Sorskönyv nélkül

Az én értelmezésemben minden pszichoterapeutának (függetlenül attól, hogy melyik irányzat követője) négy műszer biztosítja azt, hogy hatékonyan tudjon segíteni a hozzá fordulóknak. Ezek egyike a szupervízióval karbantartott önismeret. Az önismeretről már bőven volt – és lesz is – szó. Alább a szupervízióról írok röviden, és egy anekdota erejéig kitérek arra is, hogy mi nem a szupervízió. (A terapeuta másik három eszközét a saját terápiás oldalamon sorolom fel.)

Megélhetési: mivel the show blog must go on ('a blognak mennie kell').

Lopás: mivel nem saját cucc, de elhoztam, mert tetszik.

Íme, a lopott holmi:

Az autonómia és az önismeret kéz a kézben járnak.

Forrás: Autonómia blog.

Benne volt a képben, hogy az előző írásban az asztrológiára tett szkeptikus utalással többeknél kihúzom a gyufát, de úgy döntöttem, vállalom. Noha nem szeretném, hogy a blogom eltérjen az alapvető témájától, és eszem ágában sincs a jövőben világnézeti kérdésekkel megosztani az olvasóimat, pár gondolatomat megosztom az asztrológiával kapcsolatban.

Azonban e ponton jelzem, hogy mivel se kedvem, se fölös időm és energiám nincs e témával behatóbban foglalkozni, az alábbiakkal lényegében vitába szálló kommenteket jó eséllyel válasz nélkül fogom hagyni. Előre kérek mindenkit, akit ez majd érinteni fog, hogy ezt ne vegye tőlem modortalanságnak: inkább – ha már – azt tekintse gesztusnak, hogy egyáltalán érdemben foglalkozom itt egy olyan témával, ami egyébként maximálisan kívül esik az érdeklődési körömön.

Kezdjük azzal, hogy bár az emberi életnek nincs egyetlen helyes útja – de helytelenek (nem működők) azért jócskán akadnak. Hinni is mindenki azt hisz, amit akar, és egyetlen hiedelem sem tarthat számot az „Abszolút Igazság” nevű kitüntetésre – de ettől még akadnak abszolút marhaságok. Ilyennek tartom én az asztrológiát.

Sietek megjegyezni: azokat, akik az asztrológiában hisznek, abszolút nem tartom „abszolút marháknak”. Murphy egyik törvénye szerint hibás premisszákból kiindulva igenis el lehet jutni az igazsághoz (feltéve, hogy hibás logikát használunk). Az emberi történelem bizonyítékok gazdag tárháza arra nézve, hogy a legváltozatosabb tévedések talaján szilárdan megvetett lábbal miként lehet mégis közelebb kerülni az igazsághoz. Az asztrológia e szempontból se nem jobb, se nem rosszabb, mint a többi marhaság. A hívői között pontosan ugyanolyan arányban vannak okosak és hülyék, cégéres gazemberek és igazi szentek.

Ez azonban mit sem változtat az asztrológia marhaság voltán.

– Az önismeret veszélyei –

Gyorsan szeretném leszögezni: az önismeretet nem tartom veszélyesnek. Amivel kapcsolatban enyhén szólva is fenntartásaim vannak, az a látszat-önismeret.

Például az, amikor valaki kitölt egy magazinban vagy a neten egy kérdőívet, amiről azt állítják, hogy pszichológiai teszt, ezen kijön egy pontszám, a pontszámhoz kikereshető egy tízsoros jellemrajz, és emberünk azt hiszi: „Igen, ez rólam szól.”

Ennél se nem jobb, se nem rosszabb az, amikor a „személyiségünk leírásához” nem egy ál-pszichológiai ál-teszt kitöltése, hanem a horoszkópunk felállítása útján jutunk hozzá. Ebben az összefüggésben édes mindegy, hogy a horoszkóp kimerül annyiban, hogy „Milyen jegyben születtél? Á, Bika! Rögtön gondoltam”, vagy a születés percre pontos időpontja alapján készít valaki drága pénzért egy bonyolult ábrát, megtűzdelve sok számmal és fura jelekkel. A végeredmény ugyanaz: kézhez kapunk egy leírást, amiről elfogadjuk, hogy minket ábrázol.

Továbbmegyek. Függetlenül attól, hogy az asztrológiát minden valóságalapot nélkülöző áltudománynak tartom, szemben a pszichológiával, ami jobb esetben legalább igyekszik megállapításait empirikus alapokra helyezni, a valódi pszichológiai tesztek (tehát nem a képes újságok fent említett blöffjei) felvétele után kijött eredmények ugyanilyen veszélyesek lehetnek. Sőt ugyanez a helyzet a pszichiátriai diagnózisokkal is.

Mire gondolok voltaképpen? Két dologra: a túlegyszerűsítésre és az önbeteljesítésre.

Van egy mondás, amit nagyon kedvelek, bár a forrását nem ismerem: Egyszerűsíts le mindent annyira, amennyire csak lehet – de ne jobban. Márpedig az emberi psziché olyan, mint Mágenheim Julcsi és Béla bácsi közösen kialakított véleménye szerint a politika:


Vagyis bonyolult. A horoszkópok, az igazi és ál-pszichológiai tesztek, a pszichiátriai diagnózisok közös veszélye pedig nem más, mint hogy az embert – az emberi pszichét – megpróbálják leírni néhány találó szóval, pár jellegzetes motívum kiragadásával. Ezen a ponton már mindegy is, hogy e „találó szavakhoz” tudományos alapokon vagy a nettó marhaság ingoványán vezetett-e az út. Ha valaki megragad ott, hogy e szavakról azt hiszi: őt magát írják le, akkor óhatatlanul tévedésbe esik.

Ha egy pillanatra vélelmezzük is, hogy az asztrológiai állítások a valóságban megalapozottak (nem azok), az ember akkor is több, mint „Bika”. Ha valakiről tudjuk, hogy „extravertált” vagy „szangvinikus”, akkor ezzel jó pár dolgot megmagyarázhatunk a viselkedésében – és temérdek dolgot nem magyarázhatunk meg. Akinek papírja van arról, hogy ő „borderline” vagy „pánikbeteg” vagy „depressziós”, az ugyancsak megértheti életének néhány jellemző vonatkozását – ám a diagnózis árnyékban hagy egy csomó egyéb tényezőt, amelyek pontosan ugyanúgy hozzátartoznak az illető életéhez, személyiségéhez, mint a kipécézett tulajdonságok.

Hogy a saját blogom háza táján is seperjek: a fentiek érvényesek a TA-ra is. A tranzakcióanalízis sem a bölcsek köve, az igazság végső, teljes és megfellebbezhetetlen foglalata, hanem egy modell, ami sok dolgot megmagyaráz egy emberről – és sok dolgot nem magyaráz meg. Ha valaki, teszem azt, felismeri, hogy „Nekem 2-es típusú Majdnem-sorskönyvem van”, és e felismeréssel megelégedve elégedetten hátra dől, hogy „Tehát ez vagyok én; most végre értem magam!” – az ugyanúgy félrevezeti magát, mint aki a saját asztrológiai leírását olvasva nyög fel boldogan, hogy „Á, így már minden világos!”.

Röviden: Aki azt hiszi, hogy megismerte és megértette önmagát, az letért az önismeret útjáról, és lemondott arról, hogy önmagát megértse.

A túlegyszerűsítés mellett a másik probléma, mint írtam, az önbeteljesítés. Az önbeteljesítő jóslatoknak a pszichológiában tengernyi az irodalmuk. Íme, egy példa:

Rosenthal és Jacobson (1968) általános iskolai tanároknak azt mondták, hogy osztályukból néhány (véletlenszerűen kiválasztott) gyerek az év folyamán várhatóan nagyot fog javítani teljesítményén (a tanároknak nem mondták meg, hogy véletlenszerűen választották ki a gyerekeket, ehelyett egy tesztre hivatkoztak, hogy annak alapján várható a javulás.) Az iskolaév végén a gyerekek intelligenciahányadosát egy valóságos intelligenciateszttel mérték meg. Azok az eredetileg véletlenszerűen kiválasztott gyerekek, akiktől tanáraik javulást vártak, társaikhoz képest 10 ponttal nagyobb növekedést értek el az intelligenciahányadosban. Úgy tűnik, hogy a jó benyomások és a javulás elvárása a tanárok részéről valóságos javulásba fordult át, valószínűleg azért, mert a tanárok különös figyelmet szenteltek azoknak a gyerekeknek, akiktől jó teljesítményt vártak el.

Az önbeteljesítő jóslatok még ennél is fontosabbak lehetnek, ha a kérdéses jellemzőt nem lehet olyan könnyen mérni, mint az intelligenciát. Ha azt várjuk valakitől, hogy barátságtalan vagy agresszív lesz, ezeknek az elvárásoknak az érvényességéről nehéz információt szerezni. Ezek az emberek végül azután gyakran viselkednek a mi elvárásainknak megfelelően. Ez nem azért történik így, mert valóban barátságtalan vagy agresszív emberek, hanem mert mi viselkedtünk velük szemben barátságtalan és védekező módon. Hasonlóképpen, a pozitív viselkedés elvárása gyakran nyer megerősítést a későbbi tapasztalatban, egyszerűen azért, mivel saját viselkedésünk pozitív volt, erre aztán pozitívan lehetett válaszolni.

Joseph P. Forgas (Forgách József): A társas érintkezés pszichológiája,
Budapest, Gondolat, 1993, 89. o.

Értelemszerű kiegészítés a fentiekhez: az önbeteljesítő jóslat működéséhez nem szükséges két szereplő: az is bőven elég, ha én magam adom magamnak a jóslatot (például egy teszt, egy öndiagnózis, egy horoszkóp vagy bármi más révén).

A túlegyszerűsítés veszélye abban rejlik, hogy azt hihetem: teljes képet kaptam önmagamról. Az önbeteljesítés veszélye ezzel szemben az, hogy a kapott kép alapján felmenthetem magam a változás alól. „Kérem, nekem erről papírom van!”

Ha egyszer papírom van arról, hogy „depressziós vagyok”, akkor nyilván úgy fogok viselkedni, mint egy depressziós. Ha a teszt kihozta, hogy „szangvinikus vagyok”, akkor természetes, hogy kiabálok az emberekkel. Ha deklarált tény, hogy „alkoholista vagyok”, akkor ebből következik, hogy nem tudok mértéket tartani az ivásban. Ha a TA segítségével felismertem, hogy engem a „Légy tökéletes!” driver vezet – nos, akkor már értem, hogy miért törekedtem mindeddig önsorsrontó módon a tökéletességre, és a jövőben is mindenki megértheti, hogy miért csinálom ugyanezt tovább.

Ez a gondolat nyolcéves koromban kezdett először alakot ölteni bennem, noha akkor még természetesen nem tudtam szabatosan megfogalmazni.

Valamilyen délutáni óra – talán ének – volt éppen, és a kedves, jámbor, ősz hajú Mária néni próbálta az ekkorra már fáradt és meglehetősen alulmotivált gyerekeket valamilyen produktív jelenlétre bírni. A konformabb alakok (például én) természetesen dacoltunk a fáradtsággal, és jó kisfiúkként-kislányokként, karba tett kézzel ültünk és figyeltünk. Voltak azonban, akik kisebb vagy nagyobb mértékben rendetlenkedtek. Az osztály „rossz fiúja”, B. D. példának okáért hangosan és gátlástalanul dübörgött a lábával a pad alatt.

Szegény Mária néni próbálkozott kedvesen egyszer, próbálkozott jámboran kétszer, de hasztalan. Végül úgy döntött, kénytelen a megszégyenítés politikáját alkalmazni, és tréfásan így szólt:

– Gyerekek! Tudjátok, D. biztosan azért dübörög így, mert ő egy elefánt!

Hatalmas röhögés; pár másodpercig B. D. rovására mulatott az osztály. Na, most jól megadták neki! Aztán ment tovább az óra, de mit ad isten: kisvártatva újra felhangzott a dübörgés! Mária néni – most már csöppet sem kedvesen és jámboran, és mellőzve minden tréfás hangütést – szigorúan rászólt B. D.-re, hogy azonnal hagyja ezt abba. Mire B. D. nagyra nyílt, ártatlan szemekkel:

– De nekem szabad ezt! Én elefánt vagyok!

Hiába, mint köztudott: az elefántok nem felejtenek.

Erősen valószínűnek látom, hogy 2010-ben terjedelmesebb írás elkövetésére már nem lesz időm. Amíg újra jelentkezem, addig a krónikus Sorskönyv nélkül-függőkkel – mintegy köszönetképpen – két dolgot szeretnék megosztani.

...akikre akarsz.

Ami engem illet, én nagyon utálom, ha bárki is érzelgősen akarja terelni a gondolataimat, hogy kire is kéne gondolnom (lehetőleg spontán módon) szeretettel. Megesik, hogy egy-egy érzékenyebb pillanatomban eszembe jutnak olyanok, akikről feltételezem, hogy másnak nemigen jutnak eszébe. De ebből nem következik az, hogy a saját fel-felbukó érzelmeimet és gondolataimat rá kéne erőltetnem másokra.

Terheltek az ünnepeink. Sokunkat olyan hagyományok tartanak fogva, amelyekkel régóta nem tudunk mit kezdeni, ellenben híján vagyunk olyan új rítusoknak, amelyek valódi bensőnkből fakadnak: amelyet mi magunk küzdöttünk át életünk, személyiségünk és kapcsolataink szűrőjén.

Autonóm (értsd: tudatos, spontán és intim) ünnepet kívánok mindenkinek!
 

Lassan vége az adventnek: a karácsony előtti utolsó vásárlási, valamint idegrohamok idejét éljük. De hogy jön az advent, ez a tipikusan vallási téma a sorskönyvhöz, azaz a tranzakcióanalízishez?

Elöljáróban szeretnék tisztázni valamit. Valamit, amit C. G. Jung is többször volt kénytelen tisztázni. Analitikus pszichológiai írásaiban ugyanis gyakran boncolgatott olyan témákat, mint Isten és Krisztus archetípusa, vagy hogy a Szentháromság valójában sérült kvaternitás, amely mint tökéletes négyesség akkor állt helyre, amikor 1950-ben XII. Pius pápa hittételként mondta ki Szűz Mária mennybevételét. Jungot sokan támadták, hogy olyasmibe üti az orrát, amihez semmi köze: pszichiáterként legyen szíves békén hagyni a vallást, főleg dogmatikai kérdésekben ne mondjon hülyeségeket. Holott Jung – szándéka szerint legalábbis – soha nem akart állást foglalni az általa tárgyalt vallásos szimbólumok valós tartalmáról. Ő ezekre mindig mint a pszichében jelen lévő valóságokra gondolt; Isten archetípusának semmi köze ahhoz, hogy Isten van-e, vagy nincs.

Ezt szeretném én is leszögezni. Noha van véleményem számos vallási kérdésről, s noha e véleményemből nemigen csinálok titkot, amikor pszichológiai kontextusban említek vallásos fogalmakat és jelenségeket, akkor – szándékom szerint legalábbis – mindig megmaradok a pszichológiai vonatkozásnál, és soha nem megyek át a vallás vagy valláskritika területére. Ez igaz a jelen írásra is, amelyben arra igyekszem rámutatni, hogy az advent mint jelenség értelmezhető a sorskönyvelemzés eszközeivel.

Ezen értelmezéshez azonban meg kell ismerkednünk a sorskönyvi folyamat fogalmával.

Emlékeztek még a TABU című játékra? Ment a tévében, és lehetett kapni társasjátékformában is, ezzel az alcímmel: A tiltott szavak játéka. E játék koncepciója – a megfelelő módosításokat figyelembe véve – nagyon fontos mind az önismereti munkában, mind az erőszakmentes kommunikációban (EMK).

Az eredeti játék lényege: minél rövidebb idő alatt ki kell találtatnunk csapattársainkkal az egymás után felhúzott kártyákon szereplő szavakat (pl. kutya), és ennek érdekében bármit mondhatunk, kivéve magát a feladványszót, illetve az ugyancsak a kártyán felsorolt öt darab tabuszót (vagy összetett szó esetén annak akármelyik tagját). Az ellenfeleink mögöttünk állnak, ők is nézik a kártyát, és ha véletlenül kiejtünk valamit, ami tabu, akkor ezt egy duda megnyomásával azonnal jelzik, és a csapatunk pontot veszít.

A tabuszavakat úgy állították össze, hogy a kézenfekvő definíciókat és az elsődlegesen kínálkozó asszociációkat minél inkább kizárják. A kutya kitalálását például ilyen tabuszavakkal lehet megnehezíteni: eb, macska, póráz, ugat, házőrző. Természetesen ez nem teszi lehetetlenné a feladatot, csupán gondolkodásra, reflexióra szorít.

A pszichológiai TABU lényege, hogy bizonyos szavakat, kifejezéseket kiiktatunk a beszédünkből, és gondolatainkat, érzéseinket más módon fejezzük ki. Ha pedig azon kapjuk magunkat, hogy nem sikerült, gondolatban rádudálunk önmagunkra. A dolog nem öncélú. A tabuszavak ugyanis különös tulajdonsággal bírnak: rendszeres használatukkal elidegenítjük magunkat mind önmagunktól, mind a környezetünktől. Amennyiben azonban tudatos munkával, odafigyeléssel sikerül száműzni e szavakat és szófordulatokat a szókincsünkből (természetesen nem szolgai módon, hanem adott kontextusban), akkor az „Önismeret” és az „Emberi kapcsolatok” című játékokban magas pontszámra van kilátásunk.

Melyek is hát a pszichológiai tabuszavak?

Megjelent Lapis Lazuli írása az EMK-ról a Bezzeganya oldalon:

Zsiráftánciskola sakáloknak, avagy érdemes-e empatikusnak lenni?

Szeretettel ajánlom minden érdeklődőnek!

Marshall B. Rosenbergtől származik az alábbi két – általam többször és több helyen idézett – EMK-aforizma:

1. A sakál csak egy magát rosszul kifejező zsiráf.

2. A zsiráf minden megnyilvánulásból két dolog valamelyikét hallja ki: vagy azt, hogy „Kérem”, vagy azt, hogy „Köszönöm”.

Ennek fényében, mintegy kísérletképpen nyújtok itt át egy kupac, részben fiktív, egyértelműen sakálnyelven fogalmazott mondatot, valamint azok egy lehetséges (és nyilván nem biztos) zsiráfnyelvű fordítását.

A fordítások az egyes sakálmondatok alatt, fehérrel találhatók; az egérrel kijelölve válnak olvashatóvá. Azért választottam ezt a formát, mert az általam kínált fordítási javaslatok megtekintése előtt esetleg érdemes időt szánni az önálló munkára is.

Nem szükséges, hogy bárki is egyetértsen az általam javasolt fordításokkal: amint írtam, ezek csak lehetséges olvasatai a fenti – eleve kontextusból kiragadott – mondatoknak. De ha akármelyik mondatnál (vagy a fordításánál) is azt tapasztalod, hogy kifejezett indulatot élsz meg, miközben olvasod (nekem pl. a fenti példákból a versekre vonatkozó mondat fordításának megszülése volt a legnehezebb), akkor hasznos lehet a saját önismereted szempontjából, ha elgondolkodsz: vajon mi az az érzékeny pontod, amit a téma vagy a megfogalmazás eltalált benned.