Sorskönyv nélkül

Amikor Marshall B. Rosenberg publikálta az erőszakmentes kommunikáció (EMK) rendszerét, nem „az élet egyetlen helyes útját” nyilatkoztatta ki, hanem az általa kialakított, számára hasznosnak bizonyuló emberképet, valamint az ebből fakadó kommunikációs módszert kínálta fel továbbhasznosításra mindazoknak, akik nyitottak rá. A „továbbhasznosítás” szót úgy értem, hogy ez jelenti egyrészt az egyszerű felhasználást, de nem tilos a rendszer továbbgondolása, finomítása sem.

Az EMK egyik hazai apostola, Jónai Éva Hava például bevezette az EMK négy lépésének színekkel való jelölését. Az általa tartott tréningen több szemléltető eszközök is e színeket viseli, így a zsiráftanoncok nemcsak verbálisan és fogalmilag, hanem vizuálisan is el tudják különíteni egymástól a megfigyelést (kék), az érzést (piros), a szükségletet (sárga) és a kérést (zöld).

Amikor a valahai baráti körünkben elkezdtünk tudatosan foglalkozni az EMK-val, Brúnóból egyszer csak kijött a kreatív, és mindannyiunkat megajándékozott egy-egy általa készített EMK-rózsafüzérrel.

A „rózsafüzér” nevű kegytárgynak a katolikus vallásban eredetileg nincs jelentősége önmagában: csupán egy segédeszköz, amelynek alkalmazásával a hívő, aki az üdvösség titkairól az Üdvözlégy ismételt imádkozásával elmélkedik, mindig tudja, hogy éppen hol tart. Egy idő (pontosabban sok imádkozás) után természetesen kiépül egy természetes reflex: maga a tárgy megpillantása vagy kézbe vétele képes előidézni az emberben az Istenre hangolódást. Ezért fogalmaztam úgy, hogy a rózsafüzérnek eredetileg nincs jelentősége önmagában.

Az EMK-rózsafüzér célja is az, hogy emlékeztessen, hol is tartok a kommunikációban. Hiszen az egész rendszer alapja a reflexió: ahelyett, hogy a bennem kavargó katyvaszt első indulatomban, agyatlanul és felelőtlenül ráokádnám a másikra, különválasztom a kommunikációt hátráltató elemeket (pl. általánosítás, ítélkezés, csak számomra érthető metaforák) a kommunikációt segítőktől, és ez utóbbiakat is rendszerezem aszerint, hogy „hol is járok” éppen: a külső világban (a megfigyelésnél vagy a kérésnél), avagy önmagam vagy a partner belső világában (az érzéseknél és szükségleteknél).

Valódi élethelyzetekben értelemszerűen kicsit visszatetsző lehet a partner szemében, ha a vele való beszélgetés közben egy színes golyókból álló bigyóval játszadozom. Amennyiben azonban a közeg egy EMK-tréning, avagy a partnerem is meg én célzatosan azért ülünk le, hogy egy konfliktust „lezsiráfozzunk”, akkor semmi visszásság nincs egy ilyen segédeszköz alkalmazásában. Ami pedig a valós élethelyzeteket illeti: a tréningek során az erre nézve is kiépülhet a feltételes reflex; a puszta tudat, hogy az EMK-rózsafüzér a zsebünkben vagy a táskánkban van, elősegítheti a tudatosságot, és emlékeztethet, hogy hol is tartunk éppen:

Tehát elkezdtem használni az EMK-rózsafüzért: elővenni ugyan ritkán vettem elő, de gyakran eszembe jutott, hogy ott lapul a táskámban, és ez sokszor segített akár beszélgetés, akár levélírás közben.

Közben telt-múlt az idő, és amellett, hogy igyekeztünk használni egymás között – több-kevesebb sikerrel – az EMK-t, nagyon sokat beszélgettünk is róla. Egyebek közt arról, hogy e „több-kevesebb siker” mikor és miért több, illetve mikor és miért kevesebb. Saját kudarcainkat elemezve szó szót, levél levelet követett, mígnem Brúnó egy alkalommal megjelent, és kiosztotta nekünk az update-elt, EMK 1.1-es rózsafüzért:

A látványtól a harcedzett zsiráfok többsége minden bizonnyal sírva fakad: Hát mi lett a szép, egyszerű négylépéses zsiráftáncból?! A helyzet azért annyira nem tragikus. Nézzük, mik is a változások:
 

Ha van kedved játszani, akkor mielőtt továbbolvasnál, töprengj el egy kicsit a következő mondaton, és figyeld meg az ennek kapcsán benned kialakuló érzéseket!

„Panaszkodtam hogy lyukas a cipőm, amíg nem találkoztam egy emberrel, akinek nem volt lába.”

Ha a saját gondolataiddal és érzéseiddel már tisztában vagy, alább megosztom veled a sajátjaimat.

Amikor egyszer a számítógép előtt ülve (tán munka vagy épp munkakerülés közben) belefutottam a fenti mondatba, elgondolkodtam. Ismertem, persze, korábbról is, és már akkor is nagyot ütött... Nyilván azért íródott, hogy nagyot üssön. Azon tűnődtem el, hogy voltaképpen mi a bajom ezzel a mondattal. A következőkre jutottam:

A mai nap találós kérdése: Miben hasonlít egymásra egy magzat és egy elmebeteg? Bónuszkérdés: És mi köze mindennek a hipnózishoz? A második kérdésre könnyebb a válasz.

A hipnózis jelenségét vizsgálva, és azt megértve közelebb lehet kerülni egyrészt az emberi élet kezdeteihez, másrészt ahhoz, hogy mit jelent „bolondnak lenni”. E témát Freud kezdte megpiszkálni azzal, hogy feltételezte: a neurotikusok (szemben a korabeli orvosi felfogással) nem „szimplán hülyék”, hanem tüneteik (pl. a kényszeres kézmosás, dadogás, hisztériás vakság vagy bénaság stb.) igenis konkrét jelentéssel bírnak. Mi több (ó, borzalom), még az álmok – mindaddig tudományosan irrelevánsnak tartott – világát is vizsgálat alá vonta. Igaz ugyan, hogy – egykori terapeutám sarkos véleménye szerint – az álomfejtéshez abszolút nem értett, a kezdeményezés azonban vitathatatlanul az övé.

Amennyiben az EMK-ban nem magát a kommunikációt, hanem a struktúrát nézzük, akkor fontos látnunk, hogy az EMK négy lépése (megfigyelés, érzés, szükséglet, kérés) nem egyenrangú, hanem mindenek középpontjában a szükséglet áll. Ez tisztán elméleti megközelítés. Amennyiben azonban visszatérünk a gyakorlathoz, akkor azt találjuk, hogy – bár más-más okból – mind a négy elem egyformán fontos. Egyiket sem lehet enyhe szórakozottságból lefelejteni.

– Hogyan lehet megismerni a kezdő tűzoltót?
– Elég könnyen.

Ez a vicc jutott eszembe, amikor a témáról gondolkodtam; a háromlábú zsiráfot nyilván arról lehet felismerni, hogy felborul szegény.

A köznyelvben zavaróan sok pszi-vel kezdődő szó van, és leszámítva azokat, akik az e szavakkal jelölt területek valamelyikében elmélyedtek, pszinte mindenki összekeveri őket. Ez persze nem baj, vidáman lehet így élni. De az ellenkezője sem baj: mármint ha az ember tisztában van az egyes szavak jelentésével. Úgy is vidáman lehet élni. Becsszó.

Psziché. A görög pszükhé szó többnyire azt jelenti: lélek. (Latin fordítása: anima.) Hogy a lélek szó mit jelent, az már keményebb dió, ugyanis több mindent jelent. Elsősorban is évszázadokra elegendő mennyiségű gumicsontot a filozófusok és teológusok számára. A lélekkel kapcsolatos kérdések közül az első, hogy van-e. A második, hogy – feltéve, hogy van lélek – lényegét tekintve különbözik-e a szellemtől (görögül pneuma, latinul spiritus). A harmadik kérdés, hogy a pszichológia tudománya mit válaszol ezekre a kérdésekre. Erre a kérdésre a legkönnyebb felelni: Semmit. A pszichológia („lélektan”) nevű tudomány érdeklődési körén az a valami, amit a filozófusok és teológusok léleknek hívnak, és aminek a létét vallják vagy tagadják, maximálisan kívül esik.

A zsiráftánc parkettjének két térfele van. Az egyiket a saját érzéseim és szükségleteim mintázzák, a másikat a kommunikációs partnerem érzései és szükségletei. Zsiráfként a helyzet pillanatnyi állásától függően szteppelek ide-oda a két térfél között. Ha történetesen valami zavar a másik viselkedésében, akkor – miután megfigyeltem a partner térfelén, hogy pontosan mi is a zavaró tényező – a saját térfelemen lépegetek a szükségleteim és érzéseim között, oda-vissza, vizsgálva önmagamat, mindaddig, amíg fel nem tárul előttem, hogy pontosan mi is a bajom, és képessé válok arra, hogy ezeket kifejezve egy kéréssel visszalépjek a partnerem térfelére.

Ha azt tapasztalom, hogy a partneremet zavarja az, hogy én – akármiben is – „más” vagyok (más, mint ő; más, mint amilyennek ő szeretne látni; más, mint az átlag stb.), akkor sakálnyelven – amely a kultúránkban kevés kivétellel mindannyiunk anyanyelve – ilyesféleképpen reagálhatok:

– Egyéni szoc probl; ha zavar, oldd meg!
– Jellemző a szűklátókörűségedre.
– Engem is zavar benned egy csomó minden.
– Hát, én nem dicsekednék azzal, hogy ilyen intoleráns vagyok…
– Hogy jössz ahhoz, hogy zavarjon?!

Az erőszakmentes kommunikáció más úton jár.

– Tények és tévhitek a terápiáról –

Viszonylag közismert az interneten az a lista, amelynek címe: 49 dolog, amit sosem tudnál meg az amerikai filmek nélkül. Ebben a listában olyan megfellebbezhetetlen igazságok szerepelnek, mint „vannak különleges L-alakú takarók, amelyek az ágyon fekvő nőnek a hónaljvonaláig érnek, viszont a mellette fekvő férfinak csak a derekáig”, vagy „harcművészeteknél soha nem számít, hogy mennyivel többen vannak az ellenfeleid, türelmesen ki fogják várni a sorukat és egyenként támadnak meg, megvárva, amíg elintézted az előző ellenséget” vagy éppen „minden üldözés, utcai konfliktus tönkretesz egy helyi etnikum által vezetett zöldséges standot”.

A lista már csak azért sem teljes, mert lehetne bővíteni azzal, hogy milyen is „valójában” egy pszichoterápiás kezelés. Ilyesmik állnának rajta:


A terapeuta mindig megszállott szakbarbár.

Ez természetesen nem igaz. A pszichoterápia egy szakma (amelynek sok irányzata van), és a művelői (jobb esetben) olyanok, akik e szakma elméletének és gyakorlatának ismerői. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mint Mórickának, mindenről mindig „az” jut az eszükbe – legyen ez az „az” a szex, a családi háttér vagy a viselkedés tudattalan mozgatói. Ahogy egy hentes is jó étvággyal meg tud ebédelni az étteremben anélkül, hogy az foglalkoztatná, hogy vajon az állat mely részéből készült a tányérján lévő pecsenye, úgy a pszichológus, pszichiáter vagy pszichoterapeuta képes „normális” kommunikációra az emberekkel, anélkül hogy a lelkükben matatna.

Az előző posztban arról írtam, hogy a hagyományos kommunikáció és az erőszakmentes kommunikáció összehasonlítására a módszer egy metaforát használ: a sakál viselkedése áll szemben a zsiráféval. Az EMK-t szokás egyszerűen „zsiráfnyelvnek” is nevezni. A zsiráf azért lett a módszer jelképe, mert a szárazföldi állatok közül neki van a legnagyobb szíve (állítólag 13 kg); mert iszonyú erős (egy rúgással képes megölni egy oroszlánt), de nagyon szelíd; és talán azért is, mert olyan hosszú a nyaka, hogy van ideje gondolkodni, amíg az érzései felérnek a szívéből a fejébe.

A sakál ordít. Azért, mert dühös, azért, mert akar valamit, azért, mert fáj valamije vagy fél valamitől, vagy csupán azért, mert egyedül van. Ha nem ordít, akkor behúzza fülét-farkát, és elsunnyog. A zsiráf nem ordít, de nem is húzza be semmijét, hanem öntudatosan, de szelíden táncol. Egy lassú, négyütemű táncot jár. A négy ütem a következő:

Az EMK betűszó az erőszakmentes kommunikáció rövidítése. A kifejezés az angol nonviolent communication (NVC) fordítása, és eredetileg egy kommunikációt segítő módszert jelöl, amelyet egy amerikai pszichiáter, Marshall B. Rosenberg fejlesztett ki az 1960-as években. Ugyanakkor az EMK több ennél: egy komplett szemléletmód az emberről és a világról.

Az EMK hátterében az a felismerés áll, hogy társadalmunk és kapcsolataink többnyire hierarchikus felépítésűek, amelyekben a fölül állók – pusztán helyzetüknél fogva – eldöntik, hogy mi a jó és mi a rossz, és jogosultnak tartják magukat arra, hogy e döntésüknek bármilyen eszközzel érvényt szerezzenek. Így alakulnak ki az elnyomó rendszerek az élet minden területén: nemcsak bürokratikus és államhatalmi szinten, hanem munkahelyeken, iskolákban, baráti kapcsolatokban és a családban is. Az elnyomás egyetlen eszköz kétféle használatával valósul meg: egyrészt a „jónak” deklarált cselekedetek jutalmazásával, másrészt a „rossznak” deklarált cselekedetek büntetésével. Ez a kétféleképpen megnyilvánuló egyetlen eszköz az erőszak. Az EMK terminológiájában tehát az erőszak tágabb értelmű, mint a köznapi szóhasználatban: minden olyan megnyilvánulást erőszakosnak tekint, amely a hatalmi pozícióból meghatározott „jó–rossz” felosztást legitimálja és erősíti, beleértve a dicséret, a kedveskedés és szívélyesség szavait és gesztusait is.

J. K. Rowling Harry Potter-sorozatának számos pszichoterápiás vonatkozása van. Hogy ez Rowling részéről szándékos-e, vagy sem, teljesen hidegen hagy: én kihallom őket a történetből, és kész. Íme, a két kedvenc példám:


a) Dementor

A dementorok magas, sötét köpenyes, csuklyás lények, amelyek pár centiméterrel a föld fölött lebegnek. Ha megjelenik egy (vagy több) dementor, hirtelen hideg lesz, kialszanak a fények, és az embereken iszonyat vesz erőt. A dementorok vakok, nem beszélnek, ellenben megérzik az örömöt és boldogságot, és miközben sivítva szívják be a levegőt, ki is szippantják a világból mindazt, ami szép és jó. Ha egy dementorral találkozol (amit nem veszel észre, mert a muglik nem látják a dementorokat), akkor életed legborzalmasabb emlékeit éled újra. Úgy érzed, soha többé nem leszel boldog, hogy teljesen kifogyott az öröm a világból, hogy végérvényesen elönt a kétségbeesés. Képtelen vagy folytatni a tevékenységeidet: teljesen ledermedsz. Ha pedig a dementor egészen a közeledbe jön, és megcsókol, akkor kiszippantja a lelkedet, amely semmivé enyészik az űrben. Nem halsz meg, hanem lélektelen, magáról mit sem tudó porhüvelyként vegetálsz az idők végezetéig.

A dementor véleményem szerint zseniális allegóriája a depressziónak. Annak is, ahogy közelít az emberhez, és annak is, amit a depressziós beteg megél.

És mi az ellenszer?