Sorskönyv nélkül

Hallottam ma valakitől egy gondolatot, és mivel meglehetősen a blog profiljába vág, az illető engedélyével közkinccsé teszem:

– Úgy látszik, felnőttem. Egyre több ember van, aki nem szeret engem, és ez egyre kevésbé zavar.

Ajánlott irodalom hozzá: A Gestalt-ima.

Az alábbi szöveg kísértetisesen emlékeztet a Wikipédia Játszma c. szócikkére. Minekutána azt a szócikket az elsőtől az utolsó betűig én írtam, ez talán nem nagy baj.

A játszma az Eric Berne amerikai pszichiáter, pszichológus, pszichoanalitikus által megalkotott tranzakcióanalízis (TA) kulcsfogalma. A kifejezés Berne Emberi játszmák c. könyve nyomán került be mind a szakmai köztudatba, mind a köznapi szóhasználatba. E könyv értelmezése szerint a játszma kiegészítő, rejtett tranzakciók sorozata, amely előre látható kimenetel felé halad. (E definíció alkotóelemeinek jelentését lásd alább.) A klinikai tapasztalatok fényében a játszmák elmélete fokozatosan bontakozott ki, és a játszma definíciója új elemekkel gazdagodott. A tranzakcióanalízis mai terminológiája szerint játszmának azt és csak azt nevezzük, ami leírható az alább bemutatott képlettel.

 „A játszma kiegészítő, rejtett tranzakciók sorozata, amely pontosan meghatározott, előre látható kimenetel felé halad.”

– Ugyanazt a mondatot (zeneművet, filmet) hangulatomtól függően egyszer érezhetem hosszúnak, máskor pergőbbnek –

 – írta nekem valaki, a valóság szubjektív észlelésének témája kapcsán. Ez tökéletesen igaz. A zsiráf ezt nem cáfolja, csak eggyel mélyebbre megy.

Ugyanaz a mondat (film, zene, akármi) természetesen mindig ugyanolyan hosszú. És természetes, hogy ezer tényezőtől függően hol rövidebbnek, hol hosszabbnak „érezzük” (észleljük? gondoljuk? becsüljük?). Arról nem is szólva, hogy egy másik ember teljesen másként érzi (észleli, gondolja, becsüli) hosszúnak vagy rövidnek ugyanazt a filmet. Mi a különbség a két érzés (észlelés, gondolat, becslés stb.) között? Természetesen nem maga a filmhossz. Az annyi, amennyi. A különbség az emberben van. Köztem és a másik ember között, illetve a „tegnapi én” és a „mai én” között.

Tehát a szubjektív érzésnek döntő a szerepe. De ez a szerep valójában nem magára a film hosszára vonatkozik: az ember aránylag ritkán kerül olyan helyzetbe, hogy meg kelljen becsülnie egy látott film hosszát. (Ebben a ritka esetben lenne adekvát mondjuk a „94 percesnek becsülöm” mondat.) Ennél sokkal gyakoribb, hogy az ember pontosan tudja, hány perces a film (vagy még gyakoribb: nem tudja, de ténylegesen nem is érdekli), és ennek tudatában (vagy nem tudatában) „érzi” a filmet rövidnek vagy hosszúnak…

…vagy nem így van?

Voltaképpen nem.

Sokszor és sokféleképpen írtam és beszéltem már a Marshall B. Rosenberg-féle erőszakmentes kommunikációról, vagyis az EMK-ról azóta, hogy 2006-ban először találkoztam vele, és másokat is hallottam sokszor és sokféleképpen megnyilvánulni e témában. És arra jöttem rá az idők folyamán, hogy nem vagyok megelégedve azzal a megközelítéssel, ahogy az EMK-t általában átadni, tanítani szokás.

Amikor új közönség előtt beszélünk az EMK-ról, akkor többnyire azzal indítunk, hogy ez egy kommunikációs módszer, amely egyfelől az őszinte énközlésen, másfelől az empátián alapul. Beszélünk az elnyomó rendszerekről és az erőszakmentességről általában, bevezetjük a sakálnyelv és a zsiráfnyelv fogalmát, fölvázoljuk az EMK emberképét, és borzasztó gyorsan megtanítjuk a közönséget 4-ig számolni, hogy aszongya: 1. megfigyelés, 2. érzés, 3. szükséglet, 4. kérés. Ezt a mondókát tízpercnyi EMK-előadás után minden hallgató menthetetlenül megjegyzi. Majd jönnek az obligát részletek: a „megfigyelés” nem tévesztendő össze a véleménnyel, az „érzés” nem tévesztendő össze a gondolattal, a „szükséglet” valóban egyetemes emberi szükségleteket jelent, a „kérés” nem tévesztendő össze a követeléssel. Mindennek kapcsán mosolygós szmájlit rajzolunk számos kifejezés mellé (pl. „kihallani”, „megfelelő megoldás”, „visszajelezni” stb.), és elrettentő halálfej kerül a zsiráfszótárban nem szereplő szavakhoz (pl. „felháborító”, „megsértődni”, „kell”, „tilos” stb.).

Mire idáig eljutunk, az új zsiráfjelöltek fejében több megabájtnyi új információ zsong, jajong, busong, mint ősz húrja a tájon, s ebben a zsongásban egy négyszirmú virágot tép-cibál az őszi szél:

És ha ilyenkor megkérdezzük tőlük, hogy szerintük mi is az az EMK, akkor a korábban elfogyasztott olvasmányok és az aznap elfogyasztott kávé mennyiségének függvényében mondják azt, hogy egy könnyű vagy nehéz módszer. Mi pedig frusztrálódhatunk doszt, mert már megint nem sikerült átadnunk: az EMK elsődlegesen nem egy módszer, hanem egy emberkép – amely emberkép történetesen alkalmas arra, hogy egy hatékony módszer alapjául szolgáljon.

De persze miért is sikerült volna átadnunk, amikor mi magunk nyitottunk azzal, hogy ez egy módszer? Amikor sorra kerül az emberkép-téma, akkor már késő: a hallgató vagy olvasó már úgy hangolta be magát, hogy ő itt egy módszerrel fog megismerkedni, amivel – reményei szerint – könnyebben, gyorsabban (és főleg észrevétlenebbül) fogja tudni hasba akasztani rokonait, barátait és üzletfeleit.

„Ha mindig azt teszed, amit mindig is tettél, akkor mindig azt fogod kapni, amit mindig is kaptál. Ha valami mást akarsz kapni, tegyél valami mást!” – tanítja az NLP, és milyen igaza van.

Na kérem szépen. Tessék mindent elfelejteni, format C:\, és kezdjük újra az egészet. Az EMK egy emberkép – pontosabban egy modell az emberről. De mi is az, hogy modell?
  

(Mármint túl azon, hogy klasszul lehet méricskélni, és hogy vannak, akik ennek révén kompenzálni tudják életük megoldatlanságait, és felmentve érzik magukat az önismereti munkával való foglalkozás és a sorskönyvből való kilépés alól?)

A mi kultúránk úgy tekint az intelligenciára, mint az istenek hegyére vezető királyi útra: eszköznek, egyszersmind bizonyítéknak tekinti arra, hogy az univerzum urai legyünk/vagyunk. Holott erről szó sincs.

Noha sem az intelligencia, sem az IQ fogalma nem kapcsolható közvetlenül a pszichoterápia témájához, mindkét kifejezés elég szilárdan (és elég sok tévedéssel terhelten) jelen van a köztudatban ahhoz, hogy legalább röviden foglalkozzunk velük.

Kezdjük azzal, hogy sokan úgy hiszik: az „IQ” és az „intelligencia” egymás szinonimái. Ez tévedés. A két kifejezésnek természetesen van köze egymáshoz, de távolról sem azonos a jelentésük. Az intelligencia egy természetes módon létező valami, amiről sok okos dolgot összeírtak már, de valójában fogalmunk sincs, hogy mi az. Az IQ ezzel szemben önmagában nem létezik: mesterségesen létrehozott, emberi kreálmány, amiről azonban történetesen egész pontosan tudjuk, hogy mi az.

E kérdés az emberi lét alapkérdése, és alapvetően két típusú válasz adható rá. Az egyik típusú válasz a teljes egzisztenciánkkal, őszintén és kongruens módon kimondott „Jól vagyok.” Minden egyéb válasz – kezdve a „Tulajdonképpen jól”-lal vagy „Most épp jól”-lal, folytatva a „Milyen szempontból?” jellegű visszakérdezéssel, egészen a „Borzalmasan”-ig – a másik típusba tartozik, hiszen tartalmukat tekintve ezek semmi egyebek, mint a „jól vagyok” különféle stílusú és mértékű tagadásai. A leíró humán tudományok – köztük a történettudomány és a pszichológia – egyik célkitűzése, hogy a különböző korok és kultúrák embereinek változatos formákat öltő „Nem vagyok jól” válaszait felismerje, rendszerbe helyezze és magyarázza. A segítő foglalkozások – így pl. a pszichoterápia – célja pedig az, hogy az ember, aki most „nincs jól”, az intervenciót követően „jól legyen”.

Fontos hangsúlyoznunk, hogy ebben az összefüggésben a bármiféle módosítószó nélkül kimondott „jól vagyok” egzisztenciális válasz, nem metafizikai. Ez annyit jelent, hogy aki azt vallja, hogy ő jól van, az ezzel nem a skolasztikus értelemben vett isteni léttökéletességet állítja magáról, amely kizár bárminemű hiányosságot, létfosztottságot vagy további fokozhatóságot. Aki „jól van”, annak az életében is lehetnek (alkalmasint vannak) hiányok: ő is átéli a testi-lelki fájdalmakat, időről időre elszenvedi szükségletei ki nem elégült voltát, konfliktusba kerül emberi és tárgyi környezetével, végül pedig – függetlenül attól, hogy mit tart a halál utáni életről – emberi léte a jelenlegi formájában befejeződik. Az egzisztenciális „jól vagyok” választ adó személy e tényeket nem tagadja, nem is relativizálja – hanem elfogadja és integrálja. Integrálni pedig azért tudja, mert életpozíciója ezt lehetővé teszi.

Ez a blog apolitikusnak indult, és szándékaim szerint az is marad. Ugyanakkor a politikai események résztvevői emberek, s adott összefüggésben indokolt lehet egyes politikai történések mögé nézve eltűnődni azok pszichológiai motívumain.

Az alábbi írás 2007-ben keletkezett, és egy évre rá megjelent az Aszalt szilva naplementekor – Mémtörténetek című könyvemben. Most azért elevenítem fel, mert tudom, a november 4-i dátum (az 1956-os forradalom leverése, valamint az azt követő megtorlások) sokakban sokféle indulatot felszínre hoz. Ezen indulatok jogos vagy jogtalan voltáról nem szeretnék vitát nyitni, már csak azért sem, mert az indulat nem más, mint érzelem, az érzelem pedig soha nem jogos vagy jogtalan, hanem egyszerűen van. Azonban e tény nem kötelez arra, hogy le is ragadjunk az indulatnál. Azon a valamin, ami az indulat tárgya, lehet is, szabad is gondolkodni.

Mi több, én úgy gondolom: érdemes is.  

Ha az Olvasónak van kedve játszani, akkor olvassa el az alábbi tételt, és mielőtt továbbmenne a szövegben, szánjon némi időt annak eldöntésére, egyetért-e vele:

Amikor súlyos törvényi hátrányok okozása ellen tiltakozunk, akkor nem lehet elvárás az empátia, megértés és méltányosság az intoleranciával szemben.


– avagy „Basszus, nem hiszem el, hogy már megint...!”–

Ismerős az alcímben írt mondat? Vagy legalábbis a hozzá kapcsolódó érzés? Léteznek más variációk is ugyanezen témára, mint például a „Miért mindig velem történik ilyen?!”, avagy a „Hogy lehettem ismét ilyen hülye?!”.

Minden ember életében vannak ismétlődő mintázatok. Ezek alapvetően kétfélék lehetnek: kellemesek vagy kellemetlenek. A kellemes mintázatok magyarázatával nincs sok dolgunk: ami jó nekünk, azt igyekszünk megismételni. Én például minden reggel kávéval kezdem a napot – mert jólesik az íze, a melege. Gyakran eszem halászlét, mert szeretem. Többször nyaraltam már Badacsonyban, mert jól éreztem ott magam, és alkalmas helynek találom a pihenésre, feltöltődésre.

Az ismétlődés oka ezekben az estekben nyilvánvaló: az események nem véletlenszerű sorrendben (random módon) követték egymást, hanem volt a véletlenen túl egy másik rendező elv – nevezetesen az én elhatározásom.

Ez szép, de mi a helyzet a kellemetlen események ismétlődésével?
 

– Egy vallásos kérdés pszichológiai szemmel –

A jelen írás részint – a dátum kapcsán – a halálról szól, részint – a blog főtémája kapcsán – az önismeretről. A gondolatmenethez annyi a beugró, hogy egy kicsit rendet csináljunk a naptárban és a fejünkben.

Mikor van halottak napja? A profán köztudat erre vagy azt válaszolja, hogy november 1-jén, vagy azt, hogy 2-án, vagy pedig azt, hogy november 1-jén és 2-án: kétnapos program, valahogy úgy, mint karácsony. Nyilván azért, hogy jusson idő mind a nagyi piripócsi sírjának, mind a dédipapa kukutyini kolumbáriumának fölkeresésére.

Az asztali naptárunk nem igazít el: abban nem szerepel halottak napja. November 1-jénél ez áll: Mindenszentek, a következő napnál meg annyi, hogy Achilles, akit ugyan igen-igen sarkon lőttek annak idején, de ez nem indok arra, hogy egy kvázi ünnepet tartsanak fenn neki.

Választ a katolikus kalendáriumokból (és az ún. Direktóriumból) kapunk. Eszerint november 1-jén van Mindenszentek főünnepe (sollemnitas), november 2-án pedig halottak napja, ami nem ünnep, hanem közös megemlékezés (commemoratio). Mire való ez a két nap?

(Aki erre tudja a pontos választ, az bátran ugorja át a következő bekezdéseket, folytassa az olvasást a Jelen lévő halottaink című résszel.)