Sorskönyv nélkül

– Változatlan utánnyomás –

Kérdésemre a túlnyomó többség azt válaszolta: szívesen vennék, ha időnként újraközölném egy-egy régebbi (alkalmasint feledésbe merült) írásomat. Azoktól, akik ez kifejezett nemtetszéssel fogadják, szíves elnézésüket kérem. Nem áll szándékomban túlzásba vinni az újrahasznosítást, és ígérem, hogy ilyen esetekben a poszt elején, miként most is, mindig szerepelni fog az erre utaló egyértelmű jelzés.

Amennyiben az EMK-ban nem magát a kommunikációt, hanem a struktúrát nézzük, akkor fontos látnunk, hogy az EMK négy lépése (megfigyelés, érzés, szükséglet, kérés) nem egyenrangú, hanem mindenek középpontjában a szükséglet áll. Ez tisztán elméleti megközelítés. Amennyiben azonban visszatérünk a gyakorlathoz, akkor azt találjuk, hogy – bár más-más okból – mind a négy elem egyformán fontos. Egyiket sem lehet enyhe szórakozottságból lefelejteni.

– Hogyan lehet megismerni a kezdő tűzoltót?
– Elég könnyen.

Ez a vicc jutott eszembe, amikor a témáról gondolkodtam; a háromlábú zsiráfot nyilván arról lehet felismerni, hogy felborul szegény.

...akkor mindössze annyit kell tenned, hogy elvársz tőle néhány olyan dolgot, amelyekről sokan úgy gondolják, hogy hozzátartoznak egy terapeuta feladatköréhez, holott erről szó sincs. Másként megfogalmazva: amennyiben nem akarsz csalódni a terapeutádban (és egyáltalán a terápiában), akkor jobban jársz, ha nem vársz el tőle bizonyos dolgokat. Például ne várd el tőle azt...

 

...hogy megmondja, mi bajod

Bemelegítésként egy klasszikus vicc:

Az állatorvos megbetegszik, és felkeresi a saját háziorvosát. Az megkérdezi:
– Tessék, mi panasza? – Mire az állatorvos:
– Ja, így nem kunszt!

A pszichoterapeuta természetszerűleg nem állatorvos. Ha nem mondod el neki, mi a bajod, akkor magától nem fog rájönni. Nem kizárt, hogy az intuíciója súg majd neki valamit, de ez mindig kétesélyes: vagy stimmel, vagy nem. Jobb esetben a terapeutád ezzel tisztában is van, és egyáltalán nem veszi készpénznek a saját belső megérzéseit. (Ha azt látod a terapeutádon, hogy tökéletesen magabiztos a rád vonatkozó megérzéseit illetően, akkor minél előbb menekülj el előle, mert nagyon valószínű, hogy valójában csak a saját elfojtott hülyeségeit vetíti ki rád.)

Alább egy friss sajátélményt osztok meg, elsősorban a tranzakcióanalízis szempontjai szerint elemezve a történetet.
 

A sztori

A héten abszolváltuk évi rendes nyaralásunk télre eső részét: ilyenkor a szokott program, hogy elmegyünk 3-4 napra valami wellness-szállodába, és napestig áztatjuk magunkat a gyógyvízben, illetve puhára főzetjük magunkat a szaunában. A „3-4 nap” jelen esetben nagyon találó leírás, ugyanis az általunk választott csomag neve ez volt: 3=4 akciós csomagajánlat; ami értelemszerűen azt jelenti, hogy három éjszaka áráért négy éjszakát lehet maradni. A csomag tartalmazta a fürdő és a szauna korlátlan használatát, a fürdőköpeny-használatot – valamint fejenként két masszázst. Az egyik egy negyedórás arc–nyirokmasszázs, a másik pedig a címben írt mézes masszázs. Amikor megérkeztünk a szállodába, a szobakulccsal együtt megkaptuk a masszázsra történő beosztásunkat igazoló papírt; az arc–nyirokmasszázs kedden, a mézes masszázs szerdán volt esedékes.

Függetlenül attól, hogy erdei körökben mi a nézet, a méz jó, a méz finom, a mézet szeretem. A masszázst is szeretem. A „mézes masszázs” szintagma által jelölt történés nyilvánvalóan földöntúli élvezetet jelent, aminek puszta elképzelésére is szinte kéjes bizsergés járt át.

Aztán lőn szerda 15 óra. A kezelőszoba pultján megláttam a kis tálkát, benne valami aranyló anyaggal. Kérdésemre a masszőr hölgy megerősített, hogy igen, ez bizony a méz, méghozzá egészen közönséges virágméz. Majd hasra feküdtem a masszázsasztalon, és vártam a hátam kényeztetését.

Ha valaki nekünk szögezi a fenti kérdést, válaszként elvileg végtelen számú mondatból válogathatunk. Azonban úgy gondolom, hogy erre a kérdésre egyetlen olyan válasz létezik, amely amellett, hogy tartalmilag helytálló, igazán ütősnek mondható. Alább e választ próbáljuk megkeresni. Előbb azonban jöjjön egy kis zene.
 

What’s The Name Of The Game?

Merthogy közvélemény-kutatás. (Bocs.)

Arról van szó, hogy amind enit előállt egy meglepő ötlettel egy régebbi poszthoz írt kommentjében. A következőt írta:

Most, hogy már többen vagyunk, újra bedobhatnád a régebbi postokat, pl. ezt se kommentelte senki.

Én azt válaszoltam: furcsának tűnik az ötlet, hogy kopipészteljem be új posztként a régi posztokat; nemigen láttam még ilyet máshol. Elvégre archívum van, címkék vannak, kattintani lehet rájuk: ha valakit valami nagyon érdekel, akkor megtalálhatja, ha akarja, és minek redundanciákkal sokkolni az olvasókat. Ugyanakkor van az éremnek néhány másik oldala is. (Ez egy furcsán sokoldalú érem.)

Másrészt meg pontosan tudom (a saját netezési szokásaimból), hogy ha elkezdek olvasni egy valaha indult blogot, akkor még ha tetszik is, a legritkább esetben szánok energiát arra, hogy nekiálljak komolyabban kutakodni a régiségek között. Ebben az összefüggésben régiség mindaz, ami nem a legutóbbi poszt, vagy legalábbis nincs kint a nyitólapon. Ellenben ha direkt módon a képembe tolnak valamilyen írást, akkor annak függvényében olvasom el vagy hagyom figyelmen kívül, hogy érdekel-e, és nem azzal foglalkozom, hogy újrahasznosított anyaggal van-e dolgom.

Harmadrészt még a saját írásaimmal kapcsolatban is előfordul pár hónap után, hogy rácsodálkozom: „Jééé, én ilyet írtam?!” Ebből persze levonhatnám azt az egyszerű következtetést is, hogy romlik a memóriám. De azt is, hogy alkalmasint mással is megeshet, hogy kap valami újat egy általa pár hónapja olvasott szövegből.

Negyedrészt, bár mind az önismeret, mind a TA, mind az EMK témája kimeríthetetlen (a pszichoterápiáról, a hipnózisról és úgy általában a pszichológiáról nem is szólva), a kimerítésre tett erőfeszítések – azaz egy-egy újabb írás előállítása – időigényesek. És kétségtelen, hogy gyorsabb és egyszerűbb (nektek) egy már olvasott cikket nem újraolvasni, mint (nekem) egy még meg nem írt cikket megírni.

Úgyhogy arra gondoltam, akár meg is tehetném, hogy időről időre előrángatok egyet-egyet a régebbi (általam viszonylag fontosnak gondolt) írások közül, és a megfelelő figyelmeztető címkével ellátva újra kiposztolom. Ti pedig, ha nem olvastátok, elolvashatjátok, ha pedig olvastátok, akkor tetszés szerint újraolvashatjátok, vagy figyelmen kívül hagyhatjátok, várva a következő, ténylegesen új írást.

Erről az ötletről szeretném megtudni a véleményeteket.

 

Köszönöm a segítséget! 

Mit a teendő, ha a szobába lépvén, a sarokban megpillantunk egy jól megtermett tigrist, amint a száját nyalogatja? Ilyen esetben a normális ember egyetlen egészséges reakciója az, hogy megijed.

Az ijedtség felbecsülhetetlenül értékes képességünk, ami nem véletlenül maradt fenn az evolúció forgatagában. Az ijedtség ösztönözte őseinket, hogy nyakukba szedjék a lábukat, ha egy tigris (vagy valamely kollégája) őket nézte ki vacsorára a dzsungelben vagy a szavannán; e nélkül én ma nem írhatnám ezt a blogot, te pedig nem olvashatnád. A tigrissel persze meg lehet küzdeni, de ehhez a beugró az, hogy első körben életben maradjunk. A tigristől való félelem tehát nagyon is helyénvaló dolog. Ezt fontos tisztázni ahhoz, hogy az alábbiakat kellő súllyal tudjuk kezelni.

Engedjük most el a fenti problémát, és tegyük fel a következő kérdést: Mit tegyünk akkor, ha a szobába lépvén azt látjuk, hogy egy barátunk ijedten mutogat a sarok felé, miközben rémülten ezt tátogja: „Tigris!” A helyzet leírását egészítsük ki a következő információval: az egész szobában nemhogy egy igazi, nagy tigris, de még egy egészen pici cirmos cicát ábrázoló képeslap sincs. Barátunk egy nyilvánvalóan üres sarok felé mutogat. Mi a teendő ilyenkor?

Egy kommentben kzsofi linkelte be az alábbi képet, a következő megjegyzéssel:

„Lehet, hogy a kutya fejét majd átphotoshoppolom sakállá, úgy még jobb lenne! Ez is egy módja a zsiráffá válásnak? Nem tűnik nehéznek...:)”

– Nagyon könnyű megtanulni zsiráful beszélni, de nagyon nehéz elfelejteni sakálul gondolkodni.

A másik: A képen jól látszik a póráz. A zsiráfjelmez önmagában még nem tesz szabaddá.

Mészáros István a Hipnózis című alapművének A hipnózislaboratórium berendezése című fejezetében ezt írja:

Hipnoterápia vagy hipnózissal kapcsolatos kísérletek céljára lényegében véve bármilyen nyugodt helyiség megfelel. Célszerű a lehetőségekhez mérten zajmentes körülményeket teremteni. (...)
 
Hipnoterápia céljára kényelmes fekvő- vagy fejtámlás ülőhellyel ellátott, félhomályos, lehetőleg zajszegény helyiség bárhol kialakítható. A körülmények a hipnózisnál másodlagos szerepet játszanak. Az első és legfontosabb, hogy a hipnotizőr jól ismerje a módszer legapróbb részleteit, minél több indukciós metódust ismerjen, hogy az adott esetben a leginkább alkalmasat tudja közülük kiválasztani. L. Chertok, az ismert francia hipnotizőr pl. a hipnózisindukció szövegébe beépítette azt a zajt, amit a szomszédos gépkocsilemezlakatos-műhely okozott. A környező igen erős zaj ilyen körülmények között nem gátolta a hipnózist (szóbeli közlés).

(Mészáros István: Hipnózis, 2. kiadás,
Budapest, Medicina, 1984., 117. o.)
A könyvnek e soraira hosszú ideig úgy tekintettem, mintha egy varázsló műhelytitkaiba nyernék bepillantást. Lakatosműhely zaja és hipnózis?! Elhittem, de nemigen tudtam elképzelni. Aztán amikor komolyabban elkezdtem foglalkozni a témával, egy a hipnózisról tartott műhelybeszélgetés kapcsán mondta egy gyakorló terapeuta, hogy ő bizony nem szereti a kényelmes fotelokat. Ellenkezőleg! Szíve szerint ő úgy végezné a hipnózist, hogy az alany egy minél kényelmetlenebb széken ül. Nem gonoszságból, hanem azért, hogy ne a külső kényelem domináljon a helyzetben, hanem az illető szinte „kénytelen legyen” elindulni a maga belső valósága felé.

A hisztériakeltés lassan háttérbe szorítja magát a tragédiát; az embereket egyre inkább az foglalkoztatja: késeltek-e cigányok a West Balkánban, vagy sem. A kommentárokban rengeteg szempont megjelenik, kivéve egyet: a tanúvallomások pszichológiai megbízhatóságának kérdése.

A kérdés roppant összetett. D. O. Hebb A pszichológia alapkérdései című könyvében (4. kiad., Gondolat–Trivium, Budapest, 1984.) három olyan tényezőt említ, amelyek befolyásolják a tanúvallomások megbízhatóságát. Alább ezeket vesszük végig, megfejelve negyedikként a Nagy Kosárlabda Teszttel.

– Szövegelemzés –

A jelen írás címe ez is lehetne: Egy mondat a zsiráfságról. Alább ugyanis egyetlen mondatot járok körül, amiről úgy vélem, gyönyörű példa az EMK (erőszakmentes kommunikáció) hétköznapi megjelenésére. Ez a bizonyos mondat J. K. Rowling Harry Potter-sorozatában szerepel, azon belül is a 6. kötet 5. fejezetében, és Hermione Granger szájából hangzik el Harry felé – nekem pedig az egyik kedvenc jelenetem a sorozatból.

Kezdjük azzal, hogy Hermione, akit az első kötetben okoska stréberként ismerünk meg, korántsem az érzelgősség és az ügyifogyi lúzerség megtestesítője. Ezt azért fontos leszögezni, mert az EMK-val kapcsolatban ez az egyik tipikus félreértés, hogy a zsiráfot rendre összekeverik egy másik állattal: a (bal)fácánnal. Holott a zsiráf éppen hogy nem lúzer. Nagyon is tisztában van azzal, hogy mit akar, és elszántabban tudja képviselni saját érdekeit, mint sok sakál. Hermionét ismerjük erről az oldaláról: ha valamit a fejébe vesz, akkor azt tűzön-vízen át keresztülviszi.

A következő félreértés, hogy a zsiráfság (avagy a sakálság) személyiségjegy. E téves felfogás szerint vannak „zsiráfok”, akik „jók” és erőszakmentesek, és vannak „sakálok”, akik „rosszak” és erőszakosak. Mi sem áll távolabb az igazságtól. A zsiráfság és sakálság nem tulajdonság, hanem az egyes szituációkban megjelenő attitűd. Az attitűd a szociálpszichológia egyik kulcsfogalma, amit magyarra leginkább a „beállítódás” szóval lehetne lefordítani, de ez nem adja vissza az eredeti fogalom jelentésgazdagságát. Az attitűdnek három összetevőjét szokták megnevezni, ezek a következők: megismerés, érzés és viselkedés. (Ez a trió kísértetiesen emlékeztet a TA énállapot fogalmának definíciójára). A másik személy iránti attitűdöm tehát azt írja le, hogy hogyan látom a másikat, hogy hogyan érzek iránta, illetve miként viselkedem vele.

Az EMK-ban az attitűd absztrakt fogalma helyett a „sakálfül” és „zsiráffül” metaforákat használjuk, nem háttérbe szorítva azon lényeges szempontot, hogy e „fülek” helyzetről helyzetre csereberélhetők. Tehát az emberi kommunikáció nagycirkuszában nem sakálok és zsiráfok állnak egymással szemben, hanem emberek, akik hol sakálfülekkel, hol zsiráffülekkel a fejükön fordulnak a másik felé.

Ha alább tehát kiemeljük Hermione egy zsiráfmondatát, akkor ezzel még véletlenül sem azt állítjuk, hogy „Hermione jó zsiráf”. Ilyen egyrészt, mint láttuk, fogalmilag nem létezik, másrészt Hermione viselkedéséből nem nehéz példát találni arra, amikor épp sakálfülekkel támad neki valakinek.