Sorskönyv nélkül

– Veszélyes-e a pszichoterápia? –

Miután egy példabeszédben elmeséltem, hogy Béla anyagi helyzete milyen idilli módon került egyenesbe (azaz feloldva az allegóriát: hogy miként történik pozitív változás egy terápia során), kaptam egy értő, izgalmas kérdést. Ezt mindjárt idézem, előtte azonban vessünk még egy szempillantást a történetre!

Béla története arra mutat rá képletesen, hogy az ember pszichés problémáira a megoldások mindig odabent vannak, magában az emberben. Arra, hogy a tudattalan páratlanul gazdag kincsek tárháza, ahonnan az egyén minden további nélkül meríthet bármikor – már ha képes hozzáférni. Ezek a kincsek – erőforrások – nem mások, mint az egyén korábbi sikereinek elfelejtett emlékei.

De hát milyen sikere lehet valakinek, aki egy két lábon járó csődtömeg? – kérdezheti valaki. És valóban: ha egy depressziós emberre nézünk, aki az első beszélgetésben úgy írja le életét, hogy az semmi más, mint veszteségek sorozata, szinte lehetetlen elképzelni, hogy ott a mélyben mozgósítható erőforrások legyenek.

– Te tudsz hipnotizálni?!

Ez a tiszteletteljes rettegéssel árnyalt döbbenet hangján föltett kérdés visszatérő eleme a régi ismerősökkel való találkozások során zajló beszélgetéseimnek, amikor szóba kerülnek a pszichoterápiával kapcsolatos tanulmányaim, valamint saját terápiás tevékenységem.

Erre a kérdésre többnyire zavarba jövök, és szívem szerint így válaszolnék:

– Igen, na és?

Holott csupán annyit kellene tennem, hogy lélekben visszalépek arra az ismereti szintre, amelyen úgy tizenkét éves koromban álltam a hipnózissal kapcsolatban. Akkoriban én is úgy voltam, hogy ha találkoztam volna valakivel, akinek egy elejtett megjegyzéséből megtudom, hogy az illető foglalkozik hipnózissal, ugyanilyen tágra nyílt szemekkel kérdeztem volna vissza: – Te tudsz hipnotizálni? Tényleg?!

Hogy ma nem így reagálok, annak az oka nem az, hogy az eltelt időben hosszú évek munkájával én is kiképződtem csodaguruvá, és ezért én is tudok hipnotizálni. Hanem az, hogy jó ideje tudom: ahhoz, hogy valaki képes legyen hipnotizálni, nem kell csodagurunak lennie. És még csak nem is kell hosszú évekig tanulnia a dolgot.

A papok–kurvák party olyan jelmezes buli, ahol a résztvevőktől elvárják, hogy vagy papnak (esetleg apácának), vagy kurvának öltözzenek. A műfajt Bridget Jones tette ismertté, legalábbis Magyarországon, népszerűsítését pedig az ifjú kereszténydemokraták vállalták magukra négy évvel ezelőtt. Hogy kapcsolódik mindez a blog témájához? Nagyon egyszerűen. Úgy, hogy a sorskönyvvezérelt (tehát nem autonóm) élet nem más, mint egy hatalmas papok–kurvák party. Máris elmondom, hogy értem ezt.

Az előző írásom utolsóelőtti gondolata a következő volt:

Ha az ember sorskönyvvezérelt életet él, alapvetően háromféle sémát követhet. Ezek a következők: sorskönyv, ellensorskönyv és ellentétes sorskönyv. Ezekről a későbbiekben lesz szó. Ez a „későbbiekben” most van.

Bár sorskönyvünket nem a szüleink diktálták, hanem mi magunk írtuk, annak definíciójában mégis szerepel az a kitétel, hogy „szülők által megerősített”. A gyermek a fogantatása pillanatától verbális és nem verbális üzenetek sokaságát kapja szüleitől, s ezek nagy mértékben befolyásolják, hogy milyen sorskönyvet ír magának. Ezek az üzenetek – mint tranzakciós ingerek – a szülők különböző énállapotaiból származnak és a gyermek különböző énállapotát veszik célba. Ezen üzeneteket foglalja össze a sorskönyvi mátrix névre hallgató ábra.



 

Az egyik legfontosabb sorskönyvi üzenet a szülő Gyermekijéből kiinduló és a gyerek Gyermekijét célzó gátló parancs. Erről korábban már esett szó.

Ugyanebben a korai szakaszban, ugyancsak nem verbális módon, szintén a szülő Gyermekijéből indulnak és a gyerek Gyermekijébe érkeznek az engedélyek. Ezek pozitív, felszabadító üzenetek, pl. Szabad létezned. Lehetsz önmagad. Megélheted az érzelmeidet. A gátló parancsok és az engedélyek, valamint az ezekkel kapcsolatos gyermeki döntések képezik a sorskönyv gerincét.

Megelőzendő, hogy az alábbi vicc elolvasása után abbahagyd az olvasást, előre jelzem: jelen írás témája – megint csak – nem más, mint a tranzakcióanalízis (TA).

– Hogyan maszturbál a robot?
– Kiveri a biztosítékot.

Ezt a viccet vagy ismerted már, vagy nem, és ettől függetlenül most, hogy el- vagy újraolvastad, vagy röhögtél rajta egy jót, vagy nem. Ugyancsak ettől független, hogy magának a viccnek az e fórumon való közzétételéről mit gondolsz. Lehet, hogy helyénvalónak tartod, lehet, hogy nem. Ha igen, azzal a továbbiakban nem foglalkozunk. Ha nem, akkor két eset lehetséges: a helytelenítésed vagy érzelemmentes, vagy érzelemmel kísért. Az érzelemmentes helytelenítés olyan, mint bármilyen más ellenvélemény: „Szerintem ez a váza jobban mutatna a kisasztalon”, vagy „Ami engem illet, én biztos, hogy nem vennék fel zöld pöttyös nyakkendőt.” Jelen esetre aktualizálva: „Ez a vicc nem találkozik az én ízlésemmel”, avagy „Függetlenül az ízlésemtől, nem tartom célravezetőnek egy ilyen jellegű viccnek a jelen blogban történő publikálását.”

Alább egyetlen variáció érdekel csak minket: az érzelemmel kísért helytelenítés. Az az eset, ami miatt a fenti viccet választottam bevezetőül: amikor valami „kiveri a biztosítékot” nálunk. Mit is jelent ez konkrétan?

Fogalmam nincs, honnan származik, de hátha akad olyan, aki nem ismeri.
 

Ült a bölcs öreg a Város kapujában, úgy esett, hogy ő volt a Város őre. Amint ott üldögél, látja ám, hogy közeledik egy vándor az úton. Oda is ér, illendően meg is szólítja:
   – Adjon isten, öregapám!
   – Fogadj isten, fiam – feleli az öreg. – Mi járatban errefelé?
   – Én bizony szeretnék letelepedni ebben a városban. De mondd csak, öregapám, miféle emberek laknak itt? Jók-e vagy rosszak?
   Az öreg visszakérdez:
   – Hát ahonnan jöttél, ott milyen emberek élnek?
   – Ó – mondja a vándor –, én egy igen barátságos vidékről jövök. Az emberek ott kedvesek és barátságosak, mindenki tiszteli a másikat, és ha történnek is összezörrenések, többnyire jóindulatúan sikerül elsimítani.
   – Szerencséd van, fiam – feleli az öreg. – Jó helyre jöttél. Ebben a városban ugyanilyen embereket fogsz találni.

Korábban már írtam, hogy az egészségre/betegségre számos különféle definíció létezik. Abban az írásban a TA autonómia-fogalmát említettem. Most egy másik megközelítést ajánlok. Ez nem egy pszichológiai iskola szabatos definíciója, inkább egy könnyen elvégezhető gyorsteszt. Arra nézve, hogy „alapvetően rendben” vagyunk-e, vagy sem. Persze ettől még áll mögötte elméleti alapvetés, méghozzá nem más, mint Fritz Perls ún. Gestalt-terápiája. A Gestaltról terveim szerint máskor majd írok bővebben, most csak a „teszt” álljon itt.

Sietek leszögezni, hogy e „tesztet” nem Perls találta ki, és a pszichológia kritériumrendszere szerint egyáltalán nem tekinthető tesztnek, hiszen nincs standardizálva, nem mérte be senki sem az érvényességét (validitás), sem a megbízhatóságát (reliabilitás). Ennek ellenére az egyén önismerete számára hasznos állapotfelmérő eszköznek gondolom.

Elöljáróban még annyit, hogy a címben írt kérdés nyilvánvalóan egy közhelyes kérdés (miszerint „Miért vagyunk a világon?”) parafrázisa, amely kérdésre számos válasz létezhet, kezdve a katolikus katekizmus válaszától („Azért, hogy Istent megismerjük, őt szeressük, parancsait teljesítve neki hűségben szolgáljunk, és így eljussunk az örök életre.”) egészen Ábel jól ismert válaszáig („Azért, hogy valahol otthon legyünk benne.”). Erősen valószínűsíthető, hogy az e kérdésre adott (a fenti és az azokhoz hasonló) kategorikus válaszok egyszerűen kizárják egymást. Amennyiben a világban való létünknek van egy bizonyos célja, akkor ez nyilván valami, nem pedig valami más.

Életünk folyamán olykor egészségesek vagyunk, máskor betegek. Ez utóbbi állapotunkat könnyebben észrevesszük, mint az előbbit, mégpedig azért, mert van mit észrevenni rajta. Ugyanúgy, mint a vécépapírnál: az a tény, hogy elfogyott, mindig feltűnik. Ha van elég, az ritkán. És hogy mennyi is az „elég”, azon is csak akkor kezdünk tűnődni, amikor nem biztos, hogy elég lesz.

Az egészséget a teoretikusok és klinikusok számos módon próbálták definiálni. Freud klasszikus meghatározása szerint egészséges ember az, aki „tud dolgozni és szeretni”. Mások a listát kibővítik olyasmikkel, mint a játékra való képesség, a humorérzék vagy az egységes világnézet. A tranzakcióanalízis (TA) nem betegségről és egészségről beszél, hanem sorskönyv-vezérelt életről és autonómiáról. Utóbbi azt jelenti, hogy 

A regressziós hipnózis felkapott témának számít. Van, aki „pártolja”, van, aki „ellenzi” – de mindkét táborra jellemző, hogy tisztázatlan fogalmakat használnak: e két szóból csupán a regresszió és a hipnózis fogalma az, ami pontosabb meghatározásra szorul ahhoz, hogy értelmes kijelentéseket lehessen tenni róla.


Mi van erről a témáról a köztudatban?

Röviden a következő: a hipnotizőr képes visszavinni az alanyt korábbi emlékeihez, és gyakran előfordul, hogy amint mennek vissza az időben, a mély hipnózisban lévő alany egyszer csak elkezd beszámolni arról, hogy ő valaki más: adott esetben több évszázaddal korábbi helyzetben van, más a neme, a nemzetisége, a társadalmi helyzete stb. Bámulatosan pontos leírást mond olyan helyekről és körülményekről, amelyeket „ébren” nem ismerhet. A „pártoló tábor” azt mondja: ez a jelenség kétségbevonhatatlan érv a reinkarnáció mellett. És hogy nagyon hasznos dolog ilyen „utazásokat” tenni, mert az ember, előző életeinek feltárásával, jobban megismerheti saját magát, saját jelen helyzetét, tanulhat belőle, s ezáltal jobb, teljesebb életet élhet. Az „ellentábor” (többnyire fundamentalista keresztény elkötelezettséggel) viszont azt mondja, hogy mivel nem létezik lélekvándorlás, vagy maga az ezt állítólagosan alátámasztó jelenség sem létezik, vagy ha létezik, akkor annál rosszabb: gonosz szellemi erők (démonok) csapják be ilyenkor mind az alanyt, mind a hipnotizőrt. Első esetben azért nem szabad ilyen kísérletekben részt venni, mert csalás (és időrablás) az egész, ami csak összezavarja az ember lelkivilágát. A második magyarázat szerint a „regressziós hipnózis” kifejezetten veszélyes üzem: a sátán ezen az úton végső eltévelyedésbe vezetheti az embert, hogy megszerezze magának, és örök kárhozatba taszítsa.


És mik a tények?

Vagy eggyel szerényebben: mi az én véleményem erről a témáról? – Úgy gondolom, a két megfogalmazás erősen korrelál egymással: a véleményem ugyanis olyan személyek tanításán alapul, akik meglehetős otthonossággal mozognak a hipnózis témájában: Bányai Éva hatalmas tárgyi tudással rendelkező kísérleti pszichológus, a Magyar Hipnózis Egyesület egyik alapítója és örökös tiszteletbeli elnöke (aki tudtommal nem hisz a reinkarnációban); Daubner Béla óriási, több évtizedes rutinnal rendelkező terapeuta, az Integratív Pszichoterápiás Egyesület egyik alapítója és elnöke (akiről közismert, hogy hisz a reinkarnációban). Amit a témáról tudok, azt (olvasmányaimat leszámítva) tőlük tudom – és ebben a kérdésben történetesen mindketten ugyanazt mondják, legalábbis lényegében.

Ha egy ember zsiráffal álmodik, akkor két eset lehetséges. Alább mind a kettőre kitérek, de ehhez szükséges némi előzetes megfontolás.

Először is azzal kell tisztában lenni, hogy az álom az emberi lét egyik természetes (tehát az evolúció során kialakult) megnyilvánulása, vagyis épp olyan, mint a böfögés, a gondolkodás vagy az izomláz. Ezen belül az álmot pszichés tevékenységnek tekintjük, hasonlóan a gondolkodáshoz. Csak éppen e két tevékenység két különböző tudatállapothoz tartozik. Az egyik ahhoz, amelyikről (naivan) azt hisszük, hogy időnk java részét abban töltjük: általában ezt szoktuk tudatnak vagy éber tudatnak nevezni. Ha ezt tekintjük „normális” állapotunknak (ami így persze tudománytalan badarság, de néha azért lehet engedni a konvencionális szóhasználatnak), akkor ehhez képest a tudat minden más állapotát ún. módosult tudatállapotnak (MTÁ) nevezhetjük. Az alvás is egy (azaz inkább többféle) MTÁ. Az álom tehát nem a – hagyományos értelemben vett – tudat tevékenysége (de még egyszer: nincs olyan, hogy „a tudat”, csak különféle tudatállapotok vannak), hanem az ezen kívül eső tartomány, a tudattalan megnyilvánulása.

A figyelmes olvasó észreveheti, hogy az imént némi csúsztatás történt: a tudatról előbb mint az ember állapotáról beszéltem, és szembeállítottam másfajta állapotokkal, az utolsó mondat viszont azt sugallja, hogy a tudat nem valaminek az állapota, hanem önmagában egy létező „valami”, amelyen kívül van egy „más valami”, nevezetesen a tudattalan. Az észrevétel pontos, és egy lényegi különbségre mutat rá.