van jelen. Tehát az objektív valóság megismerésének módja mindenképpen szubjektív.

Escher híres lépcsőjének az a furcsa tulajdonsága, hogy bár pontosan az ellenkező irányban haladunk rajta, mint a másik ember, mégis ugyanoda jutunk. Persze ugyanezen tulajdonsággal egy sima körív is rendelkezik. No meg az ellentétes sorskönyv.

Papok és kurvák

Aki véletlenül nem látta a Bridget Jones naplója című filmet, az ifjú kereszténydemokraták népszerűsítő akcióján keresztül ahhoz is bizonyosan eljutott, hogy a számtalan tematikus jelmezes buli között létezik egy olyan is, ahol a résztvevőktől elvárják, hogy vagy papnak (esetleg apácának), vagy kurvának öltözzenek. Erről csaknem két éve írtam már, és akkor azt találtam mondani, hogy a sorskönyvvezérelt élet nem más, mint egy hatalmas papok–kurvák parti.

E cikkben vázoltam a sorskönyvvezérelt élet három lehetséges sémáját: a sorskönyvet (script), az ellensorskönyvet (counterscript) és az ellentétes sorskönyvet (antiscript). Most csak ez utóbbival foglalkozom, először is fölelevenítve a korábban írtakat.

Aki járatos Harry Potter világában, az tudja: néma varázslattal is el lehet bűvölni vagy meg lehet átkozni a másik embert. Aki járatos a tranzakcióanalízisben, az tudja, hogy ugyanez a varázsvilágon kívül is működik: a mugli szülő szavak nélkül is képes életre szóló áldást vagy átkot mondani gyermekére. Alább megnézünk néhány, a Harry Potterből ismerős átkot mugli kiszerelésben, nem utolsósorban abból a szempontból, hogy miként lehet ezeket szavak nélkül kivitelezni.

Kezdjük a varázsvilággal; lássuk, ott hogy néz ki ugyanaz az átok szavakkal, illetve nonverbálisan!

Petrificus totalus!

Az a bűbáj, amivel a sorozatban mind varázsigével kísért, mind szavak nélküli változatban találkozunk, a Harry Potter egyik legimpozánsabb varázslata: a sóbálványátok. Az első részben szegény Neville az, aki Hermione jól artikulált szavaira egész testében megmerevedik, és hanyatt esik, képtelenül bármilyen mozdulatra.

Hogy e jól artikulált szavak nem okvetlenül szükségesek a sóbálványátok kiviteléhez, azt Harry hatodév végén saját bőrén tapasztalja:

Abban a szempillantásban Harry érezte, hogy teste merev mozdulatlanságba dermed. Hanyatt nekiesett a torony mellvédjének, és ott állt, akár egy falnak támasztott szobor – nem tudott se mozdulni, se beszélni. Nem értette, hogy történhetett ez vele, hiszen a Capitulatus nem bénító bűbáj... Aztán [...] mindent megértett... Az igazgató néma varázslattal megbénította őt [...]

(Harry Potter és a Félvér Herceg)

A sóbálványátok lényege tehát az, hogy a delikvens egész teste megdermed, lebénul; az illető tehetetlenné válik, képtelenül bármilyen cselekvésre. Ezért tartom megfelelő analógiának a TA gátló parancs fogalmára, jóllehet számos lényegi különbség is van a kettő között.

A Facebook az emberi hülyeség kincsestára. Ezen belül a tranzakcióanalízis iránt érdeklődő is számos frappáns ötlettel találkozhat. Az alábbi képet például részint úgynevezett humora, részint a cukiság-faktor miatt osztják meg sokan. Én azonban olyan vagyok, mint Móricka, akinek mindenről „az” jut eszébe. Azzal a különbséggel, hogy nálam az „az” nem a szex (vagy ha mégis, azt ezen a blogon nem vallom be ;) ), hanem a sorskönyvi üzenetek.

Lehet-e vajon hatékonyabb nonverbális módszert elképzelni ahhoz, hogy két gyerek egyike megkapja a Ne légy önmagad! gátló prancsot?

Ti milyen személyiséget és életutat jósoltok a két – egyelőre mit sem sejtő – kiskölyöknek? Ne legyetek restek kommentben kifejteni!

Sok beszédnek sok az alja.

Az imént a Facebookon lőttem az alábbi képet. Ennél ékesszólóbban hosszú oldalakon keresztül sem tudnám elmagyarázni, hogy mi is az az ellentétes sorskönyv.

Mikor történik velünk először, hogy hosszú idő után elhagyunk egy helyet, hogy aztán radikálisan más közegben folytassuk életünket? Világos: a születéskor. És mi lapul első ballagási tarisznyánkban, életre szóló útravalóként? Hát persze: a nevünk.

Köztudott, hogy az úgynevezett „primitív” társadalmakban a névadás mágikus jelentőséggel bír: a gyereknek tudatosan választanak olyan nevet, amely hitük szerint kifejezi az ő belső lényegét és meghatározza jövőjét. Kevésbé köztudott, hogy a névadás ugyanezt a funkciót az úgynevezett „civilizált” világban is betölti. A döntő különbség: a tudatosság hiánya.

Nem végzet: sorskönyvi üzenet

Elkerülendő bármi félreértést, tisztázzuk az elején: milyen értelemben veheti komolyan egy felvilágosult, józan, racionális gondolkodású ember a 21. században a klasszikus mondást, miszerint „Nomen est omen”, azaz – szabad fordításban – „a név előre jelzi a sorsot”? 

– Avagy: Végül is hogyan kell hipnotizálni? –

Úgy fair, ha előre szólok: ha nem tudsz hipnotizálni, az alábbi pár tucat sorból nem fogod megtanulni. Annak a valaminek a kialakításához ugyan, amit hipnózisnak, transznak vagy módosult tudatállapotnak neveznek, mint láttuk, nem kell se természetfölötti képesség, se félelmetes akaraterő. Azt is állítottam már korábban, hogy „egy átlagosan értelmes embert egy óra (na jó: két óra) alatt meg lehet tanítani arra, hogy egy másik embert eljuttasson a hipnózis állapotába. További tíz perc (na jó: félóra), amíg megérti, hogy alanyával hogyan ne csináljon veszélyes hülyeséget.” Ettől azonban az illető még nem lesz jó hipnotizőr. Ahhoz nem kevés elméleti tudás és igen sok gyakorlás szükséges.

Mi a különbség a hipnózis és az almahámozás között?

Aki egy almát már meghámozott életében, az elmondhatja magáról, hogy tud almát hámozni (mert hámozhatóság szempontjából minden alma többé-kevésbé egyforma). Ám aki egyvalakit már sikeresen hipnotizált, még nem nevezhető hipnotizőrnek, mert az ember lényegesen komplexebb lény, mint az alma, és hipnotizálhatóság szempontjából óriási különbségek lehetnek két ember között.

Ugyanakkor – minden egyéni különbözőség ellenére – lehet tenni olyan kijelentéseket, amelyek általánosan igazak a hipnózisra. Például: Hipnózisban megváltozik a figyelem iránya és módja. Szokásos tudatállapotunk többmilliárd éves evolúció eredménye. Eleink – tán már az ősóceánban is – úgy tudtak fennmaradni a létért való küzdelemben, hogy állandóan fürkészték a környezetüket és adaptív válaszokat igyekeztek adni a beérkező ingerekre: egyrészt azt keresték, hol van a táplálék, másrészt azt, hol nincs az ellenség. Ezt tesszük mi is a hétköznapokban. A szemünk ide-oda jár a térben, ha váratlan hangot hallunk, próbálunk rájönni a forrására, a mozgásunk célra irányul – egyszóval állandó készenlétben vagyunk.

Tudatunk e megszokott állapota azonban időnként megváltozik. Hogy mást ne mondjak: alvás közben nem figyelünk a külvilágra, sokkal kevesebb inger jut el hozzánk, és azt a keveset sem elemezzük racionálisan. De nem kell ehhez alvás sem: ha belefeledkezünk egy könyvbe vagy egy filmbe, képesek vagyunk elfogadni annak belső valóságát, akkor is, ha az nyilvánvalóan ellentmond hétköznapi tapasztalatainknak. Nem jellemző, hogy megbotránkozva pattanunk fel kényelmes tévéfotelünkből:

– Repülő nyúl?! Micsoda marhaság! Ráadásul propellerként működő fülekkel?! Hiszen ez teljesen ellentmond az aerodinamika törvényeinek! Arról nem is beszélve, hogy a nyulaknak nem is kockás a fülük.

Ha egyszer már benne vagyunk egy történetben, akkor ilyen kifogásokat nem fogalmazunk meg. Mi több, ha valaki szól hozzánk, jó eséllyel nem is halljuk meg elsőre. Megváltozott a figyelmünk iránya és módja. Módosult tudatállapotba kerültünk.

A kockásfülű hipnotizőr

Hipnózisnak azt a helyzetet nevezzük, amikor egy ember a saját kockás fülei segítségével változtatja meg egy másik ember figyelmének irányát és módját. A kérdés csak az, hogy mi a kockás fül minimuma.

A dohányzás káros az egészségre.

Sigmund Freud például, aki egész életében keményen szivarozott, pokoli kínok között halt meg, szájrákban. Ha nem dohányzott volna, tán még most is élne.

Ma lenne 156 éves.

...az Integratív Pszichoterápiás Egyesület szervezésében 2012 szeptemberében.

A képzés elsősorban az integratív tranzakcióanalitikus képzési elveket követi, tiszteletben tartva a TA más iskoláinak hagyományait is, és mindezekkel a képzésben résztvevőket megismerteti.

Az integratív TA hagyománya szerint a képzés alapját a Sorskönyvi Rendszer elmélete adja, és lehetővé teszi a TA kognitív, viselkedési és dinamikus elméleti fogalmainak és gyakorlatának szintézisét és rugalmas alkalmazását a terápiás folyamatban.